„Igyekeztem egész életemben hálásnak lenni, Dominak is ezt tanítottam. De a szívből jövő hálát tőle tanultam. Az én lányom, amikor utolsó napjaiban már csak az ágyban tudtam mosdatni a fájdalmai miatt, egyszer azt mondta: »Anya, hálás vagyok, hogy nem adtál intézetbe és mellettem vagy most is.«” Lippai Marianna mindent elvesztett, amit egy édesanya elveszíthet, ma mégis életkedvre tanítja az embereket.
Lippai Marianna rádiós szerkesztő, műsorvezető, munkája mellett blogot vezet és előadásokat tart az életkedvről. Azon sorstársaknak, akik reményüket, erejüket vesztették, és azoknak is, akik egyszerűen csak megerősítésre, vigaszra, támaszra vágynak. Marianna négy éve vesztette el egyetlen gyermekét.
Február egyik szombat délutánján mi is az előadásán jártunk, ahol beszélt magáról, gyereke élni akarásáról és élete utolsó napjairól. Beszélt a gyászról, az elengedésről, a túlélésről, az újrakezdésről és arról, hogy van élet a halál után. De csak akkor, ha van hozzá életkedv.
Dominika hatéves volt, amikor Marianna megértette, hogy az egymást érő rosszullétek, tüdőgyulladások és lánya egyre tartósabb bágyadtsága már nem a szokásos gyerekbetegségek jelei. Két éven át egyik tanácstalan orvostól a másikig jártak, míg a debreceni klinikán egy sokadik neurológus mondta ki a diagnózist: ataxia teleangiectasia.
Az ataxia teleangiectasia egy kromoszómaelváltozással járó örökletes, immunrendszert érintő megbetegedés, melynek első tünetei egy-két éves korban kezdődnek. A kisgyerek izomzata fokozatosan gyengül, nehezen tanul meg beszélni, később szemmozgási zavar, súlyosbodó szellemi fogyatékosság alakul ki. A betegek a pubertáskor elérésekor rendszerint már tolószékbe kényszerülnek. Az idegrendszerben kialakuló károsodások nem befolyásolhatók. A betegség halálos kimenetelű. Forrás és részletek: Webbeteg.hu
Nincs majd! Most van!
Attól a naptól kezdve közös életük új dimenzióba került, megkezdődött a rendszeres gyógytorna, a kezelések és újabb orvosok felkeresésének időszaka, akiknek többnyire csak a reménykedésért fizettek. Amikor végérvényesen kiderült, hogy ebből az állapotból nincs felépülés, se terápia, se gyógyszer, akkor leálltak. Arra rendezkedtek be, hogyan lehet a hátralévő bizonytalan hosszúságú időt boldogan és méltósággal eltölteni úgy, hogy a gyerek ne azt érezze, hogy meg fog halni. Dominika tízéves volt, amikor tolókocsiba kényszerült.
„Élj úgy a mának, hogy minden napod ajándék lehessen. Add meg a gyerekednek azt, amit szeretne, még ha az utolsó filléredet is adod oda. Mert ma még veled van, ma még szeretheted, a holnap már nem biztos. Akkor már nem érdekeltek a polcon sorakozó csekkek, piszok sok adósságom volt, de ajándékot szerettem volna adni a lányomnak. Ekkor tanultam meg, hogy nincs majd, majd, majd. Most van!” – emlékezett vissza Marianna arra a reggelre, amikor eljött Dominika tizenharmadik születésnapja, és amikor megérezte, hogy nem lesz tizennegyedik.
Dominika ekkor már alig volt tizenkét kiló, ölben vitte az iskolai születésnapi bulijára, amit ajándékként még utoljára megszervezhetett neki. Marianna őszinte akart maradni gyermekével, erre tanította őt mindig, és a mai napig ezt tartja a legfontosabb összekötő kapocsnak két ember életében. De vannak pillanatok, amikor az őszinteségnek épp az anyai szív szab korlátokat. Dominika pontosan tudta, milyen beteg, érezte, hogy napról napra lesz egyre gyengébb. Mariannára pedig élete leghálátlanabb feladata várt. El kellett mondania gyerekének, hogy nemcsak külön tornára, de iskolába sem fog tud járni, sőt Lindának és Ottónak becézett kerekes széke nélkül talán soha sehova. Egy dolgot nem akart csak elmondani. Azt, hogy meg fog halni.
