5.10.8. Plotinos tana a szépről
Mivel az első elv azaz az Egy a szeretetnek első és legmagasabb tárgya, ezért ő a teremtője a szép-nek is. Nemcsak forrása, hanem mértéke is a szépnek. Ami magát a szépet azaz az abszolút szépet illeti, az – Plotinos tanítása értelmében – teljesen alak nélkül való azaz alaktalan forma, ha ugyan itt a forma szót használnunk lehet, lévén az abszolút szépről szó. Ami u.i. alakkal bír, az nem lehet maga a szép, a szép önmagában tekintve, mert hiszen ami alakkal bír, éppen azáltal bír alakkal, mert részt veszen magában a szépben. Az ősszép tehát forma nélkül való és nem egyéb, mint a szellemi jónak a természete.
Ha széjjeltekintünk, azt látjuk, hogy elsősorban látáson alapul valamely dolog szépsége, de alapul a halláson is, mert szépek a melódiák és a ritmus is. Szép jelzővel szoktunk illetni cselekedeteket, eszközöket, állapotokat, tudományokat, sőt erényeket. Vannak olyan dolgok, amelyek lényegük szerint nem szépek, pld. a testek, mert ezek csak azáltal szépek, hogy részt vesznek magában a szépben. Vannak azonban olyan szép dolgok is, amelyek lényegüknél fogva szépek, pld. az erény.
Első kérdés itt, amelyre Plotions feleletet keres: mely elv által lehetnek a testek szépek? – Némelyek szerint minden dolog szépsége a szimmetriában áll s bizonyos mértékszerűségben. E nézet értelmében azonban az egyszerű dolog soha sem lehetne szép, hanem csak az összetett s az egyes részek sem lehetnének önmagukban véve szépek, hanem csak az összetételben. Márpedig, ha az összetétel szép, szépnek kell lenniök a részeknek is, mert a szép nem állhat a rútból, hanem kell, hogy a szépség minden részt megragadott legyen. De továbbá: hogyan lehetne megállapítani a szimmetriát a beszédekben vagy a külömböző tudományokban? S azután, ha a szimmetria szép lenne, akkor lehetne szép a rútnak szimmetriája és megegyezése is. Szép a lélek és az erény, de hát ezeknek szimmetriája miben áll? Hiszen pld. az erény sem nem nagyság, sem nem szám. És miben áll akkor végül magában és a magára elkülönzötten létező szellem szépsége?
Azt kell mondanunk hát, hogy szép valamely dolog, ha részt vesz az alakot- adó formában. Mert minden alaktalan dolog, amelynek pedig az lenne a rendeltetése, hogy öltse magára az alakot és formát, rút és távol marad az isteni jótól, amíg nélkülözi az észt és az eszmét. Mihelyt azonban a hozzájáruló ész és szellem egységet létesít benne, azonnal jelentkezik rajta a szépség is. A szép dolog tehát azáltal szép, hogy részt vesz az isteni észben. A szépséget a lélek veszi észre éspedig egy erre a célra rendeltetett tehetség által, amely teljesen jogosult ítéletet mondani a szépségről, mihelyt a lélek többi része is csatlakozik ehhez az ítélethez. Megítéli pedig a lélek a szép dolgokat az ők mértükhöz mérve őket, amiként a línea segítségével ítéljük meg a vonal egyenességét. De a kérdés az, hogy miként tud a lélek ítéletet mondani azoknak a dolgoknak a szépségéről, amelyek rajta kívül vannak? Úgy, hogy a külvilágban levő ház, mihelyt róla és belőle a köveket elgondoljuk, nem egyéb, mint a belső forma – to endon eidos – amely forma, jóllehet a sokfélén jelentkezik, a külső anyag által megosztottan, mégis osztatlan és egységes. Mihelyt az érzékelés megpillantja a testben lakó eszmét, amint az a vele szemben álló természetet legyőzi és egységbe fogja, alakot lát, amely a sokfélét egybefogja, felemeli és az oszthatatlan eszmével együtt a maga bensejében állítja, mint vele megegyezőt, rokont és barátit; így tesz a nemes ember is, kire nézve örvendetes látvány, amikor egy ifjú tekintetébő l az erény nyoma ragyog feléje, amely nyom egyezik az ő lelkében lévő igazsággal. Ha azonban azt a szépet akarjuk felfogni, amelyet az érzéki szemlélet nem láthat, hanem csak a lélek foghat fel az érzékszervek nélkül, akkor fennebb kell haladnunk, magunk alatt hagyván az érzéklet világát. Ezt a szépet csak ott pillanthatjuk meg, ahol a csodálkozás, a kellemes ámulat, a sóvárgás, szeretet, édes megremegés laknak. Ezeket érzi pedig minden lélek, ha oly dolgot lát, amelyet testi szemekkel látni nem lehet, de még nagyobb mértékben azok a lelkek, akikről azt szoktuk mondani, hogy az eros tartja fogva őket.
