„Ugye, nem dobsz le apu?, kérdezte apjától a hároméves Anna, mire Kohányi azt felelte a kilencemeletes tetején: nem. Aztán háttal a mélység felé ültette a kicsiket, az Avas lakótelepen ekkor kezdődött el a sikoltozás”.
Mert hát mit tehettek volna mást az ablakból kinéző emberek a zuhanó gyermekek láttán.
Ma is borzalmas visszaidézni az 1981-es, tragikus miskolci eseményeket, amelynek főszereplője Kohányi Ferenc volt. Miután sorra ledobta a kicsiket a panelház tetejéről, lesétált az áldozatokhoz – gyermekeihez! – és közölte: ő a tettes… A rendőrség csak nagy nehézségek árán tudta megvédeni a lincseléstől.
A Kádár-kor tíz minősített emberölését írta meg egy bűnügyi újságíró, Dulai Péter a Gyilkosság a panel tetején című, most megjelent könyvében. Megrázó könyvvel van dolgunk, amelynek lapjait ajánlatos szünetek beiktatásával forgatni. Dulai stílusa szikár, tényközlő, leíró jellegű. Mégsem mondhatjuk, hogy könyve krimi, vagy dokumentumregény. Azt sem, hogy irodalmi igényű alkotás.
Mégis magával ragad, mert a szerző nagyon eltalált valamit: úgy mutatja be a történeteket, hogy felvázolja az ok-okozati összefüggéseket is. Nem nyomoz, de kitartóan érdeklődik, kérdéseket tesz fel a még élő (szem)tanúknak, bővítve az eddigi tudást a gyilkosságokról.
Bár kissé cinikus azt írni, hogy a bűnelkövetőkben az egyik közös pont a „nemzeti karakter” volt, de minden egyes esetben megállapítható az idült alkoholizmus, az iskolázatlanság, a családi erőszak torzító hatása, a szexuális sérülés.
Ehhez jött még a Kádár-kor bürokratizmusa, amely nem nagyon tudott mit kezdeni az egyes, deviáns személyiséggel, mivel egységes tömbként kezelte az adott közösségeket.
A szerző könyvében feltárja a munkáskocsmák agresszív világát, ahol a verés és vedelés édestestvérek voltak. Kohányi például nem sokkal a gyilkosságok előtt még be-beugrott a kocsmába felesezni, majd rátöltött. Napi gyakorlat volt ez nála és a lakótelepen, ahol „nem is volt ember, aki nem ült még börtönben”.
Dulai napilapos riporter, így rutinnal kérdez és érezhető a felkészültsége is. Nagy erénye a könyvnek a felkutatott tanúk megszólaltatása, mivel új szempontokat is behoz. Külön is érdekesség e tekintetben a kádári sajtó viszonya a kiemelt bűnügyekhez. Többségükről nem is írtak, vagy csak akkor, amikor már megvolt az elkövető.
Néhány kivételt azonban tettek, mint az 5 éves Török Sárika kegyetlen megölése során. A Kossuth rádiónak megengedték egy riport elkészítését, Sárika lámpása címmel. Ez megrázta az országot és bírálatok özöne zúdult a tétlen hatóságokra. Ennek nyomán gyorsan visszavettek a hatóságok,a kutakodásokat leállították.
A kislányt hosszabb időn át kínozta az apja és a mostohája azzal az aljas céllal, hogy elpusztítsa. Verték, rúgták, hideg kútvízben mosakodhatott és ólban tartották, mezítelenül. A kislánynak megváltás volt a halál.
A nyomozás során az is kiderült, hogy bár sokan tudtak a borzalmakról, nem jelentették. Sárika lámpása azonban messzire világított, rámutatva a társadalom – Esterházy Péterrel szólván – eltahósodására, a családsegítő rendszer formális működésére, érzéketlenségére.
S bár hullottak a káderek, ez már nem segített Sárikán. Törököt felkötötték, a mostoha életfogytiglannal megúszta. Mivel az eljárás idején öt hónapos terhes volt és sikerrel kent mindent élettársára.
A tíz bűneset mind megrázó, de talán az Ignácz kislányok sorsa az egyik legmegrázóbb. Az 5 éves szőke Orsikát és testvérét, a 4 éves Dorottyát egy Gödöllő melletti gabonatáblában találták meg, husáng által agyonverve. A nyomozók gyors eredményt produkáltak – a szerző szerint túl gyorsat – elkapva egy 12 éves, zavart viselkedésű fiatalt, Harangozó Sándort.
A fiút nem ítélték el kora miatt, de kényszergyógykezelték. Mikor kijött az intézetből, élete végéig tartó ámokfutásba kezdett. Lopott, csalt, rabolt, majd nőket támadott meg, egyiküket meg is szúrta.
Ki-be járt a börtönbe, de a kislányok meggyilkolását tagadta. Nemi erőszak kísérletei egy súlyosan torzult, aberrált személyiségre utaltak. Harangozó 2016-ban börtönkórházban halt meg.
Az ő esetében éppen úgy csődöt mondott a társadalom elhárító-védekező reflexe, mint a martfűi rémnél. Ez talán az egyik legismertebb bűncselekmény, a nálunk szerencsére ritka sorozatgyilkosság kategória.
Kovács Péter hosszú évekig fojtott meg nőket a környezetében lebukás nélkül, közben példás családapa volt. Az első nőt 1957-ben, az utolsót 1967-ben ölte meg. Az utolsó tette külön lap a hazai kriminalisztikában, mert áldozatát a gyilkosság után egy zsebkéssel megcsonkította.
Kovács szintén a zűrös családi háttérrel nőtt fel – iszákos, verekedős apa – nem volt képes normális viszonyt kialakítani a nőkkel. A gyilkosságokban talált kielégülést. Felakasztották.
Harangozó kivételével a könyvben feldolgozott bűncselekmények elkövetője mind bitón végezte. Dulai még ehhez is képes a maga szikárságával hozzá tenni, amikor leírja a miskolci gyilkos utolsó perceit.
„Az őrök karon fogva hozzák Kohányit. Most döbben rá, hogy nincs tovább. Összeroppan, meginog, kimegy a vér a lábából. Vonszolják ketten is. A bitó alatt újra felolvassák az ítéletet, s végül azt, hogy az Elnöki Tanács a kegyelmi kérvényét elutasította.
A család délben kapta meg a holttestet”.
origo
