-6.7 C
Budapest
2023. február. 6. hétfő

A FILOZÓFIA TÖRTÉNETE – A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE 8. rész

Dátum:

Megosztás:

Ez a hír már több, mint egy éves, így elképzelhető, hogy a tartalma már nem releváns, esetleg a képek már törlésre kerültek!

gorog filozofia

3.5. Az ötödik század görög filozófiája

3.5.1. Általános jellemzés. Empedokles

E század görög filozófiájának az a legjellemzőbb sajátossága, hogy a gondolkozás a Herakleitos és a Parmenides tanának éles ellentétét megszüntetni törekedik és ismét visszatér a fizikai, kosmológiai konstrukciókra abban a meggyőződésben, hogy semmiből semmi sem keletkezik. A kiindulási pontot mindeniknél Parmenides lét- tana képezi, csakhogy e tannak éppen két leggyökeresebb mozzanata, a lét egysége és változatlansága, mell őztetik, mintha a gondolkozás dialektikai ereje csökkent vagy a tapasztalat iránt való érzék ismét növekedett volna. Mihelyt ez a két mozzanat kiküszöböltetett, a történés és a változás magyarázata nehézségekbe nem ütközött; de másfelől a Herakleitos és Parmenides között levő ellentét nem megszűnt, hanem csak egyszerűen elfedeztetett. Azért ezeknek a kísérleteknek értéke nem is önmagukban keresendő , hanem abban, hogy előkészítették az utat Platon tana számára; az Empedokles és Anaxagoras tana pedig szükségszerűen vezetett Leukippos atom-tanához és Demokritos nagyszerű rendszeréhez.

Ezen kísérletek között legfontosabb és legfigyelemreméltóbb az Empedokles tana.

Empedokles Sziciliának Akragas nevű városában született. Meton fia. Meghalt 60 éves korában. Amint Theophrastos mondja, Parmenides követője volt és buzgó utánzója a költészet terén. Ő is versekben adta elő a természetről szóló tanát. Diogenes szerint állítólag írt tragédiákat és politikai műveket is. A hagyomány orvosnak és szónoknak mondja. Empedokles valójában csodatevő, prédikátor, vándorpoéta, misztikus vala, aki bíboröltönyben, haját arany fonálba fonva, filozófusi és királyi öntudattal telve járta be a görög városokat, ahol a benne hívők előtte térdelve istenítették és dicsőitették. Kétségkívül egyéniségénél és testi alkatánál fogva a görög szellem egyik legnyomatékosabb kifejezője. Személyiségében éles ellentétek egyesülnek és küzdenek egymással: filozófus és prédikátor, természetimádó és próféta, misztikus és romantikus, tanában életértékek és kozmikus értékek egyesülnek s természeti erők a lélek alakítói. E sok ellentétnek tipikus kifejezője: a gyűlölet éppen olyan fontos világelv, mint a szeretet. Valóban romantikus lélek, kire nézve a természet szellemmé és a szellem természetté lett. Tanítványa volt a leontinoi-beli Gorgias is. Suidas feljegyzése szerint egy éjjel a „tűznek kráterébe” – az Etnába – vetette magát s azóta testét nem látta senki. Az ilyen mesélgetések azonban hitelt nem érdemelnek.

Empedokles tanára vonatkozólag, azt mondja Diogenes, hogy Empedokles négy elemet vett fel: tüzet, vizet, földet s levegőt. A mindenség ebből a négy elemből áll még pedig aként, hogy a mindenségben levő dolgokat a szeretet – philia – tartja össze és a viszály, gyűlölet – neikos – választja el egymástól. – A mindenség pedig csupa lét – úgy mond Empedokles, mint a Parmenides h ű tanítványa. Balgatagok azok, akiknek gondolkozásuk csak arasznyi, mert azt hiszik, hogy keletkezhetik valami a nem-létezőből, vagy keletkezhetik valami, ami nem létező, vagy hogy valami meghalhat és kiírtható teljesen. Mert amiképpen lehetetlen, hogy a sehol sem létezőből keletkezzék valami, ami van, éppen úgy kivihetetlen és hallatlan, hogy az, ami van most és létezik, valaha elpusztíttassék. S most ebben a tételben a filozófiai gondolkozás egész mélysége tárul fel: mert mindig ott lesz (t.i. a lét) ahová valaki valamikor teszi. Azaz a lét nem tulajdonsága a dolgoknak, amint ezt Aristoteles nyomatékosan megállapítja, hanem a gondolkozó ész által tételeztetik a dolgokról; a dolog van, mihelyt én azzal viszonyba kerülök és a magam számára állítom azt.-Az egyik töredék ezt a tanítást így fejezi ki: „De más valamit mondok. Nincs keletkezése annak, ami múlandó, sem vége a pusztító halálban, hanem csak vegyülése és váltakozása annak, ami vegyült. A keletkezés csak név, amelyet annak adtak az emberek”. Itt tehát a Parmenides tana egy jelentékeny vonással bővül, azzal t.i. hogy a dolgok keletkezésének helyére azok vegyülése – mixis – kerül, s a vegyülteknek ismét szétválása. Ez a vegyülés, amint láttuk, a négy elemnek vegyülése.

Minden dolognak gyökere – rhizomata – négy: a villámló Zeus – a tűz -, az életet adó Hera – a lég -, Aidoneus – a föld -, és Nestis – a víz -, amely „a földi kútforrást könnyekkel öntözi”. Ez a négy „gyökér”, amelyeket Empedokles igazi rhetorhoz illend ően mitológiai személyekkel jelez, igazában csak elemek, de nem alapelvek, – arkhai – amint ezt a szót a miletosi bölcselők értették és használták. Az elemek a létnek elemei, a dolgoknak gyökerei, amelyeknek külömböző vegyülése és szétválása szerint keletkeznek a dolgok.

Ha már most a dolgok külömbsége a négy elem vegyülésének külömbözéséből fakad, az a kérdés, hogy miféle tényezők és erők indítják meg ezt a vegyülést és lesznek ezáltal annak irányítói is? – Empedokles 2 ilyen erőt ismer. Az egyik a szeretet – philia, philotés, Harmonia, Aphrodité stb – a másik a gyűlölet vagy viszály – neikos, Arés, Déris -, azaz Empedokles két emberi érzést tesz az egész mindenség mozgatójává s a mikrokosmos-szal magyarázza a makrokosmos-t.

Mintha a gondolkozás már reá lépett volna arra az útra, amelyen a magyarázó elveket a külsőből a belsőbe, az emberi lélekbe belebbezi. – Ez a két er ő mindig volt és soha sem lesz a végtelen idő ezektől üres, azaz: a szeretet és gyűlölet örökkévaló mozgatói az örökéletű létnek. A szeretetnek az a feladata és szerepe, hogy összekössön és egyesítsen, míg a gyűlölet és viszály széttépi és szétoldja azt, amit előbb a szeretet összekötött. A szeretet valójában nem is lenne elég a dolgok keletkezésének és külömbségének magyarázatára; az egyébként tunya és tehetetlen elemek nem lennének képesek elválni egymástól, ha nem lenne viszály és gyűlölség közöttük, amely ezt az elválást s ez által új dolgok keletkezését lehető vé teszi. Így azután előáll, hogy így mondjuk, a világnak kettős állapotja. Az egyik állapotban – ezeket az állapotokat Empedokles a sphairos szóval jelzi – az egyik állapotban a négy elem a szeretet által egyesíttetik s itt tehát a szeretet az uralkodó. A másik állapotban a gy űlölség és a viszály parancsol, elnyomván a szeretetet és szétválasztván azt, ami egybekötve van. Ez a két állapot egymást váltja szüntelen: az egység sokságra bomlik és a sokság ismét egységgé leszen.