Akikben az érzékfeletti világ szeretete él, azoknál az érzéki észrevétel tárgya nem az alak, vagy a szín vagy a nagyság, hanem maga a lélek, amely színtelen, valamint a bölcsesség és a többi erény színtelen fénye. – Hogy pedig mi az, ami az igazán létezőnek lényegében szép, ezt csak akkor tudjuk eldönteni, ha már tudjuk, hogy mi az a rút. Rút lesz a lélek azáltal, hogy összevegyül, egyesül a testtel és sóvárog a test után. Széppé tehát csak azáltal lesz, hogy ha elválva a testtő l, megtisztul a szenvedélyektől és mindattól, amit megtestesülése alkalmával magára vett. A megtisztult léleknek a szellemben a legtökéletesebb szépségben lesz része: a lélek tehát a szellem által lesz, míg minden más: tudomány, beszéd, művészet a lélek által lesz szép. S mivel szép a jó, ismét arra az eredményre kell jutnunk, hogy aki a jót szemléli, az szerelmi lázban égve látni fogja annak csodálatos szépségét is s megvet mindent, amit eddig talált szépnek. Látja pedig ezt az ősszépet a szellem belső szeme, – úgy mond Plotinos. És itt következik híres hasonlata, amely oly mélyen termékenyítette meg Goethe szellemét és gondolkozását. Aki látni akar – szól ez a hasonlat – annak oly szemmel kell bírnia, amely a meglátandó tárgyhoz hasonló és azzal rokon; a szem soha sem láthatta volna meg a napot, ha nem lett volna maga is nap-szerű – hélioeidos -; így a lélek sem láthatná meg a szépet, ha maga nem lenne szép. Ezért kell annak, aki a jót és a szépet látni akarja, először az istenhez hasonlónak s magának is szépnek lennie. Így hát a jó és a szép voltaképpen azonosak, de először jön a jó s utána a szép.
