Madeira

Madeira a vulkáni eredetű Madeira-szigetek legnagyobbika az Atlanti-óceánban, Lisszabontól 978 km-re. Az Afrikai lemezen fekszik, de Porto Santóval együtt politikailag és kulturálisan Európához tartozik, mint Portugália autonóm régiója.

Földrajzi helyzete

A kelet-nyugati irányban megnyúlt sziget az északi szélesség 32°38′-32°52′ és a nyugati hosszúság 16°39′-32°52′ között fekszik. Mintegy 57 km hosszú és 23 km széles, partvonala 130-140 km. Területe 736,75 km².

Domborzata, vízrajza

A sziget domborzatát meghatározó hegylánc némileg a sziget középvonalától északra húzódik; ennek eredményeként az északi lejtők, völgyek meredekebbek, mint a déliek. A sziget legmagasabb pontja az 1862 méter magas Pico Ruivo. A harmadik legmagasabb csúcs, az 1818 m magas Pico do Areeiro a sziget legmagasabb olyan pontja, amihez (a csúcs alá mintegy tíz méterrel) autóút visz föl.

A sziget jellegzetes felszínformái a fajã néven ismert teraszok – ezek olyan, a domborzat környező elemeinél enyhébben lejtő lávapadokon alakultak ki, amelyek környezetéből az erózió lehordta a mállékonyabb piroklasztikumot. A vízválasztó környékén és a Szent Lőrinc-félszigeten ehhez hasonlóan, pozitív felszínformákként preparálódnak ki a piroklasztikumba a vulkáni működés második szakaszában benyomult kőzettelérek, szillek és kürtőkitöltések.

Az egykori felszínformákat az erózió jelentősen átalakította. Viszonylag jó állapotban csak két, kisebb kráter maradt meg:

– Santo da Serra, illetve
– Fanal

közelében. Curral das Freiras nagy amfiteátruma, amit a felületes szemlélők gyakran kalderának vélnek, valójában tisztán eróziós termék: kialakításához a vulkáni működésnek semmi köze. Néhány kisebb, egyik oldalán nyitott amfiteátrum, így az északi oldalon Caldeirão Inferno és Caldeirão Verde, a Ribeira da Janela forrásvidékén a Huszonöt vízesés (Vinte e Cinco Fontes) a patakok hátráló eróziójának eredménye.

Fontosabb tájegységek

A kopár vulkáni csúcsokból (többnyire kipreparálódott kőzettelérekből, illetve kürtőkitöltésekből álló vízválasztó hegyvonulat nyugat felé meredek lejtőkkel törik az óceánba; legnyugatibb csúcsa a Favas (392 m). Hágói közül a legjelentősebb a Pedras és a Pico do Tapeiro csúcs közötti Boca da Encumeada, mert a Ribeira Bravát São Vicentével összekötő ER 228 út ezen lépi át a vízválasztót. Kelet felé dombsággá laposodik; a dombok között kanyargó Machico-patak völgye helyenként akár fél kilométerre is kiszélesedik.

A hegyláncot Rabaçal majorság, illetve a Ruivo do Paul és a Fonte da Juncal csúcsok között a központi fennsík (Paúl da Serra) szakítja meg. A hegység keleti folytatásaként mintegy három kilométer hosszan nyúlik kelet, majd délkelet felé a kopár Szent Lőrinc-félsziget (Ponta de São Lourenço). A déli oldal lejtőinek alját szinte mindenhol megművelik. A művelt sáv fölött az egykori babérerdők helyére öt kontinensről összehordott, vegyes növényzet települt, különböző erdőtípusok foltjaival. Az északi oldalon a mezőgazdaság szerepe mindig jóval kisebb volt. Itt több völgyben megmaradt az eredeti növényzet; a legtöbb gerinc kopár.

