A riszáló Mikulás

Talán már hiányozna is, ha sörhasával, társzekérnyi potrohával, beszeszelt jómadarakra vallón szederjes orcájával ott nem imbolyogna a vevőszolgálati pult közvetlen szomszédságában, hogy – miközben harsogva és meglehetős torz orrhangon zengedez valami Bing Crosby-slágert vagy ír matróznótát – fáradhatatlanul riszálja magát. Szakasztott úgy fest, akár egy negédes cukros bácsi. Csak éppen zajosabb. Meg is kérdeztem a minap pultszomszédját, a garanciajegy-érvényesítő kisasszonyt, hogyan lehet ezt kibírni ép ésszel egész Karácsonyig. „Mindent meg lehet szokni” – hangzott a válasz.

Van benne valami. Lassanként ahhoz is hozzászoktunk, hogy a karácsonyi feeling mindjárt a halottak napja utáni hajnalon rázúdul a kereskedelemre, akár valami talmi csillogásból, műhóból és plasztikgyémántokból fújt gigászi giccslavina, idegőrlő Jingle Bells-szózattal a mennyezetből, villódzó karácsonyfák tolakodó falanxával, bármerre nézünk. Szegény mürai püspök sem leli a helyét szereptévesztő társadalmunkban: hol reklámokban tűnik föl gügyén mosolyogva, hol vígjátékokban vállal méltatlan szerepet, akár egy agyalágyult ripacs. Persze az Újvilágban vesztette el a fejét: nálunk még ideológiai tétje volt annak, ki nevezi Télapónak, és ki képviseli az ortodox Mikulás-tant, amikor a Santa Claus odaát már a Jézuska szerepkörét bitorolta – jóval hatékonyabban rombolva a Megváltás tanát, mint a Vörös térről ágyútalpon ideszánkáztatott jámbor Gyidmaróz, Hópelyhecskéstül. Most már nálunk is a Star Wars-őrülettel kell konkurálnia. Csöppet sem hatna bizarrnak, ha Stephen King Menekülő Emberét az egyik fejezetben földíszített fenyők és pohos mikulások üldöznék életre-halálra, tőrként döfködő csúcsdíszekkel, vérszomjasan vicsorogva.

Mindez csupán amiatt, mert nem tudunk várni.

Mert az advent csöndes, befelé figyelő, áhítatos készületét teljes egészében átengedtük a kótyavetyének. Határozottan van abban valami neurotikus, ahogy előbb csak egy-egy nappal, majd egy-egy héttel előbbre hoztuk a karácsonyi örömünnepet, akár a kisgyerek, aki titkon kilesi a rejtekhelyet, és idő előtt föltépdesi az eldugdosott ajándékok káprázó csomagolását. Mi is lemondtunk a készület, a várakozás lélekemelő, meghitt érzületéről – és eközben elrontottuk a saját örömünket. Manapság különben is minden arra irányul, hogy elmosódjék a különbség éjjel és nappal, ünnep és hétköznap, munka és mulatozás között. Élményfürdővé vált az élet: haverok, buli, Mikulány. A folytonos stimulációk pedig kiégetté tesznek. Az ünnepi élmény hajszolásának frusztrált ürességérzés a vége.

Az élet ritmikája is mást diktál. Kilélegzés és belélegzés, pihenés és ébrenlét váltakozása tartja egyensúlyban a szervezetet, a teremtett világ egészét. Az érlelő átmenetek. Hallgatom a riszáló Mikulás bódult gajdolását, amint elkeveredik a Jingle Bells kakofón szimfóniájával, amely a legkülönfélébb árucikkek gyomrából zeng össze az áruházban, a hangnemek teljes összevisszaságában. És eszembe idéződnek a mi régi adventi meg karácsonyi énekeink. Ahogy szívmelengetőn, reményt élesztőn kísérgették eleinket a Karácsony lassan araszoló fényessége felé a roppanó hóban. Ahogy elárasztották didergő szívüket a jászol meleg szénaszagával. Mennyire ismeretlen a jámbor áhítatosság eme egyszerű tónusa a ricsajozó amerikai handabandázás számára! „Ébredj ember mély álmodból / Megszabadulsz rabságodból” – micsoda komor megváltás-teológia mormol a moll dallamban Tárkányi-Zsasskovszky énekeskönyvéből! Milyen szilajon tesz hitvallást a Túróci Cantionale táncmetrumú éneke: „Téged vár a népek lelki sötétsége, Isten”! Törököt hergelő hajdútánc duhaj ritmusa feszíti.

Hát még karácsonyi énekeink!

Nem a németes–biedermeier Kiskarácsony-Nagykarácsony. De a Csordapásztorok! De a Szülte a Szűz szent Fiát! Hogy sír, hogy panaszolja dolgos élete szikár valóságát és szerény örömeit az első. Akár sóhajos dudaszó, virrasztó pásztorember vigasza a kietlen éjben. 1651-ből való, Kisdi becses gyűjteményében, a Cantus Catholiciben leljük föl első ízben. És a második, az örömének, ugyanonnét! Csak úgy dobbannak a csizmák, csak úgy duzzadoznak a bekecsek a szívbéli öröm elterebélyesedésében! Ékes régi énekeink, eleink reménységének és örvendezésének szószólói, akár a megelevenedett néplélek.

Amint az ünnep is a mítosz testet öltése. A mítoszokat újra meg újra el kell mondani. Az a mód pedig, ahogyan mítoszainkat újramondjuk, lassanként a maga képére formálja őket. Ünnepeinket is. Ma a média és a reklám mondja újra karácsonyi titkainkat, harsányan, üzleties számítással, meghittség és misztérium híján. Karácsony szentsége vesztésre áll. Belefúl a habpartyba. Tán éppen a régi szentének örökíti majd át, ahogy annyi évszázad óta. A riszáló Mikulás hortyogva elszenderedik egy raktárpolcon, és a betlehemfényű éjszakában fölszüremlik az ötszáz éves szózat: „Az angyal énekel / Tekints az égre fel!”