A világképződésnek potenciája a szeretet, amely a négy, egymástól elvált elem közé hatolva, azokat egyesíti azáltal, hogy közöttük örvénylő mozgást létesít. Ezen mozgás által a négy elem közül a levegő kiválik és üres gömb módjára veszi körül a világot; külső rétege, amelyet a tűz megkeményít, az égboltot képezi. Az így körülvett világgolyón kívül nincs sem tér, sem anyag. A golyón belül azután a tűz az örvénylő mozgás által felfelé löketik, kiszorítja a felső félgömbből a levegőt és leszorítja az alsó félgömbbe s így képződik a világ magvát körülvevő két félgömb, az egyik alkotja a napot, a másik az éjet. Tehát Empedokles-nek ebben a tanában nem a világító nap műve a fényes nappal, hanem megfordítva: a nappalnak köszönhető a nap, mint égi test. Az egész dolog így lenne ábrázolható:

nap

levegő

föld

éj

A föld tehát a középpontban áll s a két félgömbnek, a nappalnak és az éjjelnek szakadatlan gyors forgása akadályozza meg azt, hogy a föld alá süllyedjen.

A szeretet és a gyűlölet működésének köszönhető a külömböz ő organizmusok létrejövetele is. Növények, állatok s az ember sem létezhetnének, hogyha ez a két mozgató erő nem létezne. A reánk maradt töredékek szerint az első élő teremtmények a fák voltak, amelyek a földből nőttek ki, még a nap keletkezése előtt. A fáknak és általában a növényeknek Empedokles lelki életet tulajdonít és már tisztán látta, hogy egy egyedben kettő nem egyesül. – Ami az állatok keletkezését illeti, azt tanította, hogy először az állatok külömböző részei jöttek létre: a fej, a karok, a fül, a lábak, a farok stb. Azután ezek a szétszórt és különálló tagok a szeretet által egyesíttettek még pedig aként, hogy eleinte voltak pld. ökrök emberfejekkel, teremtmények kettős fejjel és kettős mellel. És már most itt egészen világos a gyűlölet és a viszály szerepe: lassanként u.i. az idők folyamán állottak csak elé az előttünk ismeretes alakú állatok a viszály közbejöttével: emberek ember-fejjel, emberi testtel, ökrök ökörhöz illő testrészekkel stb. Végül megtörtént a nemekre és fajokra való különülés. Innentől kezdve már nem a földből sarjadzanak elő sem a növények sem az állatok és az ember sem, hanem nemzés útján szaporodnak és terjednek. Empedokles nem elégedett meg a lét és a dolgok előállásának magyarázatával, hanem jelentő s lépést tett az ismeret magyarázása és megértése terén is. Hogy nála sem beszélhetünk ismeretelméletről, ez egészen természetes. De a reánk maradt töredékekben találkozunk olyan megjegyzésekkel, amelyek arra mutatnak, hogy az ismerés kérdése komolyan foglalkoztatta Empedokles-t. Egészen következetesen hírdeti, hogy a dolgok ismerete is a négy elemnek vegyülése útján áll elő. Miután pedig – szerinte – ez a vegyülés és keveredés a legtökéletesebben a vérben létesül, ezért az ismeret legtökéletesebb közvetítője és eszköze a vér. A vér juttat minket a legtökéletesebb igazság birtokába, míg az érzékszervek által szolgáltatott ismeret, mondja a Parmenides-tanítvány, legtöbbször hamis. Az értelem egyedül képes minket igaz ismeretre vezetni.

Figyelemreméltó Empedokles-nek az érzékelésről szóló tana. Az érzékelés az ő magyarázata szerint oly módon jön létre, hogy a bennünk levő elemek a külső világban levő hasonló és megfelelő elemekkel egyesülnek. A hasonlót a hasonlóval ismerjük meg, – hangzik tömör tétele. „A föld által látjuk a földet, víz által a vizet, levegő által az égi levegőt, tűz által a pusztító tüzet, szeretet által a szeretetet, és gyűlölet által a gyűlöletet”. A megfelel ő elemeknek ez a találkozása úgy történik, hogy bizonyos anyagi „kifolyások” – aporrhoai – jutnak be az emberi szervezet pórusain s a bennünk levő hasonló elemekkel vegyülnek. Ezeknek a pórusoknak azonban nem szabad sem igen kicsinyeknek sem igen nagyoknak lenniök, mert ha igen kicsinyek, ezek a „kifolyások” nem tudnak rajtuk keresztül behatolni, ha pedig igen nagyok, könnyen kicsúsznak belőlük.

Említsük meg, hogy egy töredék szerint Empedokles tanította a lélekvándorlást s ebben minden bizonnyal a pythagoreusok tanítványa volt. „Voltam már egyszer fiú, leány, növény, madár és hullámba merült néma hal”

– olvassuk ebben a töredékben. A lélekvándorlás tanából szükségszerűen következik a hús-étel tilalma is; tudjuk, hogy ezt a tilalmat Empedokles is hangoztatta.

3.5.2.Anaxagoras

Anaxagoras, a kornak másik kimagasló személyisége az ion Klazomenai városában született és pedig Apollodoros adatai szerint a 70-ik Olympias-ban, azaz Kr.e. az 500-497 évek valamelyikében; meghalt a 88-ik Olympias-ban, talán 428-ban Kr.e. Empedokles kortársa volt, de szellemi alkatában merő ellentéte. Empedokles az ösztönök, a túlpezsg ő életérzés embere; Anaxagoras az egyensúlyra törekvő és az értelem merev kialakítója. Amíg Empedokles misztikus és romantikus, aki keresi a csodást és kutatja a jövőt, addig Anaxagoras igazi felvilágosult, aki az ész fényében és az értelem világosságában szemlél mindent. Fő nála az ész uralma: az ész tart egyensúlyban mindent és teremt rendet a folyton létesülő és vegyülő világban. Minden csupa vegyülés, de maga az ész vegyületlen, ami által képes uralkodni minden felett, ami vegyülék. Ő maga is azonban anyag, tehát a legfinomabb és legsublimárisabb anyag. Hallgatta Anaximenes-t. Suidas szerint Perikles alatt kénytelen volt Athénból menekülni Lampsakos-ba és ott is halt meg. Az athéniak által istenkáromlással vádoltatott.

Diogenes értesítése szerint Anaxagoras a maga tanait „A természetről” szóló munkában tette közzé; ezt a munkát később Platon is sokat emlegeti dialógusaiban, az Apologiában és pedig oly módon, hogy ebből a könyvnek nagy terjedelmére lehet következtetni. Reánk azonban csak töredékei maradtak.

Anaxagoras tanának célja az Empedokles-ével egyezik: ő is egyeztetni akarta Parmenides-t Herakleitos-szal; a változatlan szubsztancia és a szüntelenül változó világ között összhangot akart teremteni. Ő is minden fenntartás nélkül fogadja el Parmenides gondolatát, amely egyszersmind kiindulási pontjául is szolgál. A lét van – olvassuk Simplicius- nál – s ami létezik, az nem létezhetik sem nagyobb sem kisebb mértékben, mint ahogyan tényleg létezik. Mivel pedig a lét van, azért nincs sem keletkezés, sem változás, sem pedig elmúlás. A keletkezésre és elmúlásra nézve – úgy mond töredékünk – a görög szóhasználat nem helyes, mert egy dolog sem keletkezik vagy múlik el, hanem vegyül más dologgal vagy kiválik valamely más dologból. Ezért helyesen a keletkezés helyett mindenütt vegyülést kell mondanunk és elmúlás helyett kiválást. Azaz: miután a lét van, csak akkor mondjuk a dolgokat helyesen, ha azoknak vegyüléséről és szétválásáról, elbomlásáról beszélünk.