Csúcsok, magassági pontok, hágók

Madeira szigetén lévő csúcsok nyugatról kelet felé haladva, a vízválasztón:

– Fonte da Pedra (1022 m)
– Fonte do Barro (1066 m)
– Remal (1320 m)
– Cova do Negro (1293 m)
– Pico Gordo (1264 m)
– Urze (1418 m)
– Loiral (1415 m)
– Fonte da Juncal (1595 m)
– Pedras (1518 m)
– Rocha Negra (1299 m)
– Boca Encumeada hágó (1007 m)
– Pico (do) Ferreiro (1733 m)
– Pico (do) Jorge (1691 m)
– Pico Casado ou Parteira (1725 m)
– Pico das Eirinhas (1649 m)
– Pico Coelho (1733 m)
– Canario (1592 m)
– Pico da Lapa (1713 m)
– Pico Ruivo (1862 m)
– Pico das Torres (1847 m)
– Pico do Gato (1780 m)
– Pico do Cidrão
– Pico do Arieiro (1810 m)
– Poco da Neve (1712 m)
– Balcoes (1423 m)
– Poiso (1413 m)
– Paso de Poiso hágó (1400 m)
– João do Prado (1306 m)
– Cabo Gordo (1148 m)
– Lombo das Faias (642 m)
– Portela-hágó (620 m)

A Rocha Negra és a Pico da Encumeada között, a Boca da Encumeada nyeregben (1007 m) kel át vízválasztón a sziget déli partját az északival (Ribeira Brava falut Serra de Águán át São Vicentével) összekötő régi út. Az új út a hágó alatt, egy Serra de Água fölött induló és közvetlenül Ribeira Brava Achado Loural nevő része fölé érkező alagútban vágja át a hegyet.

A vízválasztótól északra:

– Fanal (1231 m)
– Pico do Quemato (1329 m)
– Pico da Lenha (1371 m)
– Pico dos Assobadores (1475 m)
– Pico Fernandes (1418 m)
– Pedreira (1241 m)
– Ruivo do Paul (1640 m)
– Achada do Sedro (1511 m)
– Canario (1592 m)

Nyugatról kelet felé a vízválasztótól délre:

– Lombo das Torres (1112 m)
– Pico Folhado (1293 m)
– Pico das Furnas (917 m)
– Pico da Cruz (1100 m)
– Achada da Pinta (1285 m)
– Chão dos Terreiros (1436 m)
– Cedro (1579 m)

Partvonal:

A domborzat magashegyi jellegének megfelelően a hegyi patakok többségének nemhogy terasza, de jóformán ártere sincs. A két komolyabb kivétel az Édeskömény-öböl partvidéke és a Machico-patak alsó folyása: ezen a két helyen alapították az első telepesek a sziget két fővárosát. Annak ellenére, hogy a sziget partja erősen tagolt, kevés a jó kikötőhely: a part közelében a gyakran félszigetként a vízbe nyúló nagyobb lávafolyások, kőzettelérek folytatásaiként szirtek emelkednek ki, zátonyok húzódnak meg. Ezek a szirtek gyakran csak néhány négyzetméteresek; sokuknak neve sincs. Különösen sok ilyen kőzettelér húzódik a Szent Lőrinc-félsziget északi partjának öbleiben.

Egyéb szirtek, szirtcsoportok az északi part mentén:

– Ilhéu Baixa de Terra és Baixa de Fora Porto da Cruz előtt;
– Ilhéu do Faial Faial előtt;
– Ilhéu da Viúva (Ilhéu da Rocha do Navio) Santana előtt;
– Ilhéu da Rocha das Vinhas São Jorge előtt;
– Ilhéu Preto és Ilhéu Vermelho Arco de São Jorge és Ponta Delgada között, a Ribeira do Porco torkolata előtt;
– Qoebradas Ponta Delgada Terceira Lombada városrésze előtt;
– Ilhéu das Ceroulas Seixaltól keletre, a Ponta do Poiso félszigettől nem messze;
– Ilhéus da Ribeira da Janela Ribeira da Janela előtt;
– Porto e Cais, Ilhéu Mole (meteorológiai megfigyelő állomással) és Penedia Porto Moniz előtt.

