A TANÁR ÚR
- rész Debreceni diák voltam….
A nyolc év általános iskola után, a kisvárosból Debrecenbe mentem tanulni. Féltem a Debreceni középiskolás diákévektől, mert olvastam Móricz Zsigmondtól, hogy Nyilas Misi nem akart „Debreceni diák lenni.” Viszont nekem az általános iskolai évek után, mintha a lelkem börtönből szabadult volna, elkezdtem szárnyalni minden percét imádtam annak, hogy Debreceni diák lehettem.
A tanáraink a középiskolában egy új világot teremtettek, az ellenkezőjét annak, amit az általános iskolámban láttam. Számomra fontos volt, hogy nem magolás volt az elvárás, hanem saját szavainkkal kellett felépíteni a feleleteinket, ez számomra sokkal jobb volt. Nem keltettek félelmet, világosan, nem könyvízűen, gyakorlatias példákkal magyaráztak, mindig vártuk a folytatást, a következő órát. Másképpen oldották meg a problémákat is. Még tanév elején többen együtt utaztunk a villamoson, és míg az egyik ülőtársunkat vettük körben, nem vettük észre, hogy egy hölgy állt közelben. A villamoson utazó tanárunk viszont észrevette. Következő órán elmagyarázta, hogy miért nem szeretné többé látni, hogy egy hölgynek, vagy idősebbnek nem adjuk át a helyünket, mindezt emberi hangon. Többé nem fordult elő ilyen, az elvárás okát megértettük, és természetessé vált számunkra.
Amikor először behoztam hazánkba az angol főiskolát, mindenkinek nehezére esett alkalmazkodni az angol módszerhez, tanárnak-diáknak egyaránt. Nem volt szabad a könyvekben tanultakat egy az egyben visszamondani vagy leírni, nem erre voltak kíváncsiak. Nálunk a hangsúly azon volt, hogy a diák saját gondolatokkal, gyakorlati példákkal hogyan építi fel a témát, amit megtanult, és a gyakorlatban hogyan tudja alkalmazni. Ezzel mérhette fel, hogy mennyire sajátította el a tudást, amit a könyvekből és a gyakorlatból megismert. Ez a módszer sokkal mélyebb ismeretet biztosít, a magolással megszerzett tudással szemben. Nekem azért volt ismerős és könnyű az angol módszer, mert debreceni diák voltam, és nekem már meg voltak az alapjaim az effajta tanuláshoz.
Akkortájt csak úgy szívtuk magunkba a kultúrát. Hetente többször, fél kettőkor futottunk az Apolló moziba, főleg francia és olasz művészfilmeket vetítettek, majd fél négyre átrohantunk a Víg moziba, ott pedig amerikai akció filmeket nézhettünk. Jártunk színházba is, olyan nagy művészek voltak akkor ott, mint Mensáros László, vagy a fiatal Cserhalmi György, még ma is emlékszem egy-egy előadásukra. Kiállításra is jártunk, este volt már mire hazaértem. Hetente egy-két órát eltöltöttem a nagy könyvtárban is. Igaz ezekben az időkben szombaton is volt tanítás. Reggel fél hatkor indultam otthonról, busz-vonat-villamos, két óra volt az út az iskolába, délután ugyanannyi haza, de ennek terhét sohasem éreztem. Összehasonlításképpen, Afrikában jártam egy főváros melletti őserdőben, ahol az emberek fabarakokkban laktak, a gyerekek iskolai egyenruhában reggel és délután is több kilométert gyalogoltak negyven fokban, hogy iskolába járhassanak. Mikor tanultunk? Az órán, mert olyan órákban volt részünk, amin elég volt csak figyelni, jobban megtanultuk, mint a könyvből. Ez a tudásszomj előtte nem létezett bennem, azóta sem hiszek a félelemmel való nevelésben. Természetesen a sport sem maradt ki az életemből, atletizáltam, futballoztam versenyszerűen. Ez is az iskolámhoz köthető. Iskolák közötti mezei futóversenyre küldtek, ahol öt kilométer volt a táv, ennyit még sohasem futottam előtte, mire anyám azt mondta, ha lefutom, kedvenc ételemmel, a mákos tésztával fog várni. Nehéz volt, de nem tudtam volna feladni, az járt a fejemben, hogy otthon vár a mákos tészta. És nem csalódtam, valóban ott várt, anyám tudta, hogy meg fogom csináli, így ő is tartotta szavát. Nyáron balatoni csapatépítő táborba küldtek. Egy alföldi gyereknek, aki csak lavórban látott nagy vízfelületet, a Balatont látni maga volt a csoda. A táborba több száz diák jött össze az ország minden pontjáról. Egész nap szólt a zene az udvari hangszóróból, reggel felkelés után rohantunk a vízbe, amely pár méterre volt csak a szobánktól, egésznap játék, este pedig disco, nagy élmény volt. Megélhettem fiatalkorom legszebb nyarait, igen az emberek a középiskolás évekre emlékeznek a legjobban az iskolás éveikből, mert azt élik meg a legintenzívebben. Különösen, ha olyan fantasztikus élményekben volt részük, mint nekem.
Azonban nem csak mókáról és kacagásról szóltak ezek az évek, a kéthetes nyári táborok kivételével, egész nyáron dolgoztam a mezőgazdaságban. Azt kértem, hogy olyan fizikai munkára osszanak be, ahol a legtöbbet lehet keresni, mert a pénzre nagy szükségem volt a elkövetkezendő hónapokban. Napi tizenkét órát dolgoztam, hatvan kilós zsákokat pakoltam a gépek mellett.
Az utolsó évben beköltöztem egy debreceni albérletbe, mert előkészítőkre jártam, hogy sikeresen felvételizhessek az egyetemre. Ehhez az életmódhoz otthonról anyagilag már nem tudtak támogatni, de nem kérdőjelezték meg a döntésemet, pedig szokatlan volt, mind a családban, mind a baráti körben, hogy valaki egyetemre menjen, és elköltözzön otthonról.
Ez nagy lépés volt számomra, elhagyni a családi fészket, az otthon biztonságát, melegét, ami olyan sokat jelentett számomra. Utolsó nap mielőtt eljöttem, összepakoltam és táskával a kezemben elindultam, mögöttem édesanyám kísért. Az út a háztól a kapuig egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak húsz méter volt, nem szóltunk egymáshoz, belül sírtunk. A kapuhoz érve megfordultam, egymás szemébe néztünk, megpusziltuk egymást, és szótlanul elindultam. Az utca végén visszanéztem, anyám még mindig ott állt a kapuban.
Abban az időben nem jelentett a problémát a megélhetés. Volt néhány hasonló korú iskolatársam, akikkel éjszaka diákmunka során kirakodhattunk egy-egy vagon szenet, vagy cementet a vasútnál. Ezt jól megfizették, a pénz két-három hétig elég volt. Egy-egy ilyen éjszaka után a közelben lévő sütődéből vettünk fejeként fél grillcsirkét, és ezzel pótoltuk a kalóriát, mert a munka kemény volt.
Nem éltem nagylábon, az ebéd a menzán egy forintba került, többet költöttem mozira, kultúrára, mint ennivalóra. Eszünkbe sem jutott pénzt költeni szeszesitalra vagy cigarettára, jól éreztük magunkat anélkül is.
Így teltek el a hetvenes évek elején a középiskolás évek, életem szép időszaka volt, nem gondoltam, hogy ami ezután jön, az mennyből a pokolba taszít majd, de erről a következő részben.
Gábor Frank