Amint előbb láttuk, Empedokles szerint is új dolog a négy elem vegyülése által jön létre. Anaxgoras azonban egy lépéssel tovább megy s azt tanítja, hogy ezek az elemek maguk is vegyülés útján jöttek létre. Az eredeti ősanyag az ú.n. homoiomeré – hasonló részecskékből álló anyag. Ezt a terminust azonban Anaxagoras nem használta, Aristoteles-nél merül fel először, talán éppen ennek az ősanyagnak jellemzéséül. Anaxagoras a külömböző töredékek és értesítések szerint ezt az ősanyagot „magv”-nak – spermata – a „dolgok magvá”-nak – spermata tón khrématón – nevezte, vagy egyszerűen a „dolgot” – krémata – szót használta annak jelölésére. Ezek a „magvak” tehát voltaképpen a homogén elemek, amelyek minden elemnek, a víznek, a levegőnek, a földnek és a tűznek elmaradhatatlan alkotó részei. Aristoteles is éppen így fogja fel és magyarázza azokat: mert a homoiomeré az elemek (De gen. A.1.). Ezek a homoiomeré képezik nemcsak az organikus dolgokat pld. a növényeket, állatokat és az embert is; ezek képezik az anorganikus dolgokat is pld. az aranyat és az ezüstöt, amelyek hát ilyenek voltak már eleitől fogva és ilyenek fognak is maradni.

Ez a világ, amely eként telve van az ősanyaggal, végtelen. Nincs benne üres tér, hanem ott van mindenütt a homoiomeré, amelyekből álló ősmassza eredetileg pihenő állapotban és nyugalomban van. A mi egységes kosmosunk-ban tartalmazott anyagok nincsenek egymástól elválasztva, mintegy fejszével szétvágva, sem a hideg a melegtől, sem a meleg a hidegtől. Az őseredeti állapot bizony egy rendezetlen khaosz képét mutatja.

Ebbe a khaoszba az ész hoz rendet. A khaotikus világegyetemben mindenből benne van egy rész mindenben, kivéve a szellemet, – a nous-t. A kosmos, a rendezett világegyetem tehát a szellemnek, az észnek a míve. Ez a nous ott van mindenütt, az alacsony és a nagy dolgokban egyaránt és szemben áll az anyaggal, amellyel ellentétes és amelyet célok szerint igazit s irányit. Ez az ész végtelen, önmagának elég, másokra nem szorul, más dolgokkal nem elegyül, mint a homoiomeré, mert ha más dolgokkal vegyülne, akkor a vegyülő dolog megakadályozná abban, hogy minden dolog felett uralkodjék. Ez a semmivel nem vegyülő dolog a maga uralmában éppen ezért semmi által sincs akadályozva; rajta nem uralkodik semmi. Ezért ő a legvékonyabb és legkönnyebb, legtisztább és legerősebb és van belátása. Minden felett, aminek csak lelke van, legyen az nagy vagy kicsiny, ez a szellem uralkodik.

A szellem és ész uralkodik hát az egész örvénylő forgás felett úgy, hogy ennek a forgásnak a lökést erre a forgásra az ész adja. Ez az örvénylés először egy kicsinyke pontnál kezdődött, de lassan azután tovább harapózott és tovább fog harapózni szüntelenül. Mindent, ami itt vegyült és elkülönült, az ész jól ismert és elrendezett is mindent, hogy miként kell lennie a jövőben, miként volt a múltban és miként van most a jelenben.

Azt az örvénylést is, amelyet most a nap, a hold és a csillagok, valamint az aetherikus anyagok visznek végbe, jól ismeri, sőt a nap, a hold és a csillagok leválásának és örvénylésének is ő maga az oka. Ez az örökös leválás és szétválás pedig a következőképpen megy végbe: a vékonyból és hígból kiválik először a sűrű, a hidegből a meleg, a sötétből a világos, a nedvesből a száraz. S ennek a leválásnak folyamatában részt vesznek sok dolgok sok részei. Teljesen azonban soha sem válik el egyik a másiktól és nem is különül el, kivéve az eszet.

Minden ész pedig egy-fajta, a nagy és a kicsiny. Külömben semmi egy-fajta a másikkal, hanem amib ől egy dologból a legtöbb van benne, az képezi és képezte, mint a legvilágosabban felismerhető, magát az egyes és egységes dolgot. Ezeknek a dolgoknak létesülése is az örvénylő mozgás és kiválás, szétbomlás következménye. Amint az ész lökése megindította a mozgást, megkezdődött azonnal kiválása annak, ami mozgásba hozatott. És amennyit az ész mozgásba hozott, az mind elválasztatott egymástól. A mozgás és kiválás alatt az örvénylés létre hozta a dolgoknak egymástól való még erősebb elválását. Az örök ész tehát ott van mindenütt, ahol dolgok vannak, a dolgokat körülvevő ősmasszában és abban, ami abban a masszában van és benne van abban is, ami ebből a masszából immár kiválott.

Ha így áll a dolog a létesülés tekintetében, akkor világos, hogy mindenben, ami egyesül és szétválik, benne kell lennie mindenféle anyagnak; minden dolognak csírája, magva sokféle alakkal, ízzel, színnel és illattal bír. Az embereknek is egymáshoz kell illeszkedniök és általában véve minden lénynek, amelynek lelke van. Ilyen kiválás történik az egész világon mindenütt. Az emberek bárhol lakjanak is, városokat építenek és földet mívelnek, akárcsak mi, ott van felettük a nap a hold és a többi csillagok, földjeik sokféle növényt teremnek nekik, amelyből a legjobbakat házaikba gyűjtik és azokból élnek. Kiválás tehát – úgy mond Anaxagoras – nem csak nálunk történik, hanem egyebütt máshol is, mindenütt.

Amint fentebb láttuk, a kiválás megindulása előtt minden külömbözetlen állapotban, minden összevissza, egyszerre volt. Ez az egyszerre való állapot azonban megakadályozta a dolgoknak megkülömböztetését. Az egyik töredék szerint azt állitotta Anaxagoras, hogy a kiválás előtt, amikor minden még együtt van, egyetlenegy színt sem lehetett jól és világosan megismerni. Megakadályozta ezt minden dolognak egybe-vegyülése – symmixis – a nedvesnek és a száraznak, a melegnek és a hidegnek, a világosnak és a sötétnek egybevegyülése, miután még végtelen sok föld volt benne és végtelen száma a csíráknak és magoknak, amelyek egymáshoz semmiképpen sem voltak hasonlatosak. Mert semmiféle anyag sem hasonlít a másikhoz.

A kezdetben létező ősmassza tehát kiválás által külömböződött. Ebből pedig következik, hogy minden dolog benne van már ebben az ősmasszában s – ez még fontosabb – ez a kiválott mindenség – panta – sem nem csökkenhetik sem nem növekedhetik. Nem lehet ugyan soha sem több a „minden”-nél, de nem lehet kevesebb sem, hanem minden mindig egyenlő marad. – Nem létezhetik különlét – khóris – sem; „minden részt vesz mindenben”. Ebből az együttlétből és ebből a mindenben való részvételből következik, hogy az ész uralma alól semmi sem vonhatja ki magát.

Érdekes megfigyelnünk, hogy a kiválás fogalmának ez a hangsúlyozása miféle dialektikai fejtegetésre adhatott alkalmat az éleseszű Anaxagoras-nak. Az egyik töredék pld. arra utal, hogy miután „legkisebb” nem létezik, azért el sem különülhet soha és nem is élhet magára, hanem mindennek, mint a kiválás előtt, úgy aktiválás után is, együtt kell lennie. A már kiválasztott dolgokban pedig mindenikben egyenlő sok anyag van, a kisebbekben éppen annyi, mint a nagyobbakban. Ezért a kiválott anyagokat nem ismerhetjük sem az értelem sem a tapasztalat által. – Itt nyilván a kis és a nagy viszonylagosságának dialektikai fejtegetéséről van szó. Egy másik töredék szerint ezt a magyarázatot Anaxagoras eként kísérli meg: a kicsinynél – úgy mond – nincs egy legkisebb, mert mindig van egy még „kisebb”. Mert ha nem így lenne, akkor egyszer csak megszűnne a lét, ami pedig lehetetlen. Azaz: a „legkisebb” egy bizonyos határ volna a létben lefelé s tehát miután itt egy „kisebb” nincs, a létnek végére jutottunk volna, ez pedig a lét megszűnését jelentené, ami ismét ellentétben állana Anaxagoras alapelvével: a lét van. – Hasonló az eset a nagyság tekintetében is. A nagy területén sem lehet egy „legnagyobb”, mert minden legnagyobbnál van még egy „nagyobb”. Ha u.i. egy „legnagyobb” lenne, akkor vége lenne a létnek; ez pedig lehetetlen. Ezekből a fejtegetésekből arra az eredményre kellett jutnia Anaxagoras-nak, hogy önmagában minden dolog nagy is, kicsiny is.

