A Tanár Úr
- rész: Menyből a pokolba….
December eleje volt, hideg, szeles idő tombolt, amikor hazautaztam, hogy aláírassam szüleimmel a továbbtanuláshoz szükséges papírokat. Azt gondoltam, hogy ez ünnep lesz számukra, de csalódnom kellett. Anyám betegen feküdt az ágyában, nem volt alkalmunk beszélgetni, gyorsan eljöttem. Nem éreztem, hogy tehetnék bármit is érte, hisz apám ott volt, és tette a dolgát, ahogyan mindig is.
Néhány nap múlva bekerült a debreceni kórházba, azonnal megműtötték. Vasárnap meglátogattuk, kedves volt, szerintem az utolsó erejét szedte össze, hogy nagy fájdalmai ellenére néha mosolyogjon ránk, mert ő már tudta, ezek az utolsó emlékek, amiket adhat. Másnap délelőtt apám hívott, hogy menjünk a kórházba, mert anyám meghalt. Negyvenévesen, mindössze két hét lefolyása alatt. Egy fiatal, felelőtlen körzeti orvos hibájából, aki nem vizsgálta meg, csak ránézésre írt neki gyógyszert. Tudta, hogy ilyenkor nem szoktak pénzt adni, ez a munkaköri kötelessége volt, ehhez mérten is végezte a munkáját. Amikor anyám fájdalma már elviselhetetlen volt, apám hívott egy másik orvost, aki már tudta, hogy pénzért jön ki, megvizsgálta és azonnal mentővel kórházba küldte, megoperálták, de már késő volt. Egész életemben csak egyetlen embert gyűlöltem, az orvost, aki ezt tette velünk, e fájdalom miatt nem mentem harminc évig a szülővárosomba. Apámmal a kórházba mentünk, hogy elintézzük ilyenkor szokásos teendőket, ő nem tudott bemenni az orvosi szobába, én mentem be helyette. Nem sejtettem, hogy a megpróbáltatásaimnak itt még nincs vége, néhány orvos nevetgélése közben adták át anyám holmiijait, nem törődtek, vagy nem vették észre, hogy én mért vagyok ott. Ekkor tudatosult benne, hogy egyesek számára mennyit is ér egy ember élete. Tizennyolc éves voltam ekkor, azóta is fáj visszaemlékeznem ennek az időszaknak bármely pillanatára. Kálváriám az orvosokkal egész életemen át végigkísért. Két gyerekemnek is voltak nehéz pillanatai rossz orvosi diagnosztika miatt. Sorsszerű volt, hogy negyven évig nem kellett orvoshoz mennem, majd egy balesett miatti műtét olyan jól sikerült, hogy lebénultam, meg kellett tanulnom újra járni. A fájdalom életem részévé vált, mindennap kínoz, ennek ellenére még egy műtétbe nem vagyok hajlandó belemenni. A sors azonban a legjobb rendező, két gyerekem is saját akaratából az orvosi pályát választotta. Őket ismerve, nem fognak ilyen traumákat okozni, minden betegükre érző emberi lényként tekintenek.
Egyedül voltam az albérletemben. Iszonyú ridegnek, hidegnek éreztem, nagyon egyedül éreztem magam, nem értettem, hogy történhetett ez. Nehezen dolgoztam fel anyám halálát. Pszichológushoz kellett fordulnom, aki a következőket mondta nekem: „Adhatok gyógyszert, de az csak rövid ideig fog segíteni, azonban adok egy életre szóló tanácsot, akármilyen bajba is kerül, ne várjon senkitől segítséget, ha magát, saját hajánál fogva ki tudja húzni a bajból, akkor túléli, ha nem, akkor elveszett” Ez a felfogás határozta meg az életemet, eszerint élek az óta is.
Nagyon nehéz hónapok következtek. Édesanyámat is hibáztattam a történtekért, hisz egy anya nem teheti meg, hogy elmegy, és otthagyja a szeretteit. Jobban kellett volna vigyáznia magára, ilyen gondolatok jártak a fejemben. A felnőtté válás utáni első pillanatban minden összeomlott, fel kellett adnom minden álmomat. Ettől az időszaktól kezdve már semmi sem volt olyan, mint korábban. Örülni sem tudtam már úgy igazán semminek, de a bánat sem érintett meg olyan mélyen, mert a lehető legnagyobbat már átéltem. Leérettségiztem, de nem mentem továbbtanulni, dolgozni kezdtem, hogy el tudjam tartani magamat. Nem fordultam vissza, maradtam albérletben.
Egy év után saját hajamnál fogva kihúztam magamat a bajból, újrakezdtem az életemet, és jelentkeztem egy pedagógus képzőbe, ahova felvettek levelező szakra. Ezzel egy időben, testnevelést kezdtem tanítani egy vidéki iskola felsőtagozatán. Ebben nemcsak a megkezdett tanulmányaim, hanem egész életemben át tartó sportoláshoz való kötődésem is segített.
De erről majd a következő részben.
Gábor Frank
