Ne féljünk kimondani: mindkét együttesünk elmaradt a várakozásoktól. Mégis elhamarkodott lenne a következtetés, hogy kudarccal zárult a budapesti sakkolimpia. Miként magát a játékot sem lehet csupán a sport keretein belül értelmezni, a sakkolimpia is túlmutat egy sportesemény jelentőségén.
Miért kell nekünk sakkolimpiát rendezni? Az elmúlt napokban lépten-nyomon szembesülhettünk ezzel a kérdéssel. Olyan jól megvoltunk sakk nélkül! Így folytatódik a kombinációnak azért nem nevezhető kétlépéses eszmefuttatás.
Amúgy tényleg megvoltunk nélküle. Csak nem jól. A sakk legutóbb kereken húsz éve, Lékó Péter világbajnoki döntője idején volt országos ügy. Akkor a fiók, szekrény mélyéről sokan előkotorták a már évek óta ott porosodó sakk-készletet és rakosgatták a lépéseket azt találgatva, vajon Lékó jót húzott-e, még a kocsmákban is beszédtéma volt a meccs. A tíz évvel ezelőtti tromsői sakkolimpián szerzett ezüst – máig az utolsó érmünk – már nem ütötte meg az ingerküszöböt. Még Rapport Richárd úgynevezett zászlóváltása kavarta fel átmenetileg az állóvizet, de az is csak azért, mert Rapport románnak állt – ha mondjuk Amerikában próbál szerencsét, csak legyintettünk volna lemondóan.
Igen, a sakk kihullott a tudatunkból. Részben az eredmények elmaradása, kevésbé óvatoskodva az eredménytelenség miatt. Csak egy másik korábbi sikersportágunkat említve, az asztaliteniszt sem követjük, amióta lejtmenetbe került. Közben pedig nem csupán a régi fogalmaink szerinti fejlődő országok zárkóztak fel, a harmadik világ is rákapott a sakkra.
Törökország, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, a Feröer szigetek, Vietnám, a dél-amerikai országok egész sora, Mongólia, sőt Szingapúr, Zimbabwe – csupán ízelítő azon országok köréből, amelyek megelőzték a dicséretesnek egyáltalán nem mondható hatvanötödik helyen végzett harmadik számú, magyar C csapatot. Amelyet mi U25-ként emlegetünk, azt sugallva, a jövő emberei kaptak benne helyet; de ez önámítás, mert India egy tizennyolc, egy tizenkilenc és egy huszonegy éves világklasszis vezérletével nyerte meg utcahosszal a sakkolimpiát, Polgár Judit tizenkét évesen már olimpiai bajnok lett Szalonikiben. A magyar sakkozás Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Sax Gyula és Adorján fémjelezte aranykorában a magyar E csapat is komoly tényező lett volna a sakkolimpián.
Szükségünk van-e rá, kell-e nekünk a sakk? Hosszú éveken át kerülgettük ezt a kérdést. Aminek persze már a felvetése is szegénységi bizonyítvány. Hiszen ezzel az erővel azt is mondhatnánk, minek nekünk vízilabda, sőt továbbmehetünk: minek nekünk opera vagy éppen kémiai kutatóintézet?
A fenti példák kissé erőszakoltak, mégsem légből kapottak.
Először is azt érdemes tisztázni: mi is a sakk? Sport, tudomány és művészet – Mihail Botvinnik, a sakkozás hatodik világbajnokának definíciója máig érvényes. Igen, a sakkot nem lehet csupán sportként értelmezni.
Hogy mitől tudomány? Nos, a sakkozók felkészülése valóban a tudósokéhoz, a kutatókéhoz hasonlít. Elképesztő aprólékossággal keresik az újabb és újabb változatokat, felismerve az egyes motívumokban a hasonlóságot, ma már szuperszámítógépek segítségével. Egy-egy partit követve döbbenetes látni, hogy a legjobb nagymesterek – akiknek a memóriája elképesztő adathalmazt képes tárolni – fejből azt a lépést teszik meg, amit a mesterséges intelligenciával felturbózott programok ajánlanak. Legyen valaki bármennyire is ösztönös sakktehetség, egy képzett „tudóssal” szemben semmi esélye sincs.
S hogy mitől művészet?
Stefan Zweig a sakkot tökéletes, terméketlen művészetként jellemzi a Sakknovellában, mert ha a figurákat leszedik a tábláról, semmi kézzelfogható nem marad a bármennyire is tökéletes játszmából. Igaz, és mégsem, hiszen egy-egy parti újra és újra visszajátszható és előhívható. A sakkal mint művészeti alkotással sokkal inkább az a baj, hogy képzettség híján nehezen élvezhető.
A zene mindenkié, a sakk e tekintetben a képzőművészettel rokonítható. Aki megreked a susztermatt szintjén, képtelen élvezni taktikai vagy pozíciós finomságokat nagymesteri szinten, miként a csendéletig és portréig jutott műértőnek például Jackson Pollock Szabad forma című képe (amely A könyvelő forgatókönyvíróját és rendezőjét is megihlette) csupán paca.