Még csak a levegőre nézve mondjuk el, hogy ez a fogalom szintén előkelő helyet foglal el Anaxagoras kozmológiájában, amiként előkelő helyet foglal el Anaximenes-nél. Csakhogy Empedokles a levegőt – aér – valósággal egy egyetemes „maggá” teszi – panspermia – amikor azt tanítja róla, hogy az minden lehetséges magnak, csírának az összefoglalata. Ez a levegő az esővíz által a földre jutva növénnyé, állattá, sőt emberré fejlődik. A növény egyébiránt nem egyéb, mint egy olyan állat, amely a földben gyökerezik s következőleg éppen úgy érez és gondolkozik, mint a többi állat s az ember. Az ész – nous – áthatja az egész mindenséget s tehát a növényeket, állatot és az embert is. Általa lesz és él és gondolkozik és érez minden, ami van.

Ez az utolsó pont tesz figyelmessé arra, hogy az Anaxagoras ész- fogalma semmiképpen sem magyarázható az emberi, egyéni ész mintájára, hanem egy mindeneket átható, teremtő , alakító és kormányzó őshatalom az, – metafizikai kategória, amelynek szerepe és értéke a görög filozófiai gondolkozás által most már mind nagyobb mértékben válik érthetővé és világossá.

Az emberi észnek ezt a dönt ő szerepét és nélkülözhetetlen erejét látta meg világosan tanítványa, Arkhelaos, miletosi férfiú, aki behatóan foglalkozva etikai kérdésekkel azt tanította, hogy sem az igaz, sem a jó nem természettő l fogva vannak – physei – hanem az emberi ész alkotásai s annak törvényeiben jutnak kifejezésre, – thesei. – A „természet” és a „törvény” ellentéte mostantól fogva elhatározó hatást gyakorol a görög szellem kialakulására.

3.5.3. Az atomizmus megalapítója: Leukippos

Empedokles tana, de főként Anaxagoras bölcselete a homoiomeré-ről szükségképpen vezetett az ú.n. atom-elmélet kialakulására, amelynek megindítójaként már Theophrastos az eleai vagy miletosi férfiút, Leukippos-t említi. Leukippos származására, születésére és halálára, valamint életkörülményeire nézve olyan homályban vagyunk, hogy pld. Epikuros megtagadja Leukippos-nak valaha való létezését is. Állítólag hallgatta Zenon-t és művének címe: Megas Diakosmos, amelyből éppen csak egy töredék maradt reánk, amely magát a címet említi és hagyományozza reánk.

Theophrastos azt mondja, hogy Leukippos számtalan és örök mozgásban levő elemek létezését tanította s ezeket az elemeket atomoknak nevezte. Tanította továbbá, hogy az ami van, semmivel sincs igazábban, mint az ami nincs; mindkettő ugyanaz, ami van és az ami nincs, oka a dolgoknak, amelyek keletkeztek. Az atomokat ugyanis aként értelmezte, hogy azok képezik azt, ami van, azaz az atomok vannak, az az űr ellenben, amelyben ezek a létező atomok mozognak, az ami nincs, de ami éppen úgy létezik, mint az ami van. Amíg tehát Parmenides és az eleai iskola az üres tér létezését tagadták, addig Leukippost atomokról szóló tana arra kényszerítette, hogy üres tér létezését állítsa; ha ugyanis ilyen üres tér nem léteznék, akkor az atomok mozgása és configuratio-ja is lehetetlen lenne. Az üres térnek reá nézve éppen olyan realitással kellett bírnia, mint a testek bármelyike. Ha pedig a régibb filozófia a teret így nevezte: „ami nincs”, akkor neki következetesen azt kellett állítania,hogy ez „ami nincs” éppenúgy létezik, mint az „ami van”.

Az atomok kezdettől fogva mozgásban vannak és ez a mozgás meg nem szűnik soha. Hogy mi a forrása ennek a mozgásnak és milyen természet ű az? – erre a kérdésre a reánk maradt töredékek és feljegyzések között feleletet hiába keresünk. Amíg az előtte élő filozófusok szükségesnek tartották egy mozgató erőnek felvételét, hogy a dolgok mozgását és keletkezését magyarázni tudják, – Empedokles pld. a szeretetet és gyűlöletet, Anaxagoras az észt – addig Leukippos szerint az atomok – úgy látszik – az egyensúly állapotában voltak, később azonban ezt az egyensúlyi állapotot megtartani nem tudták, hanem kisebb és nagyobb atomokra különültek. Ezek a külömböző nagyságú atomok mozognak azután minden irányban szükségszerű en, de minden szándék és cél nélkül. Maguk az atomok tehát eredettől fogva valók és változatlanok, de nem változatlan a viszony, amely közöttük fennáll.-

Mindössze ennyi az, amit Leukippos tanáról megállapítani tudunk. Atomok és az üres, de létező tér, – az a két tényező, amelynek összeműködése által létre jön minden, ami van. Az atomoknak őseredeti, tehát önmagukból kiinduló mozgása által jönnek létre a dolgok mind. De hogy ebbő l a mozgásból, amely őseredeti, miként keletkezik a dolgok nagysága és min ősége? – erre a kérdésre feleletet nem találunk Leukippos töredékeiben és a róla való feljegyzésekben, aminthogy az atomelméletnek részletes kifejtése Demokritos-nak, a görög filozófia első nagy rendszeres gondolkozójának köszönhető. Ámbár meg kell jegyeznünk, hogy az atomtan elvi alapjai már Leukippos tanában adva voltak s azokon túl maga Demokritos sem jutott el.

3.6. A sophistika és Sokrates

3.6.1. A görög felvilágosodás kora

A Kr.e. V-ik századnak második fele igen jelentős fordulatot képez a görög gondolkozás és szellem történetében. Ettől az időtől kezdve u.i. a filozófia a bölcselőknek és az előkelő elméknek sz űk köréből kilépve, a népnek szélesebb rétegeihez fordul, hogy eszköze s bizonyos tekintetben egyedüli hordozója legyen a görög felvilágosodásnak. A filozófia mezejének ezt a kitágulását, hogy így fejezzük ki magunkat, vulgarizálódását megelőzi a filozófiai eklekticismus, amely teremtő erőben szegényen már ismert gondolatok tárházából élősködik. Példa erre Apolloniai Diogenes, akinek tana a miletosi természetbölcseleten kezdve, minden tannak furcsa vegyülékét mutatja. Nekünk nem szándékunk ezeknek az eklektikus kísérleteknek megismerése, miután ezek már természetükben rejlő okok miatt sem voltak képesek arra, hogy a filozófiai gondolkozást egyetlen lépéssel is előbbre vigyék.

Nem mellőzhetjük azonban annak a ténynek megemlítését, hogy az ion természetfilozófia ugyan a szemlélet alapjára helyezkedve a kozmológiai és fizikai kérdések megoldását helyezte előtérbe, de a szellem izmosodásának folyamán ez a természeti érdeklődés nem tudta a természet dolgai és jelenségei iránt mindinkább növekedő értelmi szomjúhozást kielégíteni. Ehhez járult az is, hogy a gyakorlati élet kiszélesedése a poltika és a társasági közösség területén mind inkább vágyott gyakorlati kérdések elméleti tisztázása és megvitatása után, amit ezek a filozófiai iskolák bizony nyújtani nem tudtak. Pedig a perzsákon vett diadal mind nagyobb perspektívákat tárt fel a gondolkozás előtt és a cselekvés számára.

De nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a felvirágzó filozófiai vizsgálatok és a bels ő dialektikai erő által hajtott problematika kifejlődése tette első sorban lehetővé úgy a matematikai, mint a természeti tudományok hatalmas felvirágozását. A természettudományok és különösen az asztronómia fejlődése els ő sorban az egyes tények és jelenségek figyelmes megvizsgálására hívták fel a figyelmet és nem véletlen dolog, hogy Demokritos az atom-elméletet voltaképpen azáltal fejlesztette ki részleteiben is, hogy annak elveit a természet megismerése érdekében hasznosította. Tana évezredeken át uralkodott.