Ha igazán szereted, elengeded
„A legtöbb ember ilyenkor egyből önmagát sajnálja, hogy mi lesz vele a másik nélkül, hogy neki milyen rossz lesz. Neki! Mikor épp nekünk kellene a szenvedő beteg helyzetét megkönnyíteni. Ekkor válik fontossá a szeretet. Hogy szeretem őt annyira, hogy elengedem. Dominika negyven napig haldoklott, az ágyánál imáimban több százszor elmondtam, hogy tudom, bűn rossz lesz nélküle, de vállalom. Csak ő ne szenvedjen” – ekkor Marianna már a gyászról, az azzal kapcsolatos hamis társadalmi elvárásokról és annak kizárólagos magánügyéről beszélt.
„Ma az emberek azt várják el, ha valaki gyászol, azt mutassa a külvilág felé. Járjon feketében, zárkózzon be évekig, a szomszéd lássa őt kisírt szemekkel. De a gyász nem egy produkció, amit meg kell mutatni. A gyász egyedül az enyém. Az én döntésem, hogyan élem meg, és sikerül-e túljutnom rajta.”
Marianna a lánya halála után egy hónappal ült vissza a mikrofon mögé a stúdióba. Mesélt arról, hogyan használta munkáját terápiaként, hogyan jutott túl a délutánonkénti sírásokon, hogyan gyűjtötte kislánya emlékét színes, díszes dobozokba, hogy ne őrüljön bele a hiány okozta és a fényképekkel felidézett emlékekbe. Azt mondja, ez után tudott továbblépni. Ma is előveszi a dobozokat, ma is képes harminc másodperc alatt nagyon mélyre jutni, de ma már tudja, hogyan kell visszahúznia magát az életbe. Az ehhez szükséges erő szerinte mindenkiben ott van, ő ezt nevezi életkedvnek.
A lányom tanított életkedvre
Örülj az esőnek is!
Aztán mesélt arról, hogy miért kell a rossz emlékeken rágódás helyett csak a jóra emlékezni. Hogy a lélek edzése épp annyira fontos, mint a testé, és hogy számára a lánya volt élete legnagyobb tanítója. Tőle tanulta meg, hogy az egészség mindennél fontosabb, hogy a fizetetlen törlesztőrészletek miatt a bank által elvitt autó csak egy tárgy, nem tragédia, és hogy mindig van okunk az örömre, még ha esik is:
„A lányom imádta az esőt, én nagyon utáltam. Egyszer azt kérte tőlem, toljam ki a szakadó esőbe. Eszem ágában nem volt. Aztán addig kérlelt, amíg alaposan bebugyolálva kivittem az udvarra. Arcát az ég felé fordította, mosolygott az örömtől, és azt mondta: »Anya, az életben mindennek örülni kell, az esőnek is. Gyere ki mellém.« …És milyen igaza volt. Azóta szeretem az esőt.”
Marianna őszintén beszélt arról, hogy még ma is nehéz neki, amikor vásárolni megy és a pénztárnál előtte, mögötte kisgyerekes anyukák sorakoznak, és bármennyire is szeretné, nem mehet oda egyik gyereket sem átölelni. Dominikával is gyakran vártak sorukra a csokoládészeletekkel és cukorkákkal megrakott polcok között.
Légy hálás, hogy ma is van dolgod!
A boldogságnak és a hálának külön fejezetet szánt az előadáson. Azt mondja, sokan akkor rontják el, amikor feltételekhez kötik boldogságukat, miközben csendben eltelik az egész életük. Pedig a boldogságba belefér, hogy olykor padlót fogunk, sírunk, de csak akkor, ha utána felállunk és továbbmegyünk.
„Az élet csak azoknak rossz, akik folyton azt hajtogatják, hogy az élet szívás. Ők biztos, hogy minden lehetséges rosszat be is vonzanak maguknak. De ha szereted az életet, az élet is szeretni fog téged. Ezért köszönd meg, hogy fedél van a fejed felett, míg másnak ágya sincs. Légy hálás, hogy reggel kávéval kelhetsz, hogy egészséges vagy, nem vagy kiszolgáltatva senkinek, és hogy van munkád, ahova bejárhatsz. Én igyekeztem mindig hálásnak lenni, Dominak is ezt tanítottam. De a szívből jövő hálát tőle tanultam. Az én lányom, amikor utolsó napjaiban már csak az ágyban tudtam mosdatni a fájdalmai miatt, egyszer azt mondta: »Anya, hálás vagyok, hogy nem adtál intézetbe és mellettem vagy most is.«” 2010. szeptember 7-e éjszakáján Dominika elment. Egész éjjel szakadt az eső.
Úton
Forrás: Nők Lapja Cafe