A szellemen túl levő jóhoz azonban nem mindenki jut el s így nem élvezheti annak szépségét sem. Mert az emberek igen külömbözők. Vannak olyanok, akik egész életükön át a szenvedéseket tekintik rossznak és az élvezeteket a jónak; vannak olyanok, akik már képesek fennebb emelkedni az élvezetestől a széphez, de mivel nincs erejük a szelleminek szemléletére, az erényt a cselekedeteikben és alsóbb dolgokban látják. – És végül vannak az „isteni emberek”, akik meglátják a felsőbb világ fényét, felhőkön és ködön át oda emelkednek, megvetve földi dolgokat igazi hazájuknak örvendenek, mint az olyan férfiú, aki hosszas tévelygés után végre jól kormányzott hazájába érkezik. Ebbe a felsőbb hazába, az igazi hazába azonban csak a dialektika és az eros segítségével jut el az, aki igazán filozófus; vagy igazi művész és az eros elragadottja. A filozófus már természeténél fogva kész a felső világba felemelkedni, szárnya van és nincs szüksége arra, hogy elválasztassék a földi világtól és az anyagtól, mint a mű vésznek és az erotikusnak, akik igen könnyen tapadnak a szép szemlélete által az egyes érzéki képekhez. A filozófus tudománya pedig a dialektika, amely készség és képesség arra, hogy minden dolog felől az ész segítségével fogalmakban gondolkozzunk. A dialektika ezért nem kóboról az érzéki világban, hanem egyenesen a szellemi világ közepébe vezet, itt fejti ki tehetségét és tevékenységét: megszabadít a hazugságtól és az igazság mezején legeltet. A dialektika és a tudomány általában véve, a maga elveit a szellemből meríti, amely tiszta és világos elveket ad s ha a lélek azokat felfogni képes, összeköti és egybefűzi azokat, amíg el nem ér a szellem birodalmába. Plotinos szemében legbecsesebb dolog és a filozófiának legtiszteletreméltóbb része a dialektika, mert magukról a dolgokról tárgyal és anyaga a valóság. A filozófia a dialektika alapján vizsgálja a természetet, az erkölcsiséget és a szép világát.
Az eddigi fejtegetések tanúsága szerint a széprő l való tanításában Plotinos valóban Platon ügyes magyarázója. Ő is abban a meggyőz ődésben él, hogy a szellemi, intelligibilis szépséghez s az igazi széphez az érzéki dolgok szemlélete alapján emelkedhetünk fel: az érzéki világ s annak egyes dolgai is magukban hordozzák a szép eszméjét – ezt juttatja kifejezésre a „belső formá” -ról szóló termékeny tana. – A művészileg kialakított alkotásban tehát magát a szépet ragadjuk meg azaz a valóban létezőt. Ha nincs belső alkat és nincs eszme, akkor nincs szépség sem, mert, ha nincs eszme, nincs igazi lét s ahol nincs igazi lét, ott a szépséget hiában is keressük. Mindebbő l természetesen következik, hogy a szellemi szép felette áll minden érzéki szépnek s az a lélek, amelynek sikerült ezt a szellemi szépet megadnia, benne él a szellem örök létező világában: a szellemi szép birtoka a szellemi lét birtokosává teszi a lelket, míg az anyaggal vegyült érzéki szép még mindig az anyaghoz köti. A lélekben lévő szép szebb a természetben lévő szépségnél, de az igazi szépség hazája a szellem birodalma. Az érzéki egyes dolgok szépségétől a szellemi szépségig felemelkedő lélek imigyen a tisztulás és felemelkedés útját járja: rendre-rendre megszabadulván az anyag minden bilincsétől, minden lét és minden jóság és minden szépség alapjáig emelkedik fel s visszatér az ősi hazába.
Ide a szellem világába felemelkedett lélek immár megfeledkezik mindenről, még a gondolkozásról is s a szellem önszemlélete helyére a szellemen túl levőnek, az istennek szerető szemlélete lépik: a gondolkozás helyét a szeretet odaadó ereje és hatalma foglalja el. Itt már nincs alany és tárgy kettőssége, mint a gondolkozás területén, hanem a szemlélés egybeömlik a szemlélttel, s őt maga a lélek is alaktalanná válik, hogy annál könnyebben egyesülhessen a szemlélet tárgyával: istennel. Eltű nik már az öntudat is, mert isten birtokába jutottunk immár anélkül, hogy bírnánk ismeretével. A gondolkozás helyét egy magasabb fajta látás, szemlélés, önátadás, eksztázis, megegyszerűsödés foglalja el, s ezeknek közös vonásuk az istenhez való ösztönös menekvés. – Ennek az örök szemlélésnek azután a lélek örök békessége az eredménye. A legmagasabb szemlélés a legfelségesebb békéhez vezet . Az istenben valós békességhez. Hogy ezen a szemléleten és békességen kívül mit jelent és mit ér a társadalom és közösség élete? – ez a kérdés Plotinost, aki a szó legszorosabb értelmében a teória azaz a szemlélet embere, semmi vonatkozásban nem érdekli.