Nagyobb patakok északon:

– Ribeira da Janela a központi fennsíkról Ribeira da Janela faluba folyik.
– Ribeira da Seixal a Ruivo do Paul csúcstól nyugatra Seixal faluba folyik.
– Ribeira do Inferno a Ruivo do Paul csúcstól északra Seixal és São Vicente közé folyik.
– Ribeira de São Vicente a Boca da Encumeada hágó alól São Vicente faluba folyik.
– Ribeira Seca a Ribeira de São Vincente bal oldali mellékfolyója,
– Ribeira Grande a Ribeira de São Vicente jobb oldali mellékfolyója.
– Ribeira dos Morinhos Ponta Delgada és Boaventura falvak között folyik.
– Ribeira do Urzal a Pico das Torrinhas alól Boaventura faluba, ahol a Ribeira do Porcoba torkollik.
– Ribeira do Marques São Jorge és Santana falvak között folyik.
– Ribeira Grande de São Jorge a Ribeira do Marques bal oldali mellékfolyója.
– Ribeira da Fonte da Laura az előző jobb oldali mellékfolyója.
– Ribeira da Metade a Poiso csúcs alól Ribeiro do Frio falun át Faialba.

Nagyobb patakok nyugaton:

– Ribeira do Tristão,
– Ribeira da Cruz,
– Ribeira dos Marinheiros.

Nagyobb patakok délen:

– Ribeira da Cova a Remal csúcs tövéből Paúl do Mar faluba folyik.
– Ribeira de São Bartolomeu a központi fennsík pereméről Calheta faluba folyik.
– Ribeira da Madalena a központi fennsík pereméről Madalenado Mar faluba folyik.
– Ribeira do Ponta do Sol a Fonte da Juncal csúcs tövéből Ponta do Sol faluba folyik.
– Ribeira de Tabua Tabua faluba folyik.
– Ribeira Brava a Boca da Encumeada hágó felől Ribeira Brava faluba folyik.
– Ribeira do Campanário a Chão dos Terreiros tövéből Campanário faluba folyik.
– Ribeira dos Socorridos Câmara de Lobos és São Martinho között folyik.
– Ribeira de São João a Cedro felől Funchalba folyik.
– Ribeira de Santa Lucia a Pico do Areeiro felől Funchalba folyik.
– Ribeira do Caniço a Poiso felől Caniço faluba folyik.
– Ribeira da Porto Novo a Poiso felől Porto Novo faluba folyik.
– Ribeira da Boaventura a Poiso felől Santa Cruz faluba folyik.
– Ribeira de Machico Machico faluba folyik.

A levadák

A levadáknak nevezett csatornák az északi oldal középső része kivételével több szintben futva behálózzák az egész szigetet. Eredetileg a cukornádültetvények vízellátására építették őket – mai fő szerepük a banánültetvények kiszolgálása.

Az összesen mintegy 1400 kilométernyi csatornából 85 kilométernyi megy alagútban – az alagutak között öt kilométernél hosszabb és alig tíz méteres egyaránt akad. Minden levadának külön neve van, és mindegyik mellett (vagy a vályú peremén) fut egy üzemi ösvény; ezek az ösvények káprázatos séta- és túralehetőségeket kínálnak.

Éghajlata

Madeira éghajlata a jelentős magasságkülönbségek és a magasan húzódó vízválasztó miatt fölötte változatos: a tengerszint közelében mediterrán, kb. 1200 m fölött már hegyvidéki. A magassággal az éves és a napi hőingadozás is nő. A sziget északnyugati oldala lényegesen csapadékosabb és ennek megfelelően hűvösebb is, mint a délkeleti.

A legmelegebb hónap az augusztus; a hónap átlaghőmérséklete (a délkeleti oldalon):

– a délkeleti oldalon, a tengerszinten 23°C,
– az északnyugati oldalon, 100-150 m között 21°C,
– Paúl da Serra fennsíkján, 1560 m magasan 15°C.