A filozófiai vizsgálatoknak oroszlánrésze volt a görög orvostudomány kialakulásában is. Azt mondhatnók, hogy ez a tudomány is a természetfilozófiai speculatio-k hatása alatt áll, aminek igen jelentős bizonyítéka a pseudo-hippokratesi orvosi mű: Peri Diaites. Ez a mű alapjában véve Herakleitos tanához kapcsolódik, amely azután bőségesen vegyül az Empedokles és Anaxagoras bölcseletének elemeivel. A mű írója az emberi szervezetet mikrokosmos-nak tekinti, amelynek folyamatai azonosak a makrokosmos procesusaival. Amiként a makrokosmos- ban a tű z és a víz harca teremt és rombol, aként az emberi szervezet mikrokosmos-ában is, ahol a mozgás elve a tűz és a táplálásé a víz.

Hippokrates azonban (Kr.e. 460-377) ezekkel a természetfilozófiai spekulációkkal szemben az orvostudománynak önállóságot biztosít az által, hogy azt a filozófia mellé állítja, mint „tekhné”-t, amelynek feladata a betegség által eltorzított emberi testet ismét széppé tenni. – Az önállósítás új és termékenyebb módszerre is vezetett, mert itt már fődologgá lesz a betegség okainak – aitiai – gondos és beható megfigyelések alapján való gyógyítása. Hippokrates, Khos-ból való kiváló férfiú, elvetette azt a hiedelmet, hogy a betgségeknek isteni okai vannak; ha úgy tetszik – mondja Hippokrates – mindennek isteni okai vannak és minden az istenektől ered. Ámde ezért semmi sem történik természeti ok nélkül.

A történettudomány is nagy átalakuláson megy át a Kr.e. V-ik század folyamán. Herodotos a maga előadását még mitológiai és mondai elemekkel keveri; Thukydides ellenben kikapcsol minden mitológiai elemet és az eseményeket finom lélektani indokolással iparkodik megérteni.

Az eként alakuló szellemi áramlatok részint szülő okai, részint következményei voltak a görög felvilágosodásnak, amely főleg a dicsőséges perzsa háborúk után lendül neki és határozza meg nem csupán a görög szellem, hanem általában véve az emberi mívelődés kialakulását. E felvilágosodást legelső sorban az jellemzi, hogy szerinte minden kultúra és mívelődés teremtője maga az ember lesz. Sophokles Antigoné-jában így énekel a kar:

A föld sok hatalmasa közt Ember a leghatalmasabb. Szürke tengeren áthatol Bárha déli vihar dühöng. Száll a körülötte vadul Tomboló hab árja közt;

S a legdicsőbb istent, a Földet,

Mely örök és sohse ki nem merült, azt hasogatja – Keringve ekéivel untalan –

Öszvérekkel évről évre. Gondtalan madarak hadát, A vadállatok seregét

S a tenger vízi népeit Hálónak fonadékival Zsákmányul ejti az ember Kieszelt fortélyival.

Erőt vesz a hegyen tanyázó, Fürge vadon s a sörény-borította ló Neki bocsátja igába nyakát, meg a Bércek izmos, vad bikája.
A szót meg a gondolatot, Az állami szervezetet

Kitalálta. Ki tudja kerülni viharzó Havak, kietlen fagyok

És záporok zord nyilát.
Oly leleményes: akármi jövővel szemben sem Áll készületlen. A halált

Csakis ezt nem győzi le! De nagy kór ellen még talál Gyógyítószert.
Mindent hihetetlen ügyes Kitalálni fogásaival.
S ha ma a jóra, de holnap a rosszra hajlik. Ha földje törvényeit

S isten jogát tiszteli,
Üdve honának. Ah, átka a vakmerő, ki csak

Aljas önzésnek híve.

Tűzhelyem ne ossza meg,

S ne légyen pártfelem nekem,
Aki így tesz.

(Csengeri János ford. 332 sk. sorok)

Tehát mindenre képes az ember, amit eddig az istenek tettek; csak a halál legyőzésére képtelen.

Ezekkel együtt természetesen megváltozik a filozófia fogalma is: az igazi filozófus az igazi ember, és az igazi ember az igazi filozófus, aki a lélek mívelésére tör és a kultúra zászlóvívője a barbárság ellen; a barbárság ellen, ami mindazt magában foglalja, ami nyers, durva, embertelen és lélek nélkül való. Ezért kell a filozófiának éppen úgy, mint a művészetnek és míveltségnek a köznép tulajdonává lenni, hogy az a „barbárság sorából” (Platon) a napfényre kerüljön és az állam hű polgára lehessen.

Ez a kor az emberiség szellemtörténetére nézve a lélek és a szellem felszabadulásának ideje, amikor a görög polgárok sóvárogva tőrnek a lélek kimívelése felé és napról napra nő ttön-nő a vágy a szépség, jóság, igazság után. – Ennek az olthatatlan szomjnak oltására, vállalkoztak a sophisták, akik nélkül a görög felvilágosodás kora éppen olyan kevéssé képzelhető el, amilyen kevéssé képzelhető el működésük e felvilágosodás korának szelleme nélkül. Tevékenységük csak ebből a szempontból érthető és értékelhető igazán.

3.6.2. A sophisták tana és működése

Mindenki megegyezik abban, hogy a sophisták működése alig felmérhető fontosságú a görög művelődés és állami élet terén. Működésüknek megítélése azonban olyan nagy ellentéteket tüntet fel, hogy szükség kissé tüzetesebben foglalkozni ezekkel a férfiakkal és azoknak működésével.

A sophisták m űködésének kora Kr.e. ötödik és negyedik évszázad folyamára esik. Kiterjed az, mint tanítás és oktatás, a szellemi élet minden terére; az állami, szociális, filozófiai élet területére egyaránt. Kiket neveztek Platon, Aristoteles, a görög nép általában sophistáknak? – ezt a kérdést kell első sorban eldöntenünk.

A „sophistes” szónak értelme kezdetben határozatlan volt és általában véve olyan férfiakat jelöltek vele, akik hivatásos, professzionatus filozófusok voltak. Ilyen értelemben Diogenes megjegyzése szerint nem csak bölcselők, hanem a költők is, pld. Homeros és Hesiodos is sophistáknak hívattak. Herodotos pedig azt említi meg, hogy Görögország sophistái, – kik alatt költők, mű vészek és államférfiak érttettek, – meglátogatták Sardes-t, amikor az dicsősége tetőpontján állott. – Később azonban Aristophanes a szót egészen mala parte használta és amolyan sarlatán-féle embert értett alatta.

Ebből a pár adatból az látszik, hogy a régibb görög nyelv-használat sophista alatt általában nem szellemi foglalkozást űző férfiút értett s a szót nem korlátolta pusztán a filozófiai tanítás területére, hanem még olyan férfiakat is értett alatta, kik pusztán a gyakorlati élet terén tevékenykedtek. Később azonban, az V. század folyamán a szó értelme szű kült és tanítással foglalkozó emberek jelölésére szolgált. Ez a megszűkülése a szónak lassan történt meg; akadnak írók, akiknél találkozunk úgy az új, mint a régi szóhasználattal (pld. Xenophon-nál). Még később azonban a sophista szó egészen kellemetlen mellékzöngét kapott és olyan férfiakat jelölt nem csak pld. Aristoteles-nél, hanem gyakorta Platon-nál is, akik a filozófiából üzletet csinálva, minden felelő sségérzés nélkül hírdettek az emberi lélekre és államra nézve ártalmas dolgokat. Platon Protagoras c. dialógusában úgy rajzolja ezeket a sophistákat, mint a lelkeket tápláló eledelek árusait vagy szatócsait, akik városról városra járva árulgatják portékáikat, de nem tudják, hogy mi káros és mi hasznos a léleknek. Ezért óva inti Hippokrates-t: „jól vigyázz, hogy mit vásárolsz a szophistáktól, mert a lelki eledelek helytelen vásárlásában nagyobb veszedelem rejlik, mintha rossz és ártalmas testi eledeleket vásárolsz. Az eledeleket és italokat u.i. haza lehet edényekben vinni, s otthon azután tanácskozhatunk azon, hogy mit fogyasszunk el belőlük és mennyit. Az ismereteket és tudományokat azonban nem lehet edényekben haza vinni, hanem, ha a sophistánál megfizeted az árát, akkor ami lelki eledelt pénzedért cserébe kaptál, kénytelen vagy azt lelkedben felfogni, megtanulni és onnan távozni, akár volt hasznos az ismeret, akár volt káros és ártalmas”.