5.10.9. Visszatekintés
Láttuk, hogy Plotinos a maga alapvonalait tekintve merőben Platon tanára utal. Az érzéki, anyagi világ múlandó tények és viszonyok hazája. Örök léttel és maradandósággal csak az érzéki világ felett elterülő tiszta lét és szellem világa bír. Az érzéki jelenségek egyeteme: a világ. A tiszta lét birodalma: az Egy és az isten világa. Eként Platonnak ismeret szempontjából kett ős világa Plotinosnál az érzéki lét és a tiszta lét metafizikai kettősségévé alakul. A világ is bír létezéssel – ezt tagadni nem is lehetne – de ez a létezés alacsony, homályos, önmagában véve értéktelen: ami érték van benne, azt mind a tiszta lét világából nyeri. A kisérték ű és az alacsony létet a tiszta és igazi lét teremtette és tartja is fenn, hogy ezáltal tanuságot tegyen jóságáról. De ez a teremtett lét mégis csak nem-lét, mert más lét nem lehetséges csak a tiszta lét, amelyen kívül minden más csak nem-lét. Mivel a földi lét a tiszta létből ered, ezért minden, ami földi és érzéki, olthatatlan vággyal eped az után, hogy ismét visszatérjen oda, ahonnan kiindult azaz a tiszta létbe. A tiszta lét az a változatlan, örökkévaló, szilárd pont, ahonnan kiindult minden és ahová visszatér ismét minden.
Az anyag és forma, a tiszta lét és az érzéki lét mesgyéjén áll az ember is. Egyfelől ott áll: forma, tiszta lét, örökkévalóság; másfelő l : anyag, érzéki lét, pusztulás. Az ember, kint anyag és forma egyesülése, a két világ határán állva az anyag által a nem-léthez, a forma által a léthez van kötve. Igazi élet reá nézve is csak a felső, szellemi világból fakad, amely felette áll időnek és térnek. Három világ van hát: a szellem, a lélek és a természet birodalma s e három birodalom csak három fokozata a világegyetemet átható végtelen életnek. Az alsó fok már benne van a fels ő fokban, amely őt hordozza: a természet a lélekben, a lélek a szellemben, a szellem a tiszta létben. Nem a lélek van a testben, hanem a test a lélekben.
Az embernek, amely a természet talaján állva a szellemnek, sőt a tiszta lét fensége magaslatáig emelkedhetik fel, három alaptevékenysége van: az ismerés és szemlélés (theoria), a cselekvés (prattein) és az alkotás (poiein). Igazi élet a gondolkozás és szemlélés, melyek nélkül nincs művészi alkotás s ez nem egyéb, mint egy létezőnek gondolattal való áthatása. Legkevesebb igazi élet a cselekvésben van, s csak annyiban nyilatkozik meg ez az élet is benne, amennyiben általa valamely igaz gondolat ölt testet. A gondolkozás és szemlélés is csak akkor igazi élet, hogyha felolvad egészen tárgyában, azaz ha a szellemmel egyesül, – ami Plotinos tanában kétségkívül misztikus és romantikus vonás. Mindezekből az következik, hogy az ember sem érthető meg a világ nélkül, mert hiszen ő is a világnak egyik tagja, kiben kialakul az egész világ, sőt maga a tiszta lét is. Ezért Plotinos tana szerint az ember istennel egylényegű – homousios. Vagy egy más kifejezéssel: minden ember sok és minden, egy láthatatlan világ – kosmos noétos.