De hogy ne legyünk ennyire fennköltek, íme a sok közül egy kedves anekdota a magyar sakkozás múltjából. Barcza Gedeon nagymesternek feltűnt, hogy a nézőtérről egy hölgy kitüntetett érdeklődéssel követi a játszmáját. Miután megnyerte a meccset, a polihisztorműveltségű sakkozó elégedetten kelt fel a sakktáblától és büszkén fogadta a hölgy gratulációját.
„A játszma közepén a huszárlépése lenyűgözött” – fordult hozzá az ismeretlen hölgy. Barcza elismerően biccentett, hiszen ezt a lépést tekintette a terve kiindulópontjának, meglepte, hogy beszélgetőpartnere ezt átlátta, mire a nő így folytatta: „Olyan kecses mozdulattal emelte fel, majd tette a helyére.”
Ennyit a műértésről. S ha már festészet: ha egy képen nem akarunk agyalni, továbblépünk, ott a következő, egy klasszikus sakkjátszma átlagosan viszont négy óra, hosszabb, mint Muszorgszkij Borisz Godunovja…
Az, hogy a sakk sport is egyben, szükségtelen magyarázni, hiszen vannak versenyek, van világbajnoki rendszer, van csapatoknak kiírt „világbajnokság”, ez lenne a sakkolimpia, továbbá egy játszmának ugyanúgy három kimenetele lehet, mint például a labdarúgásban: győzelem, döntetlen, vereség. Színtiszta matematikai képlet segítségével – egy magyar származású sakkozó, fizikus, Élő Árpád leleménye, akinek a nevét máig őrzi az Élő-pont – pontosan rangsorolják a sakkozókat.
A sakk az elmúlt években e hármas talapzaton erősen elmozdult a sport, sőt helyesebb, ha azt mondjuk, a játék irányába. A rövidebb gondolkodási idejű rapid és villámsakk évtizedeken át csupán kuriózumnak számított, a Covid idején azonban – elsősorban a világelső Magnus Carlsennek köszönhetően – hódító útra indult, ma már a versenyek többségét rapid időbeosztás szerint rendezik, a klasszikus sakk háttérbe szorult.
Igaza van Lékó Péternek, a villámsakk pedig egyenesen egyfajta online játéknak tekinthető. A nézők is jobban értékelik, ha négy óra alatt nem egy, hanem húsz-harminc játszmát izgulhatnak végig. Ki bánja, ha több a hiba, sérül a tudományos, művészi igényesség, ha magával ragadó a feszültség!
Az elmúlt években volt még egy jelentős hatás, A vezércsel, ami sokakat megigézett. Személyes élmény: Polgár Judit múlt heti szimultánján a kajakos Varga Ádám és az úszó Telegdi Ádám is részt vett, mindketten a sorozat hatására kezdtek el rendszeresen sakkozni. A lényeg: a nézők, szurkolók és ezáltal az amatőr sakkozók száma világszerte megsokszorozódott. Megjelentek a sakkinfluenszerek, akiket százezrek követnek. A világranglista második helyezettje, az amerikai Hikaru Nakamura játék helyett a sakkolimpia idején is inkább streamelt, részben valószínűleg azért is, mert így sokkal több pénzt keresett.
A sakkot, ezt az ősi, tradicionális játékot az online térre, a digitalizációra szabták, nem meglepő, hogy hihetetlen léptékben megugrott a népszerűsége. Magyarország éppen akkor marad le, sőt hullik ki a sakk körforgásából, amikor az meghódítja az egész világot.
Miközben Indiában a korábbi világbajnok Viswanathan Anand nevét viselő sakkiskolának országszerte több ezer klubja és több tízezer növendéke van, becslések szerint egymillióan sakkoznak, Lékó Péter nem valamelyik magyar tehetségnek, hanem a német Vincent Keymernek adja át a tudását.
A budapesti sakkolimpiának elsősorban nem az a tétje, hogy a magyar válogatott érmet szerez, esetleg bekerül az első tíz közé, hanem hogy az esemény végre felpezsdíti-e a magyar sakkéletet. A gyerekektől a profi játékosokon át a szponzorokig, az állami sportirányítással bezárólag.
A magyar sakkozás múltját szükségtelen ecsetelni. Még a jelene is vállalható, de a fő kérdés az: van-e jövője? A sakk presztízse továbbra is vitathatatlanul nagy, a nemzetközi tendenciák azt mutatják, szinte nincs olyan feltörekvő ország, amelyik ki akarna maradni e különös, titokzatos sportból. Azért, mert a sakk nem csupán játék, hanem egy nemzet szellemi potenciáljának fokmérője is.
Ideje észbe kapni
A budapesti olimpiának az volt a tétje, felpezsdül-e ismét a játék Magyarországon. Meglátjuk–, jó lenne..
