A NATO éppen húsz éve, 1999. március 24-én indította meg Jugoszlávia elleni, 78 napig tartó légi csapásainak sorozatát, amely kikényszerítette a jugoszláv hadsereg kivonulását Koszovóból.
A szerb államiság bölcsőjének számító Koszovó az 1389-es rigómezei csata után évszázadokra török fennhatóság alá került. Ezalatt egyre több szerb vándorolt ki, a helyükre érkező albánok az 1980-as évekre már a lakosság 90 százalékát tették ki. A szocialista Jugoszláviában Szerbiához tartozó autonóm tartomány a soknemzetiségű délszláv államalakulat szétesése idején, 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, amelyet a nagyszerb eszmét meghirdető, Slobodan Milosevic vezette Szerbia nem ismert el.
Miután az albánok passzív ellenállása nem hozott eredményt, 1996-ban gerillaháborút indítottak, és 1998-ra ellenőrzésük alá vonták Koszovó egyharmadát. Válaszként a szerb hadsereg megszállta a tartományt, kíméletlen etnikai tisztogatásba kezdett, amelynek az év végéig háromezer halálos áldozata volt, 200 ezer albánt pedig elűztek.
Nem sikerült a békés rendezés
A két fél 1999 februárjában a nagyhatalmak nyomására a Párizs környéki Rambouillet-ben tárgyalóasztalhoz ült, de a szerbek elutasították az albánok által elfogadott nemzetközi rendezési tervet. (A nagyfokú autonómiát kapó tartomány három évre a NATO ellenőrzése alá került volna.) Március 23-án kudarcba fulladt Milosevic és Richard Holbrooke amerikai különmegbízott utolsó belgrádi találkozója, és este Javier Solana NATO-főtitkár bejelentette: a békés rendezésre tett erőfeszítések kimerültek, ezért utasítást adott a légicsapások megkezdésére.
A lépésre ENSZ-felhatalmazás nélkül került sor, mert az orosz vétó miatt a Biztonsági Tanács nem tudott határozatot hozni. A NATO a célokat így jelölte meg: a szerb etnikai tisztogatás és erőszak megszüntetése, minden katonai, félkatonai és rendőri erő kivonása, ENSZ-békefenntartók telepítése, a menekültek biztonságos visszatérése, a rambouillet-i egyezményen alapuló politikai rendezés.
Friss NATO-tagként is volt kötelezettségünk
Március 24-én, este hét órakor tizenhárom ország részvételével megkezdődött a szövetséges erők európai legfelsőbb parancsnoka, Wesley Clark amerikai tábornok által vezényelt légi hadművelet. Ez volt a NATO történetének második nagyobb koalíciós hadművelete, és a német légierő első éles bevetése a második világháború óta. (A NATO-hoz néhány nappal korábban csatlakozott Magyarország a légterét, repülőtereit és kommunikációs rendszerét bocsátotta rendelkezésre.) A bombázások megindulásával Jugoszláviában hadiállapotot rendeltek el, Belgrád megszakította diplomáciai kapcsolatait az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával, Németországgal és Franciaországgal.
A repülőgépeket olaszországi és németországi támaszpontokról, az Adriai-tengeren állomásozó amerikai repülőgép-hordozóról, a Tomahawk rakétákat hajókról és tengeralattjárókról indították, közben elektronikusan zavarták a jugoszláv légvédelem eszközeit. A célpontok az első szakaszban a szerb repülőterek, radarállomások és rakétaállások, a második szakaszban a parancsnoki vezetési rendszer, a hadsereg és a rendőrség objektumai voltak. A szerbek a várakozásokkal ellentétben kitartottak, sőt a kész helyzet teremtésére törekvő Milosevic felgyorsította az etnikai tisztogatásokat, amelyek végül mintegy 10 ezer halálos áldozatot követeltek, és 800 ezer albánt űztek el a szomszédos államokba.
Jugoszlávia „kapitulált”
Április elejétől a „kettős” (katonai és polgári) célú létesítményekre – hidakra, erőművekre, tévéadókra – is hullottak bombák, így semmisültek meg az újvidéki Duna-hidak is. Május 7-én – a NATO szerint tévedésből – találat érte a belgrádi kínai követséget is, ahol három újságíró meghalt, és az incidens rendkívül feszültté tette az amerikai-kínai viszonyt. A jugoszláv légvédelem március 27-én lelőtt egy amerikai lopakodó repülőgépet, ez volt a háború legnagyobb jugoszláv sikere.
Május 10-én a jugoszláv hadsereg részleges csapatkivonást jelentett be, de ez nem felelt meg a NATO feltételeinek, a bombázások folytatódtak. A NATO-akciót világszerte tiltakozó tüntetések kísérték, a védelmi szervezetet a nemzetközi jog megsértésével vádolták.
Az egyre súlyosabb veszteségeket elszenvedő, nemzetközileg elszigetelődött Jugoszlávia június 3-án elfogadta a korábban hevesen ellenzett béketervet.
A légicsapások ezután ritkultak, és 78 nap után, június 10-én abba is maradtak, miután az előző nap a NATO és a jugoszláv hadsereg képviselői között Kumanovóban aláírt megállapodás alapján megkezdődött a csapatkivonás. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa még aznap határozatot fogadott el, amely Koszovót Jugoszlávia részeként ismerte el, de határozatlan ideig ENSZ-igazgatás alá helyezte, és engedélyezte a NATO vezetésű nemzetközi békefenntartók (KFOR) állomásoztatását.
Jugoszlávia ezzel gyakorlatilag elvesztette Koszovót, Milosevic egy évvel később megbukott, és a hágai Nemzetközi Törvényszék elé került. Koszovó 2008-ban egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét, amelyet Szerbia és még számos ország nem ismer el. A két fél között 2013 óta EU-közvetítéssel folyó tárgyalások nem sok eredményt hoztak, holott a viszony rendezése mindkét ország európai integrációjának egyik kulcsfontosságú kérdése.
Precedens
A NATO légicsapásai első alkalommal bizonyították be, hogy egy háborús konfliktust a levegőből is meg lehet nyerni. A bombázásoknak a jugoszláv kormány szerint 2500 halálos áldozata volt, több mint fele civil, a Human Rights Watch emberi jogi szervezet a polgári áldozatok számát 489 és 528 közé teszi. Az anyagi kárt 30 milliárd dollárra becsülik, 25 ezer lakóépület semmisült vagy rongálódott meg, 470 kilométernyi közút és csaknem 600 kilométer vasútvonal vált használhatatlanná, az ország elektromos kapacitásának nagyjából harmada semmisült meg.
Az 1150 NATO-gép 2300 bevetés során 22 ezer tonnányi bombát dobott le, és 1300 manőverező robotrepülőgépet vetettek be.
mti, hirado