A tiszta és világos áttekintés okából hadd ismételjük, hogy az emberi lélek leesett a tiszta lét és a szellem világából s testbe költözvén, kénytelen annak minden terhében és nyomorúságában osztozni. Megtisztulnia csak úgy lehet, hogyha ismét sikerül „felszállania” és visszatérnie a tiszta lét körébe megtisztulás útján. Ha a testtől megszabadulni nem tud, nem is tisztul meg s nem lesz része a tiszta létben, az igazi életben. A megtisztulás csak úgy jöhet létre, hogyha az emberi lélek figyelme a külsőről a belsőre, a testiről önmaga felé fordul s arra törekedik, hogy a szellem szerint intézze egész életét.
Plotinos egyoldalúsága természetesen vezet a valóság, a tények s az adott viszonyok lebecsülésére. De ezen egyoldalúság nélkül, két másfajta világ, a görögség és a keresztyénség között állva, a felvetett problémát megoldani lehetetlenség vala. A történet mutatja, hogy a keresztyén gondolkozásnak és az egyházatyáknak is sokat kellett tévedniök, amíg a helyes utat az érzéki és szellemi világ között végre megtalálták s a jelenvaló világ tagadhatatlan értékét a maga mivoltában megállapítani tudták.
Az egész világegyetemben szétáramló életnek fokozatai vannak. Legalsó fok a természet, amely azonban maga sincs lelki erők nélkül, mert a lélek ad formát – eidos – minden anyagnak és a formával együtt életet is azaz a természeti élet is részt vesz a lelki életben, mint az életnek legalsó foka. A korábbi görög filozófiában is lépten -nyomon találkozunk a gondolattal, hogy a forma és ész rendezi az elemek világát. Plotinosnál azonban a lélek, mint formáló, egyenesen benne van, mint rejtőző és szunnyadó hatalom magában a tárgyakban s azok éppen ezen szunnyadó hatalom révén bírnak az élet bizonyos fokával. Él a természet éspedig a benne lappangó lélek által. Második helyen áll a lélek birodalma: a lélek a maga ereje által alkot és formál, teremt és él a maga erejéből, amelynek köszönheti, hogy él és teremt. Ezen teremtő és éltető tevékenységéért azonban felelősséggel is tartozik a szellem és a tiszta lét előtt. Tevékenységeiben tudatos. E tudatos lelki tevékenységek felett helyezkedik el az élet harmadik foka a szellemiség, amelyet az jellemez, hogy benne magasabb összefüggések, mélyebben gyökerező viszonylatok és örök értékek jelentkeznek: feltárul itt előttünk az igaz, a jó és a szép örök fényessége s általuk felülemelkedünk a puszta lelkiségen, a tudatos és egyéni életen: a szellem világában az öntudat uralkodik. A gondolkozás tevékenysége is felette áll az érzékiség benyomásainak, az egyes ember érzékleteinek, külvilágról nyert benyomásainak és készített képeinek. A szellem világában itt az ész és szellem mintegy önmagát ragadja meg, amikor az egyes képekben az egyetemest, a közöst, a maradandót keresi és találja meg. Így a gondolkozásban a szellem egyetemes formái nyilatkoznak meg s a szellem a maga erejének, értékének, önmagának tudatára jut. Így az igazság területén, a jó az erkölcsiség területén sincs másképpen. Minden jó szándék, elhatározás és akarat az öntudatos szellem talajába bocsátja le gyökereit. Itt is a tiszta lét és a szellem világában járunk, ahol élv, haszon, siker, stb. mind az önértékű jótól nyer jelentést és értéket. Ezért hiában való minden mesterkedés, hogy a gyakorlati élet apró cselfogásaival jussunk a boldogság állapotába. Boldog csak az lehet, akinek lelkében a szellem és a tiszta lét fénye ragyog. A szép fogalma is új megvilágítást nyer Plotinos bölcseletében. A szép voltaképpen a tiszta lét diadalmát jelenti minden felett, ami a nem-lét és az érzékiség körébe tartozik. Szépség születik, hogyha szellem uralkodik a lélek felett, a lélek a test, a forma az anyag felett. És rút születik, hogyha az alacsonyabb vesz erőt a nemesebben, az anyag a formán, a test a lelken, a lélek a szellemen. Miután pedig a magában vett értékes a jó, ezért a szép mindig karöltve jár a jóval, ami ősrégi hellén gondolat.