A leghővösebb hónap a február; a hónap átlaghőmérséklete:

– a délkeleti oldalon, a tengerszinten 16°C,
– az északnyugati oldalon, 100-150 m között 15°C,
– Paúl da Serra fennsíkján, 1560 m magasan 6°C.

A legszárazabb hónap a július. A júliusi csapadék átlagos mennyisége:

– a délkeleti oldalon, a tengerszinten 42 mm,
– az északnyugati oldalon, 100-150 m között 16 mm,
– Paúl da Serra fennsíkján, 1560 m magasan 25 mm.

A legesősebb hónap a január; az átlagos csapadékmennyiség:

– a délkeleti oldalon, a tengerszinten 106 mm,
– az északnyugati oldalon, 100-150 m között 160 mm,
– Paúl da Serra fennsíkján, 1560 m magasan 450 mm,

Az éves csapadékmennyiség:

– a délkeleti oldalon, a tengerszinten 650 mm,
– az északnyugati oldalon, 100-150 m között 1140 mm,
– Paúl da Serra fennsíkján, 1560 m magasan 2970 mm,

A Golf-áramlatnak köszönhetően az óceán hőmérséklete nyáron 22°C, télen 16°C, és nagyjából ilyen meleg a levegő is.

Növényzete

A telepesek a sziget nevét is adó (Madeira portugálul fát jelent) erdő nagyját felégették, illetve kivágták, hogy az így nyert földterületet megműveljék. A kivágott nemes fák nagyobb részét az anyaországba szállították, kisebb részét helyben használták fel. A felégetett területekre haszonnövényeket ültettek: a cukornádat Tengerész Henrik parancsára Szicíliából, a szőlőt pedig Krétáról telepítették be. Később a cukornád mellett, majd a dél amerikai konkurencia megerősödése után ahelyett a banán vált a sziget fő terményévé. A domináns növénykultúra többször cserélődött, és a hegyoldalakon most mindezek részben kivadult képviselőivel találkozhatunk.

Az ültetvények közötti részeken öt kontinens több száz növényfaja eresztett gyökeret. Ezek között voltak, amiket haszonnövénynek hoztak be, voltak, amik kertekből vadultak el, és voltak, amik csak úgy véletlenül települtek be.

Mindezek eredményeként Madeirán jelenleg mintegy 760 növényfaj honos, köztük az eukaliptusz, a leander, a hibiszkusz, valamint többféle aloe, orchidea, krizantém és magnólia, úgyhogy mindig virágzik valami.

A természetes növénytakaró főleg az északi völgyekben maradt meg viszonylag épen. Babérlombú erdő most a sziget területének mintegy ötödét borítja; ezzel ez e makaronéziai babérlombú erdők legnagyobb és egyúttal legjobb állapotban megmaradt állománya. Az erdőséget jelenleg két tényező veszélyezteti:

* a legeltető állattartással foglalkozó gazdák, akik rendszeresen felgyújtják;
* a betelepített özönnövények, főleg:
o a golyós eukaliptusz (Eucalyptus globulus) és
o a különböző akácia fajok (Acacia spp.),

amelyek a szigeten kedvező létfeltételekre találva folyamatosan növelik élőhelyüket.

A Madeira-szigetek – akárcsak az ugyancsak Makaronéziához tartozó Kanári- és Azori-szigetek – természetes növénytakarója a babérlombú erdő. A rendkívül tagolt domborzat, a több mint 1800 méteres magasságkülönbség eredményeként ennek a szigeten négy zónája alakult ki:

– az alsó zónában (a déli parton 0-300 m, az északin mintegy 0-50 m között) az úgynevezett cserje formáció nőtt;
– efölött (a déli partvidéken nagyjából 300-600 m között) az úgynevezett kanári babérlombú erdő maradványait találhatjuk;
– 600 m-től mintegy 1200-1300 m-ig terjed a madeirai babérlombú erdők öve;
– efölött gyér, magashegyi növényzetet (csarabos fenyért) találunk.
A cserje formáció (zambujal) eredetileg a déli part öbleinek partvidékén és a Szent Lőrinc-félszigeten nőtt; mára gyakorlatilag kipusztították. Domináns fafajtája, a sárkányvérfa (Dracena draco) már csak kertekben, gyűjteményekben látható.