A sophisták nagy része vándortanító és szónok is vala, akik bizony a retorikára több súly fektettek, mint a filozófiára s a retorika fogásaival előadott tudományra. Fő törekvésük eredetileg kétségtelenül az volt, hogy az állam részére hasznos polgárokat képezzenek s kétségtelenül ez a cél lebegett a jobb értelemben vett sophisták előtt mű ködésük egész ideje alatt. A tantárgyak egész seregére oktatták a tudásra szomjazó görög ifjakat: retorikára, dialektikára, etikára, zenére és fizikai tudományokra. Lassanként azonban előtérbe a retorika került elannyira, hogy sok sophista egyetlen feladatának a retorikai fogások tanítását és begyakoroltatását tartotta. Koruk politikai állapota alkalmas területül is szolgált arra, hogy ezt a mesterségüket gyakorolják és azzal vagyonra, hírre, dicsőségre tegyenek szert.

Amint az állami élet folytonosan szövevényesebb lett és a külömböző pártok minden megengedhető és meg nem engedhető eszközzel küzdöttek a kívánatos uralomért, a szónoklás mestersége is mind nagyobb fontosságra tett szert s akik az állam életében részt akartak venni, önkénytelenül fordultak a sophisták felé, akik jó pénzért szívesen megtanították őket a rábeszélés művészetének csalóka fogásaira. A sophisták tehát, amikor a retorika művészetének tanítására fektették a súlyt, tulajdonképpen a kor követelményének tettek eleget s úgy vélték, hogy ez a tanításuk nem csak az athéni ifjaknak, hanem magának az athéni államnak is hasznára válik.

Ami ennek a retorikának tartalmi részét illeti, arról nem sok jót mondhatunk. E retorikának felötlő jellemvonása u.i. az vala, hogy minden súlyt a beszédnek megjelenési formájára fektetett s a beszéd tartalmának értékével, a gondolatok helyes megalapozásának és felépítésének kérdésével vajmi keveset törödött. Ennek azután az lett természetes következménye, hogy a forma cicomás díszével és a kifejezések üres pompájával, a tartalom sivársága és felszínes csillogása párosult. Rendre-rendre csakugyan a nyerészkedés és pénzszerzés lett a sophisták főcélja; gyenge tudású és képzetlen fők választották pályául a sophista mesterséget s a maguk tudatlanságát a kifejezések csillogó özönével, a pompázó szófigurákkal pótolták maguk is. Így aztán végezetre az egész sophistika szellemi fertővé lőn s azok a férfiak, akik lelkiismeretlen önzésükben minden felelősség érzése nélkül vezették téves útra a görög ifjúságot, az állam és az igazi míveltség ellenségeiül tekintettek. Azok is voltak: nem az igazságot akarták ők nyilvánvalóvá tenni és nem a jót a maga örök érvényében felmutatni, hanem ellenkezőleg, fő törekvésük az vala, hogy a nyilvánvaló igazságot a szavak özönébe fojtsák és a jó fényét szofizmákkal elhomályosítsák. Ezekre illik Xenophon megjegyzése: szavakkal bölcselkedtek ők és nem gondolatokkal – en tois onomasi sophizontai kai ouk en tois noémasi -.

Így végre a dolog természetében rejlő szükségszerűséggel jutott el a sophistika arra a pontra, amelyen már többé nem az igazság megtalálása és keresése volt a cél, amelynek szolgálatába állíttatott a gondolkozás minden ereje, hanem minden igyekezet arra irányult, hogy az igazságtalan és aljas dolgot az igazág színében tüntessék fel és a rossz, káros ügy segíttessék diadalra, – az alacsonyabb értékű ügyet úgy kellett feltüntetni, mint amelynek értéke magasabb.

Ha tehát igazságosak akarunk a sophista-mozgalommal szemben lenni, külömbséget kell tennünk a jó s a rossz értelemben vett sophista között. Semmiféle kétség nem férhet u.i. ahhoz, hogy a régebbi sophisták ha nem is voltak mindnyájan hivatásuk magaslatán, de erkölcsi tekintetben fedhetetlenek és derék emberek voltak, akik az erkölcsi törvény előtt készséggel hajoltak meg és az állam hű alattvalói voltak. Az újabb sophistika azonban ennek a régi, becsületes sophistikának elfajulása és hitvány árnyképe volt csupán. Erre illett mindaz, amit Sokrates és Platon a sophistikának szemére vetett: önzés, szubjektív önkény, nyereség-vágy, kapzsiság, az állami élet megvetése és az ifjú lelkek mérgezése. Platon életében úgy látszik a régi, jó indulatú sophistikának már csak halvány emléke élt. Ekkor a sophistaság csak egy tanítás-módot jelentett már: azt t.i. amelyik retorikai színes papírkákban szellemi mérgeket adagolt a hiszékeny ifjú lelkek számára. Ezeket Platon korholta és megvetette, de szóba velük nem állott; a régi, nagy személyiségek hibáit elénk állította és azokkal szembe bátran síkra szállott, hogy minden támadást kiálló, erős alapot építsen a görög állami élet számára.

A sophistikának minden hibája és túlzása korlátokat nem ismerő szubjektivizmusában állott. Ez a subjektivizmus, amely mind nagyobb mértékben érvényesült a görög közélet terén is, mindennek zsinórmértékéül és normájául, az egyént teszi a maga önző vágyaival és nemtelen szenvedélyeivel. Ennek a végtelen subjektivizmusnak ad kifejezést Protagoras tétele: az ember mértéke minden dolognak, – anthropos metron pantón. E tételben a görög felfogást eddig jellemző tárgyilagosság helyére az alanyiság lépik, hogy lehetetlenné tegyen minden általános érvényű logikai és etikai kutatást. Mihelyt u.i. az embert ebben a tételben, mint egyént tekintjük a maga esetlegességeiben és reá korlátolt sajátosságaiban, a subjektivizmus korlátokat nem ismert s minden logikai kategoria helyére az egyéni önkény, tetszés és nem indokolható röpke benyomás lépik. Ezen az úton haladt a későbbi görög sophistika és atomizálta a görög nép szellemi alkatát.

Egyet azonban nem lehet felednünk. Protagoras tételével – értelmezték légyen azt bármiként – mégis csak megszületett az egyetemes érvény problémája: mi az, ami tudásunkat és etikai szabályainkat egyetemes érvénnyel és kötelezőséggel ruházza fel? Ez a probléma felvettetvén, Sokrates, Platon, Aristoteles tanaiban tovább képeztetik és benne, általa a szellem egyetemes jelentősége és jelentése lesz láthatóvá. Reá kellett jönnie a gondolkozásnak, hogy az egyéni önkény, parancs és tetszés sem az ismeret sem a cselekvés terén értékeket teremteni s építeni nem, csak értékeket rombolni és elpusztítatni képes. Az önkény és tetszés helyére a szellem örök és egyetemes kategoriáinak azaz objektív kategoriáinak kell lépniök, hogy az emberi mívelődés szilárd alapjai megteremtessenek.

A sophisták tehát nem voltak a szó legteljesebb értelmében pusztán negatív gondolkozók. A „nagy” sophisták tana az emberi gondolkozás fejlését nagy lépéssel vitte előre. Ilyen „nagy” sophistaként szokták emlegetni Protagoras-t, Gorgias-t, Prodikos-t és Hippias-t. Platon rajtuk kívül sophistaként szerepelteti Polos-t, Thrasymakhos-t, Euthydemos-t, Dionysidoros-t. Hogy ezeket a sophistákat miféle közös, pozitív kapocs fűzte össze? – erre nehéz feleletet adni.