A szellemi élet tetőfokára hágunk, mikor az istennel egyesülünk. Erről a tündöklő oromról értéktelennek, semminek tűnik fel minden, ami a tiszta lét légköre alatt él és isten végtelen világa a maga tökéletességével az alázat, az újjongás és öröm érzésével tölti el a lelkeket. Nem is tudja e tündöklő orom, isten végtelen világa felé vezető utat megmutatni senki, csak a filozófus, aki célokat tű z, irányt jelől, hogy azután ki-ki a saját erejébő l pillantsa meg és szemlélje a tiszta lét örök világát. A földi életnek csak ritka és ünnepélyes pillanataiban tudunk szert tenni arra a páratlan szemléletre, amelyben eltűnik minden, ami múlandó, viszonylagos, rész-szerű, s megállván maga az id ő is, örök jelenben élünk. Ezen szemlélet által minden az örök Egy- ben találkozik össze, hogy nyerjen örök életet és jelentést. Ez a szemlélés örök tevékenység s a tiszta lét, az isten lényege éppen ez a szemlélés, ez az örökkévaló és végtelen, meg nem szűnő tevékenység. Az örök szemlélésnek ebben a világában minden szükségképpen és mégis szabadon történik: a tiszta lét világában szabadon történik minden, aminek lennie kell. A tiszta lét önmagának oka s önmagát saját természetéből folyó szükségszerűséggel, és éppen ezért szabadon létesíti, mert létesülésében saját törvényét követi. Ha ugyan itt egyáltalában lehet szó létesülésről.
Eként mutatkozik meg Plotinos tanában a végtelen összefüggés a világegyetem minden része és viszonyai között. Lehetnek ezek a részek és viszonyok egymás között ellentétesek, lehetnek előttünk érthetetlenek, de végtelen és örök összefüggésükben harmónia enyhít és simít el minden ellenkezést, érthetetlenséget és megfoghatatlant. A tiszta lét és a szellem világában minden a maga helyén van, minden rész enyhén simul a nagy örök Egészbe. Ha ellentéteket és értelmetlenségeket tapasztalunk, ezek az anyagi és érzéki világ ellentétei és értelmetlenségei. A tiszta lét és szellem abszolút világában minden tisztult lélek, amely az anyagi nem-lét terhes és nyomorúságos világából kiemelkedve ismét őshazájába tér, örök és tiszta nyugalomra lel.
5.11. A görög filozófia belső alkata
A görög filozófia története valóban igazolja Renan-t, aki méltán beszélt a „görög csodá”-ról, amikor a görög szellem alkotásai felett elmélkedett. „Görög csoda” volt a görög filozófia is, amely az Egyetemesre függesztett tekintettel és minden gyakorlati érdek nélkül állította probléma gyanánt maga elé a lét és ismerés nagy kérdéseit. Ez a bámulatos szellem, a görög nép teremtő szelleme, szabadon lebegett a jól elrendezett kosmos jelenségei felett és kereste azoknak belső összefüggését és örök jelentését. Ez a szellem a világ jelenségei felett meghökkenve, elszánt akarattal merül el e jelenségek teoretikus szemléletébe, hogy megértse azokat és a lét nagy összefüggésébe bele állítson mindent, amihez értelme segítségével hozzáférk őzni tudott. Mindennek őselvét és alapját kereste, hogy ezekből értsen meg mindent és ezekre vezessen vissza mindent a maga keletkezésében. És mit jelent ez a megértés? Ez a megértés azt jelenti, hogy a görög szellem az ész tevékenységével és funkcióival hatotta át az egész mindenséget, az anyagot az ész uralma alá hajtotta és formát adott annak, ami eleddig formátlan vala. Így indul meg az emberi gondolat a kutatás öntudatos alapjain s azokon a határozott utakon, amelyeket az európai ember számára a görög szellem mutatott meg először. Világos célokat és határozott utakat fedezett fel a görög filozófia, amikor módszeres kutatások tárgyává tett mindent, ami az emberi ésszel érintkezésbe került és számára kutatás tárgyául ajánlkozott.
