Berettyán Nándor harmadik rendezését mutatta be a Nemzeti Színház.
A fiatal, nagyon tehetséges színész Vidnyánszky Attila tanítványa, az ő osztályába járt Kaposvárott.
Több főszerepet eljátszott, és A súgó címmel darabot is írt, amit télen a saját rendezésében mutattak be a Nemzetiben, nagy sikerrel. Berettyán Nándorral Szilléry Éva beszélgetett – Móricz Zsigmondról, krimiről, színházról és persze politikáról is.
– Nem a legismertebb Móricz-mű a Forró mezők, miért esett a választásod erre az alkotásra?
– A tavalyi évadban Garbiel Garcia Márquez, Egy előre bejelentett gyilkosság történetét rendeztem volna, de szerzői jogi okok miatt nem tudtuk színpadra vinni. Ekkor jött Vidnyánszky Attilának az az ötlete, hogy cselekményközpontú darab szülessen helyette. Emlékeim szerint Rideg Zsófia dramaturg ajánlotta, és Kornya István kollégám, aki egy rádiójátékot is készített belőle. A választásnál szempont volt az is, hogy Móricz Zsigmond művei közül kerüljön ki az új előadás, mert azok még hiányoztak a Nemzeti repertoárjából. Nagyon érdekes, szövevényes cselekményről van szó, rengeteg szereplővel, ezért az is kihívás volt, hogy két és fél órában elmesélhetővé tegyük. Viszonylag rövid idő alatt egy teljesen új adaptációt kellett írnunk belőle, nem is tudom, színházban mikor játszották. Azonban két film is készült már belőle: egy tévé- és egy kisjátékfilm, amik jelentősen rövidítettek a történeten.
– Móricz regénye krimi, de nem megszokott történetvezetéssel. Mi izgatott téged benne?
– Mostanában nagy népszerűségnek örvendenek a detektívregények, ám általában a krimik története úgy épül fel, hogy van egy nyomozó figura, Poirot, Columbo vagy Sherlock Holmes, akivel elindul a néző és kibogozza a történetet. Ezekkel szemben Móricz Zsigmondnál az történik, hogy a közösség nyomoz, mert nem bírja elviselni a bűn tudatát. Az ember ugyanis nem képes elviselni, hogy bűnrészessé válik. Ahogy én szoktam mondani: ki kell izzadnia magából a bűnt. Számomra ez a mű túlmutat a krimiken, a történeten, és tartalmi többletet kap. Kollektív igazságkeresés a Forró mezők, ami számomra felszabadító folyamat.
– Hogy látod, a móriczi világ, a két világháború közötti időszak felborult viszonyai párhuzamba hozhatók a jelennel? Mivel tudsz azonosulni a Móricz által megrajzolt miliőben?
– Nyírségi történet a Forró mezők, ahol a homok motívum és a forróság nagyon fontos. A családom egy része nyírségi, nem idegen számomra a homokos sárgaföldű vidék. Különleges, mert nem jellemző Magyarországra ez a természeti környezet, nekem mégis rokon. Sok minden változott persze, de az alap dolgokban vannak hasonlóságok a Móricz által megfestett miliővel. A két világháború között nagyon jellemző Móricznál az érzet, hogy egyfajta létezés végén járunk. Sok női karakter meddő, látható a letűnő arisztokrata réteg, akik érzik, hogy az új világban cselekvésképtelenek, lényükkel egykor volt világot hordoznak. A koldustól az arisztokratáig a társadalom széles spektruma megjelenik. Avary László, aki a gyilkosság áldozata lesz, az utolsó tagja a nemes Avary családnak. Állandó téma a közeljövő bizonytalansága. Válságállapot van. A náci Németország szerveződik. Nem tudja az író sem, hogy mi van, de valami egészen ijesztő dolog alakul Németországban, amit képtelenek hova tenni. Ebből a szempontból érzek a mával párhuzamot, mert most is mindenféle ideológiáktól mentesen mindenki érzi a nyugati társadalmakban, hogy bizonyos kor végén járunk. Volt egyfajta világ, ami elmúlt. Móricz maga sem tudja a választ, csak azt, hogy új irányba kell indulni. Most is sokféle irány áll előttünk, sokféle választás, de folyamatos a változás. Az ember ma sem tud biztosat állítani, mint ahogy Móricz sem tudott.
– Kik vannak hatással rendezői látásmódodra? Több ponton tetten érhető a darabban Vidnyánszky Attila költői színház eszménye…
– Ha akarnám, sem tudnám letagadni, hogy az ő színházi világának nagy hatása van az én színházi nyelvemre. Volt olyan rés, amikor magamat (a rendezésemet) néztem, és megállapítottam, hogy: na ez teljesen Vidnyánszkys! Óhatatlan, hogy szellemisége hat rám, hiszen diákja voltam, és hét éve a Nemzeti Színházban játszom. Az általam jegyzett és rendezett Súgó Absztrakt vígjáték – Valère Novarina nyomában például teljességgel eltérő látásmódot hordoz: minimalista környezet, totálisan más esztétika. Szerintem mindig az a lényeg, hogy milyen témát választ és milyen attitűddel áll egyáltalán a művészethez a rendező. Ez az, ami sok szempontból azonos Vidnyánszkyban és bennem. Most hallottam az anagógia fogalmát, vagyis amikor egy adott gesztus, aminek van realista értelme, egyből transzcendens, vagy elvont értelmet kap. Ahogy a mai színházban nagyon jellemző a társadalmi színház, a társadalmi kérdéseket boncolgató darabok túlsúlyban vannak, úgy engem nem ez érdekel. Én sokszor unom is ezeket a darabokat. Belátom, hogy van létjogosultsága, de engem nem ez izgat igazán. Az az anyag, az a téma, az a megszólalási mód, ami túlmutat a realitásán, több jelentésréteget hordoz, több síkon mutatkozik meg.