A cserjeszint (bozót) jellemző fajai:

– halfogó kutyatej (Euphorbia piscatoria),
– a gubóvirág nemzetségbe tartozó Globularia salicina,
– a kígyószisz nemzetségbe tartozó Echium nervosum.

Kanári babérlombú erdő

Eredeti elterjedési területe a tengerparttól mintegy 600 m-ig tartott. A sziget déli oldalán csak Prazeres környékén, néhány kisebb folton maradt meg; az északi oldalon több völgyben is.

A kanári babérlombú erdő (laurissilva do Barbusano) legjellemzőbb fafajai:

– kanári babérfa (Apollonias barbujana),
– Laurus novocanariensis,
– a fenyérmirtusz memzetségbe tartozó Myrica faya (Myrica faja),
– tarka levelű magyal (Ilex canariensis).

Madeirai babérlombú erdő

Eredeti elterjedési területe a kanári babérlombú erdőé fölött kezdődött, és a déli oldalon mintegy 1500, az északin nagyjából 1300 m-ig tartott. Ez a határ az erdőirtások és -égetések eredményeként most több száz méterrel lejjebb van. Maradék élőhelye; mintegy 15 km²-en.

A madeirai babérlombú erdő (laurissilva do Til) legjellemzőbb fafajai:

– az avokádófa (vinhatico, Persea indica) – ezt egyes útikönyvekben helytelenül Madeira-mahagóninak nevezik,
– az azori babérfa (Laurus azorica),
– a Laurus novocanariensis és
– az ugyancsak a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozó Ocotea foetens,
– a Clethra arborea;

Ritkább fafaja a

– Madeira-cédrusnak nevezett Juniperus cedrus borókafaj.

Jellemző cserjefajok:

– Pittosporum coriaceum;
– madeirai berkenye (Sorbus maderensis).

Az erdők nedves talaján, a gyepszintben sok a páfrány. Virágos növények:

– azori boglárka (Ranunculus cortusifolius)
– Madeira-gólyaorr (Geranium maderense).

A mohaszint és a zuzmószint is igen fejlett; számos páfrány-, zuzmó- és lombosmohafaj endemikus.

A babérlombú erdőket a harmadkorban Dél-Európát és Észak-Afrikát borító erdőségek reliktumainak tekintik. Ezekben az erdőkben a 2000-es évek fordulóján több új, bennszülött mohafajt fedeztek föl.

Csarabos fenyér

Kb. 1200 m magasság fölött az uralkodó növény a

– cserjés hanga (Erica arborea) és a
– madeirai berkenye (Sorbus maderensis)

Ezek bokrai között nő:

– a citromsárga virágú Madeira-ibolya,
– a fehér virágú kőtörőfő (Saxifraga sp.),
– az ízletes Madeira-áfonya (Vaccinium padifolium).

Betelepített növényzet

A mővelt övezet a tengerszinttől nagyjából 1000 m-ig tart. Jelenleg a déli oldalon a 0-250 m intervallumban a banán, 250-600 m között a szőlő a fő haszonnövény, de ezek mellett számos más gyümölcsöt, sokféle zöldséget és többféle fát is termesztenek. A Nyugat-Európában is gyakorta termesztett gyümölcsök:

– szelídgesztenye (Castanea sativa),
– dió (Juglans spp.),
– csonthéjasok,
– alma (Malus domestica).

az öv felső sávjában jelennek meg.

A jellemző növénykultúrákat a természeti viszonyok mellett az egyes falvak kulturális hagyományai, illetve népi iparágai is erősen befolyásolják. Így például Curral das Freiras gesztenyéseiről híres, Camacha környékén gömb alakra nyírt, vesszők nevelésére tartott fűzfák ligetei nőnek stb.

