„Az emberi természet legmélyebb elve a megbecsülés vágya” – vélekedik Williams James pszichológus, filozófus. Két olyan hazai művészt kérdeztünk a témában, akik a múlt évben munkásságukért rangos állami kitüntetésben részesültek.
Gundel Takács Gábor, Táncsics-díjas újságíró
Mind a szakmai, mind a közönségdíjak valamiféle visszajelzést jelentenek. Ugyanakkor tudnia kell az embernek, hogy a díj nem lehet cél, hanem az elvégzett munka következménye. Pár évvel ezelőtt még semmilyen díjam nem volt, aztán hirtelen egyiket kaptam a másik után. Ez nyilván összefügg azzal, hogy hosszú ideje vagyok a szakmában, tavaly lettem ötvenéves.
Mindannyian igényeljük, hogy a munkánk elérjen másokhoz, hogy értékeljék az eredményeinket. Ráadásul az újságírás területén van egy plusz késztetés. Nem elégszünk meg azzal, hogy a világ és az emberek dolgait kifürkésszük, hogy azzal foglalkozzunk, hogyan működik a világ, hogyan gondolkodnak az emberek, milyen döntéseket hoznak, miként élik az életüket.
Mindezt szeretnénk megmutatni másoknak, felhívni a nézők, a hallgatók figyelmét, ha érdekes, fontos jelenségeket, eseményeket tapasztalunk. Minekutána bennünk van a késztetés, hogy másokhoz szóljunk, ezért éppúgy fontos számunkra, mint a művészek számára a visszajelzés. Az, hogy amit mondunk, amire szeretnénk felhívni a figyelmet, valóban elérte másokhoz.
A színházban az előadás utáni tapsban mérhető a siker, a mi szakmánkban ez nem ennyire direkt módon történik. Visszajelzés értéke van egy jé nézettségi adatnak, kritikának vagy éppen díjnak. Ebből a szempontból ez az életünk része, amit azonban a maga helyén kell kezelni, Nem szabad az elismerés rabjává válni, mert az eltorzíthatja a személyiséget.
Hűvösvölgyi Ildikó, Kossuth-díjas színművész
Minden ember számára fontos az elismerés már a gyerekkortól kezdve. A színész két oldalról kap visszajelzést, egyrészt közvetlenül a közönségtűi, másrészt a kollégáktól, rendezőktől, barátoktól, akiknek ad a véleményére. A Kossuth-díj kapcsán rengeteg telefonhívás, üzenet érkezett, ami rendkívül jólesett.
Nagyon aktív korszakomban ért ez a kitüntetés. Rengeteg bemutatóm volt az elmúlt kőt évben, sokat szerepeltem vidéken is a Turay Ida Színházzal. Nemrég szerencsére állandó kőszínházunk lett Budapesten. A Madách Színházban is játszom, a Betörő az albérlőmben felváltva Hafász Judittal, illetve az Ölj csak meg, lelkem! című abszurd török darabban Császár Angélával és Harsányi Gáborral. Érdekes, hogy mostanában ezekben a darabokban a koromnál idősebb szerepeket alakítok.
Türelmetlen voltam, de idővel megtanultam, hogy nem kell sürgetni semmit, mert az ember életében úgyis eljön az, aminek el kell jönnie.
Még főiskolásként kerültem a Madách Színházba, majd egy évre Veszprémbe szerződtem, és azután tértem vissza. Mindig is vonzott Ádám Ottó szép, polgári színháza olyan csodálatos színészekkel, mint Tolnay Klári, Dajka Margit, Mensáros László, Márkus László, Bessenyei Ferenc. Kislányos naivaalkat voltam, az első években kisebb szerepeket játszottam. Aztán 1983-ban bemutattuk a Macskákat, és akkor jött el a második korszakom nagy sikerű musicalekkel. Mondhatni sztár voltam 1983 és 1997 között. Mivel a musical műfaja fiatalokat igényel, tudomásul vettem, hogy már nem vagyok az.
Következett tíz szélcsendes évem, amikor rádióműsort vezettem, pódiumestjeim voltak és tanítottam. A közönség nagyon szerette a verses összeállításaimat Weöres Sáft-dor, Reményik Sándor műveiből Megható leveleket írtak, például hogy ajándékot kaptak a Reményik-estemmel, amitől megtisztultak, mert olyan volt számukra, mintha templomban lettek volna.
Forrás: youtube.com, wikipedia, hu.wikipedia.org, youtube
Képek: origo.hu, mediaklikk.hu
Forrás: delina