– Rendezel, írsz és játszol, mennyiben erősítik vagy gyengítik egymást ezek az alkotói energiák?
– Normális esetben az egyik termékenyíti a másikat, de ebben a járványtól felbolydult helyzetben nagyon kiszámíthatatlan minden, így kicsit kaotikusabb ellátni ezeket a feladatokat. Legelőször az írás érdekelt, később a drámatagozatos gimnáziumban a rendezés felé fordultam, és a színészet csak az egyetemen érintett meg. Ma azonban nem tudom elképzelni, hogy ne játsszak. A színészet és a rendezés érdekes egymás mellett, mert azt nagyon gyorsan meg kell tanulni, hogy kell lezárni a rendezői gondolkodást, és hogy kell felmenni színészként a színpadra. Én elég biztosan mondok szöveget, de amikor beindult a rendezés az éltemben, és három-négy hét után Egri csillagokat játszottam, összevissza beszéltem. Ebből nem sokat észlelt a közönség, de akkor nem sikerült az agyamat átállítani a rendezés hevében a szerepre. Ezt kell megtanulni, és úgy már segíti egymást a kettős szerep. Sokkal több rendezői feladatom van január óta, mint új színészi próbafolyamat. Amikor hosszas rendezői próbafolyamat után kimentem meghajolni, azt éreztem, hogy azért ez a legkirályabb dolog! Olyan varázslata van, amit nem lehet pótolni. Alapvetően színész vagyok, és sokáig ez lesz a döntő, de úgy néz ki, hogy ott lesz a rendezés is a pályámon.
– Vidnyánszky Attila másfél éve arról beszélt, hogy a 2019-20-as évadban elkezdődhet a műhelymunka a Nemzetiben, mert a repertoár elég gazdag. A járvány ellenére látsz valamit ebből?
– Sajnos a COVID-19 alaposan szétverte a próbafolyamatokat, a műhelymunkára nem jut tér. Abból a szempontból érzem, hogy sokkal inkább megengedhetjük magunknak a kísérletezést, például azt, hogy én rendezzek. Most egy nagyon erős társulat van a Nemzetiben, nagyon szoros szeretet köti össze ezt a csapatot. Ezután különösen furcsa azt olvasni bizonyos cikkekben, hogy itt nincs társulat. Három- négy éve egyre erősödő közösség fejlődik ki, igazi összetartásban dolgozunk.
– Mennyire osztja meg a fiatal pályatársakat az SZFE modellváltása körül kialakult konfliktus?
– Kevésbé, mint az idősebb generációt, noha a fiatalok tüntetnek ellene. Nagyon sok emberrel a szakmában normálisan tudok beszélni. Nyáron például a Puskás-musicalt próbáltam, ahol Ember Márk kollégámmal dolgoztam együtt, ő az SZFE-n Máté Gábor osztályába járt. Nagyon jó, baráti viszony alakult ki köztünk. A többségre ez a jellemző. Persze olyan is történt, hogy bementem a Színművészetire, és leült mellénk egy srác, bemutatkoztam, mondtam, hogy a Nemzetiben Vidnyánszkynál vagyok gyakorlaton, erre felállt és faképnél hagyott. Ez azonban a ritkább, szomorú példa.
– Rendezőként mit szeretnél megragadni abból a nagyon képlékeny korból, amiben élünk?
– A huszadik század fő művészeti motívuma a várakozás volt: Csehovtól Beckettig látható a nagy várakozás valamire. Nagyon hamar kiderül azonban, hogy nincs mire várni. Ma a huszonegyedik század vezérmotívuma a lekésettség érzése: nem érünk oda, lemaradunk, nem tudunk eleget tenni egy beszélgetésnek. Folytonos lekésettség érzés járja át az életünket. Ha pár óráig nem nézek rá a telefonomra, azt érzem, hogy lemaradtam a hírről. Nagyon szűk kontextusban éljük meg az életet, mind lelki, mind szellemi téren. Ennél sokkal gazdagabban, mélyebben és kicsit a metafizikát és talán a vallást segítségül hívva kellene léteznünk. Nemcsak a valóságot kell megfogni, hanem valamiféle igazság felé törekedni. Ami még nagyon fontos, hogy a szelídség kiveszett a világból. Ami egy keresztény világnak a része kellene, hogy legyen, és nemhogy alig van jelen, de ha egyesekben elő is kerül, azt eltiporják vagy kinevetik. Móriczhoz kanyarodnék vissza és a Barbárokhoz: nem ugyanazt a nyelvet beszéljük, nem értjük meg egymást, és nagyon nagy sodrásnak kellene jönnie, ami elviszi a jelenünk morálisválság-helyzetét, hogy valami egészen újat építhessünk.
origo