A cukornád termesztésével jóformán felhagytak, maga a növény azonban kivadulva szerte a szigeten megtalálható a völgytalpak közelében.

Fontosabb, termesztett gyümölcsök a déli partvidéken:

– ökörszívalma (Annona reticulata),
– papája (Carica papaya),
– passiógyümölcs (Passiflora spp.).

Fontosabb, termesztett növények az északi partvidéken:

– kukorica (Zea mays),
– burgonya (Solanum tuberosum),
– édesburgonya (Ipomoea batatas),
– veteménybab (Phaseolus vulgaris),
– közönséges búza (Triticum aestivum),
– káposzta (Brassica oleracea),

Fák

A betelepített, erdőalkotó fák közül a legfontosabbak:

– golyós eukaliptusz (Eucalyptus globulus),
– akácia (Acacia spp.),
– amerikai duglászfenyő (Pseudotsuga menziesii),
– répafenyő (Pinus spp.).
– akác (Robinia spp.),

Állatvilága

A sziget állatvilága kimondottan szegényes. Mintegy kétszázféle madárfaj él, fordul meg, illetve vonul át ugyan a szigeten, endemikus azonban alig akad:

– a madeirai tüzesfejő királyka (Regulus madeirensis) egyes rendszertanokban csak a tüzesfejő királyka egyik alfaja (Regulus ignicapillus madeirensis);
– a madeirai babérgalamb (Columba trocaz);
– a madeirai viharmadár (Pterodroma madeira);
– a Madeira-pinty (madeirai erdei pinty, Fringilla coelebs madeirensis, az erdei pinty alfaja).

Az emlősök közül érthető okokból csak néhány denevérfajt tekinthetünk bennszülöttnek; a haszon- és házillatokat a telepesek hozták be. A gerincesek közül a fentieken kívül csak néhány gyíkfaj említhető. A szárazföldi puhatestű fauna viszont rendkívül gazdag: a szigetről már több mint kétszáz bennszülött házas- és meztelen csiga fajt írtak le; némelyik csigaház alakja és mintázata egészen sajátos.

Bennszülött rovarfaj is sok van – de szúnyog például nincs közöttük. A Golf-áramlatnak köszönhetően sziget körül a tengerben meglehetősen sok a hal – nem véletlenül az espada (fekete kardhal) a helybéli gasztronómia büszkesége.

Történelme a portugál hódítás előtt

A szigetet Lila sziget néven a rómaiak is ismerték. Egy romantikus történet szerint két szerelmes, Robert Machim és Anna d’Arfet 1346-ban Angliából Franciaországba akart szökni, de egy erős vihar eltérítette hajójukat, és Madeira partjaira vetődtek, valószínűleg a később tiszteletükre Machico-nak keresztelt város helyén. Egy 1351-es térkép alapján valószínű, hogy genovai kézben lévő portugál hajók már jóval előttük elérték; ezen a térképen Isola di Legname (Fasziget) néven szerepel.

Történelme a portugál uralom alatt

A szigetet Tengerész Henrik második, a híresztelések ellenőrzésére indított expedíciója érte el 1420-ban; a Madeira nevet is tőlük kapta. A felfedező lovagok, João Gonçalves Zarco és Tristão Vaz Teixeira 1425-ben kezdték el a sziget betelepítését. A földek megművelésére Észak-Afrikából és a Kanári-szigetekről hoztak be rabszolgákat, az anyaországban pedig parasztokat toboroztak. A benépesítésnek ez a módja különösen sikeresnek bizonyult; főleg Észak-Portugáliából érkeztek sokan; és hamarosan a colonia névre keresztelt feles bérlet vált a földhasználat uralkodó módjává: a bérlők (colonosok) a hozam felét adták le bérleti díjként a földbirtokosnak. Az alacsony hozamok miatt a colonia a bérlőknek többnyire nyomort, a nagybirtokosoknak jólétet hozott.

1497-ben Funchalt tették a sziget fővárosává; ez azóta is így van. 1500 körül a szigeten több itáliai cukorkereskedő is letelepedett.