Protagoras abdarai polgár, született Kr.e. 480 év körül és meghalt 70 éves korában 410 körül. Diogenes feljegyzése szerint tanítva bejárta Görögország városait. Ő volt az első, aki tanításáért pénzt fogadott el. Platon Protagoras c. dialógusában már azáltal elismeri tekintélyét és hatását, hogy a dialógus címéül az ő nevét választotta; egyébiránt pedig a dialógus folyamán úgy ábrázolja ő t előttünk, mint nagyszerű fellépésű férfiút, akiből azonban kevésbé nagyszerű belső tartalom árad felénk. Athénban óriási tekintélye volt. Az istenekről írott művében azonban az istenek megismerhetetlenségét tanítván, istentagadással vádoltatott, kénytelen volt onnan menekülni; mindenünnen felkutatott míveit myilvánosan megégették, ő maga pedig – állítólag – annak a tengeri útnak lett áldozata, amely által Sziciliába menekülni óhajtott.

Protagoras Herakleitos relativismusát a végsőkig kihegyezve, az emberi ismeret biztonságának tekintetében a legvégső skepticismus-nak hódol, mikor azt tanítja, hogy az ismeret teljes mértékben bizonytalan. Ismeretelméleti álláspontját ez a tétele jellemzi: „az ember a mértéke minden dolognak, amelyek léteznek, hogy vannak, amelyek nem léteznek, hogy nincsenek”. Platon magyarázata szerint, amelyet ennek a tételnek Theaitetos c. dialógusában ad, ez a tétel azt jelenti, hogy minden dolog nekem olyan, amilyennek előttem látszik, neked pedig olyan, amilyennek előtted látszik; tehát nem mondhatjuk azt, hogy a szél önmagában hideg vagy meleg, hanem csak azt, hogy a fázónak hideg, a nem-fázónak meleg. Protagoras azonban nem csak érzékelésünk objektivitásában kételkedik, hanem – Aristoteles feljegyzése szerint – még a geometriai tételek igazsága sem volt előtte biztos, mert a természetben nincsenek sem tökéletesen egyenes vonalak, sem tökéletes körök.

Ha nincsen objektív lét, amint azt Herakleitos tanította, természetes dolog, hogy nem lehet akkor általános érvényű és objektív ismeret sem, úgy, hogy két ellenkezőt állító tétel közül egyikről sem állíthatjuk, hogy hamis, mert mindkettő egyenlő joggal tart igényt az egyetemes érvényre. Diogenes Laertius szerint – IX.51.
– ezt a következményt Protagoras így fejezi ki: „egy és ugyanazon dologról két, ellenkező állítás lehetséges”. Ebből ismét logikusan következik, hogy az igazság diadaláról beszélni kár, mert itt az erősebb és tetszetősebb beszéd fog győzni, azaz, beszéd és retorikai fogások által a kisebb értékű dolgot lehet győzelemre vinni. A tény itt világos: a logika területét kérlelhetetlenül a retorika foglalta el.

A sophistika másik nagy ragyogó csillaga, a hagyományok által dicsőitett férfiú Gorgias vala, aki a sziciliai Leontinoi-ban született Kr.e. 483 év körül s meghalt állítólag 109 éves korában. Ő már nem csak beszédének lenyűgöző pompája, hanem fellépésének küls ő csillogása által is akart hatni. Pompás ruhákban messzire ragyogó drága ékszerek által díszitve tartotta beszédeit. Tanítása által, amelynek főtárgya a retorika vala, mesés gazdagságra tett szert és a hagyomány szerint már életében megtisztelte magát azzal, hogy aranyból készült szobrát állíttatta fel magának Delphi-ben.

Amíg Protagoras alap- és kiindulási pontjául a Herakleitos tanát fogadta el, addig Gorgias az eleai iskola bölcseletéhez csatlakozott. Felfogását legjobban jellemzi egyik művének címe: „Peri tou mé ontos é peri physeós” magyarul: „A nem-létezőről azaz a természetről”. A természet tehát az ő felfogása vagy talán csak állítása szerint voltaképpen nem-létező vala, amely állítás azután a legképtelenebb szörszálhasogatásra vezette ő t, hacsak nem úgy fogjuk fel és magyarázzuk mívét, mint az eleaták dialektikájának paródiáját, amint ezt H. Maier teszi. Egyébiránt pedig az első hallásra megdöbbentő cím, tökéletesen a Parmenides felfogását tükrözi vissza, aki szerint a természet voltaképpen a nem-lét birodalma. Igaz ugyan, hogy az ő felfogása szerint a természet nem is az igazi lét, felette van a nappal és a létező birodalma.

Állítása kapcsán Gorgias három tétel bizonyítására vállalkozott. Első tétel: nincs semmi. Második tétel: ha lenne is valami, nem lenne megismerhető. Harmadik tétel: ha lenne is valami s ha ez a valami megismerhető is lenne, nem lenne közölhető.

Az első tétel bizonyítása ez. Nincs semmi. Mert ha lenne valami, úgy vagy a lét – on- lenne vagy a nem-lét – mé on – lenne, vagy lenne mind a kettő. Ámde a nem-lét nincs, mert nem lehet valami egyszerre igen is, nem is. Ámde nincs a lét sem, mert a létez ő nem gondolható, sem mint keletkezetlen, sem mint múlhatatlan, sem mint keletkezett, sem mint mulandó, sem mint egy, sem mint sok, sem mint mozgó. És végül ki van zárva az is, hogy a lét és a nem-lét egyszerre létezzenek, mert akkor a lét annyi, mint a nem-létnek a léte, amelynek a nem-léte már bizonyíttatott.

A második tétel bizonyítása így szól. – Ha léteznék valami, nem lenne megismerhető . Mert a létező és a gondolt két külömböző dolog; mert ha nem lenne külömböző, akkor minden gondoltnak létezéssel is kellene bírnia, ami nem áll; de ebben az esetben a tévedés is ki lenne zárva. Ha pedig nem minden gondolt létező, akkor a létező sem lehet gondolt.

És végül a harmadik tétel. – Ha lenne ismeret a létezőről, az nem lenne közölhető, mert a közlés csak jelek által lehetséges és pedig olyan jelek által, melyek maguktól a dolgoktól külömböznek, de amelyekről senki sem vállal kezességet, hogy azok minden egyén által ugyanúgy magyaráztatnak.

Ezek a nyilvánvaló szörszálhasogatások éppen csak arra voltak alkalmasak, hogy a skepticismus -nak útját egyengessék s az ismeret bizonyosságában való hitet a nép széles rétegeiben is megingasák. A módszer, amelyet Protagoras és Gorgias a maguk előadásaiban alkalmaztak, szükségképpen vezetett az ú.n. eristiká-ra, amely jól megkülömböztetendő a Parmenides s követői által alkalmazott dialektikától. Itt nem arról volt szó, hogy az egyes fogalmak logikai alkatára fény deríttessék, hanem az, hogy a szavak összejátszása által az ítélet biztossága és világossága homályba boruljon. A fejtegetések tartalmi része arra vezetett, hogy a meggyőződés nélkül való felelőtlenség példátlanul elterjedt a nép körében mindenütt különösen az erkölcsi és állami élet területén. A demokratia zavaros vizein evező állam hajója az egyéni tetszés és felelőtlen lelkiismeretlenség zsákmánya lett, inkább, mint az a hajó, amelyet a természet erői vettek ostrom alá. – A reflexió és fontolás helyét az egyéni mesterkedések foglalták el és a túlzott, rosszul értelmezett individualismus gyümölcse a logikai, erkölcsi, politikai normák teljes megvetése vala. Az athéni csőcselék-uralom csak teljessé tette azután a sophistika alapos munkáját, amikor az egyén önzését emelte az állam és kormányzás alapelvévé.