A 16-18. században a sziget lakosai sokat szenvedtek az angol és francia kalózok ismétlődő támadásai miatt. A legemlékezetesebb ilyen alkalom 1566-ban volt, amikor egy Montluc nevő kalandor csapatai szálltak partra egy Funchaltól nyugatra eső öbölben, majd a szárazföldön szinte ellenállás nélkül lerohanták a fővárost. Két hétig raboltak, fosztogattak – csak a székesegyház kincseit nem találták, mert azokat jó előérzettel a néhány nappal korábban eltemetett templomi kincstárnok sírjába rejtették.

A madeiraiak tanultak az esetből: Funchalt erődrendszerrel és városfallal vették körül. A városfalat csak a 19. században bontották el, amikor a kalózok támadásától már végképp nem kellett tartani, az erődök ma turistacsalogató látványosságok.

A spanyol iga (1580-1640) lerázása után Portugália olyan szerződéseket kötött a függetlenedését segítő Angliával, amelyekben lehetővé tette, hogy angol üzletemberek előnyös feltételek mellett letelepedhessenek és gazdálkodhassanak a szigeten. Hamarosan angol családok kezébe került a bortermelés zöme; ők találták fel a szigetről elnevezett madeira bort is.

1807-1814 között a napóleoni háborúk részeként angolok szállták meg a szigetet; a háború után több katona itt telepedett le.

A híres bornak és egész évben egyenletesen meleg éghajlatnak köszönhetően Madeira kedvelt pihenőhellyé vált. Az angol, illetve skót betelepülők ösztönözték és tették híressé az itteni kosárfonó ipart és hímzést, alapozták meg Madeira idegenforgalmát is.

1931-ben a helybéli nagybirtokosok megkapták a lisztbehozatal monopóliumát, amire válaszul éhséglázadás tört ki a szigeten. A felkelést a portugál hadsereg leverte.

A turistaforgalom a Salazar-diktatúra bukása (1974) után lendült fel. A szegfők forradalma a mezőgazdaság jellegét is átalakította: a colonosok megvásárolhatták az általuk művelt földet. A parcellák felaprózódása miatt ezek a földek többnyire továbbra sem elégségesek egy-egy család eltartására: az egytized-egyharmad hektáros törpebirtokok többségét csak kiegészítő foglalkozásként művelik.

1986-ban Portugália belépett az Európai Unióba, és az unió 1983 óta jelentős összegekkel támogatja a sziget infrastruktúrájának fejlesztését. Uniós pénzből építették a szigetet megkerülő autópályát, így hosszabbították meg (2000-ben) a repülőtér kifutópályáját.

Demográfia

A 2001-es népszámláláskor (ez volt a tizennegyedik népszámlálás a szigeten) a szigetnek mintegy 238 202 lakosa volt; az átlagos népsűrűség 323 fő/km². Az ezt megelőző, húsz éves időszakban Madeira lakossága csökkent:

– 1981 – 248 468 lakos;
– 1991 – 248 339 lakos.

A lakosság területi eloszlása igen egyenetlen: 93%-uk a déli partvidéken és a csatlakozó hegylábakon él. Itt, a déli parton é. sz. 32° 37.75ő ny. h. 16° 55.3ő32.6291666667, -16.9216666667 épült Funchal, a sziget fővárosa és egyúttal az autonóm régió központja. A fővárosban él az összlakosság mintegy 43%-a (2001-ben 102 521 fő). További városok: Ribeira Brava, Machico, Câmara de Lobos, Santa Cruz, Punta do Sol és Porto Moniz.

Ma a lakosok nagy többsége portugál, a sziget gazdasági életében azonban jelentős szerepet játszanak a 18-19. században betelepült, főleg angol borkereskedő családok.
Forrás: Wikipedia Kép: Wikipedia, Google

Cím: Nem köthető városhoz Nem köthető megyéhez
Tel: 0036705322177
E-mail: [email protected]
Web: www.hirmagazin.eu