A demokratia által teremtett anarchia szellemét juttatta kifejezésre az a külömbség is, amellyel már ugyan előbb találkoztunk a görög gondolkozás mezején, de amelyet a túlzásig a sophistika magyarázott félre. Értjük azt a külömbséget, ami a „természet”, – physis – és a „törvény” – thesis, nomos – között kétségtelenül fennáll. E külömbségtétel értelmében valami lehet érvényes a természet szempontjából, de nem érvényes a tételéből, és viszont. Sophokles Elektrája, amikor a zsarnok parancsa és a törvény ellenére bátyját eltemette, a természetre hivatkozott a törvénnyel szemben. S ez a hivatkozás az erkölcsi felfogás szempontjából kétség kívül hatalmas emelkedést mutat.

A sophistika azonban nem így értelmezte ezt a külömbséget. Az ő felfogása szerint a jogi, tudományos, politikai élet normáinak és törvényeinek semmi köze a természethez, hanem csak az emberi szokás, conventio, törvénykeresés, parancs termékei azok. Diogenes Laertius a következő megállapítást tulajdonítja Arkhelaos- nak, a sophistika egyik legtöbbet emlegetett alakjának: az igazságos – to dikaion – és a nem-igazságos – to aiskhron – nem a természettől fogva igazságos és nem-igazságos, hanem emberi törvények által. Platon Politeia c. dialógusában pedig Kallikles sophista azt fejtegeti nem csekély elmeéllel, hogy a jog csak az erősebbnek a joga, azaz jog csak ott van, ahol er ő és hatalom van. Amibő l az következik, hogy egy természetes államban az állam feje a törvényeket a maga tetszése szerint állapítja meg, amelyeket azután a gyengék a maguk gyengeségének érzetében elfogadnak.

A természet és a törvény között való külömbség tehát a sophisták tanában azt bizonyítja, hogy amíg a természetben gyökerező törvények, illetve szokások és magatartások öröktől fogva valók és örök időkön át érvényesek, addig az emberek által készített törvények csak ideig-óráig tartók s tehát érvényességük is időhöz van kötve.

Ámde az emberek által hozott vagy reá parancsolt törvények nem csak hogy nem bírnak egyetemes és örök értékkel, hanem az emberre nézve egyenesen ártalmasok azok. Megtartásuk tehát nem kötelező. Ezt a felfogást mintha táplálnák és megerősítenék azok a politikai harcok és napirenden levő alkotmányozások, amelyek Görögország életét az ötödik században Kr.e oly szomorúvá és gyászossá teszik. Ily körülmények között igazán nem lehet csodálkoznunk azon, hogy a Politeia-ban, Platon dialógusában, a sophista Thrasymakhos a törvényt és igazságot csak a hatalmasok és erő sek csinálmányának tartja, amelyeknek célja az, hogy ezeket a hatalmasokat szolgálják és azok érdekeit mozdítsák elő. Egy másik dialógusban pedig – Protagoras-ban – Hippias, a sophistika egy másik képviselője, a törvényt egyenesen az emberek tyrannusának vallja, amely az egyeseket arra kényszeríti, hogy a természet ellen cselekedjenek.

A sophistikát ezen az úton való haladásában senki meg nem akadályozta, ső t – amint fennebb mondtuk – a politikai körülmények egyenesen kezére játszottak, aminek következménye az lett, hogy a sophistika az önző és érdekleső egyént az állam és az állam törvényei felé emelte.

Ha akadt is egy- egy derék sophista, mint pld. Protagoras, aki a törvények tiszteletét hírdette, a többség mégis a sötétség útjain járva, közfelfogássá tette azt a véleményt, hogy az erős és hatalmas férfiú egyúttal az igazságos, erkölcsös és jó férfiú is. A hatalmas úgy cselekedik, ahogyan neki tetszik, mert hiszen hatalmában áll ezt az ő tetszését másokra, ha kell magára az államra is reáer őszakolni. Az erős és hatalmas férfiú szabad férfiú, aki szabadjára engedi szenvedélyeit, önző vágyait s az állam törvénye helyett a maga természetének szavára hallgat. Az újabb sophistika korában ismét az ösztöniség kerül uralomra: az érzékiség kielégítése volt a főcél s az élvezet a főérték, amelynek megvalósításától függ az egyén boldogsága és jóléte. A sophisták erkölcsi felfogásában a hedonizmus leplezetlenül jelentkezik a maga egész nyersességével. Amikor a dolgok mértékévé előbb az embert, majd a helyes tételt félremagyarázva az egyént tette, ugyanakkor az erkölcsi élet szabályozójául is az egyén kényét és élvezetét tekintette. Ennek a féktelen és érzéki subjektivismusnak ad kifejezést Platon dialógusában Kallikles, aki szerint a bujaság, dőzsölés, szabadosság az igazi erények, minden más pedig csak puszta beszéd, az ember természete ellen való megállapítás, amelynek semmi értéke nincs.

Elhisszük és tudjuk, hogy a sophisták a maguk módja szerint az állami és társadalmi élet reformálására törekedtek s éppen ennek a célnak érdekében fektettek oly nagy súlyt a retorikának, a meggyőzés mesterségéről szóló tannak mívelésére. De nem hunyhatjuk be a szemünket az el őtt a tény előtt sem, hogy a szándék dugába dőlt. A nép nem rokonszenvezett velük, amiként az ésszel és az eszes cselekedeteket követő értelmiséggel soha sem rokonszenvezhetik; ámde maguk alapjában véve csak viselték a sophista nevet, de voltaképpen önző és jól számító sarlatánok voltak. Ezeknek a lelkiismeretlen sarlatánoknak szava azután vezető szerepre tett szert és Görögország lassan, de feltartózhatatlanul haladt lefelé a lejtőn.

Forrás: Wikipedia

Folytatjuk a kilencedik részben.

Hirdetés

Kommentelési- és moderálási irányelvünk

Kommentelési- és moderálási irányelveink:

Az álláspontok, olvasói vélemények, kommentek, nem a Hirmagazin.eu Online Média álláspontját tükrözik.

Médiánk pro- és kontra elven működik, a megfogalmazott cikkek, azok tartalma szerint napvilágot láthatnak mindennemű vélemények.

Kérjük tartózkodj az olyan értékelések elhelyezésétől, melyek:

- sértő, vagy oda nem illő tartalmat;

- személyeskedő, és/vagy rágalmazó tartalmat jelenítenek meg!

A hozzászólókkal szemben támasztott alapvető követelmény - a tiltott tartalmú kommentektől való tartózkodáson kívül - a kulturált viselkedés, valamint mások emberi méltóságának és személyiségi jogainak maximális tiszteletben tartása.

Magyarul: Ha csúnyán beszélsz, rágalmazol, sértegetsz bárkit vagy médiákat, közösségi médiákat, a Google és/vagy a Facebook, Twitter letilt x időre, de olyat is hallottunk már, hogy kitilt örökre. Ezektől óvakodj, viszont ha van véleményed, és az más, mint a többi olvasói vélemény, nyugodtan mondd el, írd le, mi örülünk minden véleménynek. Ettől (is) sajtó a sajtó.

Nekünk fontos a Te véleményed, mert fontos vagy nekünk Te magad is!

Köszönjük, további jó olvasást, informálódást és kellemes időtöltést
kívánunk:

Hirmagazin.eu Online Média szerkesztősége

onixmedia

Kapcsolódó hírek

Tom Cruise, Domhnall Gleeson, Sarah Wright; Igaz történet alapján – A beszállító – videó

Tom Cruise új filmje egy elképesztő igaz történetet dolgoz fel. Barry Seal amerikai pilóta volt, aki a Pablo Escobar-féle...

Előkerült a nő, aki elvette Harry herceg szüzességét egy kocsma mögött – fotók

2001-ben történt az eset, hamar végeztek. Nemrég meg Harry herceg könyve, amely több érdekes, eddig nem hallott történetet tartalmaz,...

Ukrajna legitim katonai célpontnak tekinti Moszkvát..

Ha a háború úgy alakul Kijev egy percig sem fog hezitálni, hogy tűz alá vegye az orosz fővárost. Legitim...