Hogy ez az öntudatos filozófia a mitológia és a morál mezejéről indult a maga világhódító útjára, – jelentősége szempontjából mit sem nyom a latban. A fő és értékesebb az a tény, hogy a görög filozófiában az emberi gondolkozás a maga világos tudatára jutva felfedezte a gondolkozás és ismerés önadta törvényeit és világosan reátalált azokra az utakra, amelyeken járva az igazság birtokába jutni lehet. Az sem változtat a dolgon, hogy a görög filozófia olykor-olykor talán a keleti népekhez is átnézett tanulni vágyva. A fő dolog itt az, hogy amíg ezek a népek a gondolkozást a gyakorlat szolgálatába állították – az indusok és a kínaiak is – és csak addig jártak annak útjain, amíg gyakorlati céljaikat megvalósították, addig a görög filozófusnak a filozófia és a szellemi élet legmagasabb formája volt, amelyet önmagáért a gondolkozás kedvéért mívelt. Ezért talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a gondolkozást és a filozófiát a görög szellem teremtette. A görög filozófia belső alkatának legmélyebb vonása éppen ez: a szellem minden tevékenységét sorba állította, hogy az öntudatos szellemet kialakítsa és győzelemre vigye. Ezért ment vissza ez a gondolkozás a kezdet kezdetére, mikor az őselvet és ősalapokat kereste az arkhé-ban, hogy azután felülemelkedjék a tiszta lét világába, ahol a szellem fénye világít meg és éltet mindent.
Talán a francia Lalande mutat reá először arra a tényre, hogy amíg a keleti bölcs mindig mágus és csodatevő is, addig a görög filozófus egészen új tényező a világmíveltség színpadán: ő az első gondolkozó, aki magának a gondolkozásnak kedvéért gondolkozik. Innen, hogy a görög filozófia belső alkatából az ész és a dolgok örök harmóniájának eszméje sugárzik felénk, az az eszme, amely az egész európai gondolkozás alapköve és éltető forrása lett és az is marad mindaddig, amíg az európai ember méltó lesz az európai nevezetre. Mondhatnók azt is, hogy a görög filozófia bels ő alkatában a gondolkozás ösztöne jut uralomra, az az ösztön, amely mindent a logikai tevékenység tüzébe állít, hogy jelentését és értékét felszínre hozza.
A görög filozófia első korszakában a filozófus belső alkatából elő törő erő csak a természet felé fordul, hogy azt kerítse hatalmába. A második korszak filozófusa azonban már magát az embert teszi elmélkedés tárgyává s megnyitja egy új világ kapuját, amelyben a filozófusban az ember lesz az ember gondolkozásának legméltóbb tárgya. Amott a természet és annak erői érdeklik a gondolkozót; emitt az ember természete, rendeltetése, céljai kerülnek az öntudat fényébe, hogy azután Platonnál az eszme átjárja és egybekösse a természetet és az embert, úgy azonban, hogy az ember éppen az eszme segítségével vesz uralmat a kosmos felett.
A görög filozófiai gondolkozás azonban nem marad meg a látható lét határai között, hanem a lét felé emelkedik már Platon tanításában és az isten eszméjének legmagasabb ormára száll fel. Az egész kosmos s benne az isten is alá van vetve az isteni hatalomnak s amint Plotinos bölcseletében különös élességgel láttuk, a tiszta lét voltaképpen istennel azonos. Az emberi lélek éppen a benne lakozó isteninek ereje által emelkedik fel az istenhez: a gondolkozás és szemlélés ereje ragadja fel a sóvárgó és erotikus lelket abba a magasságba, ahol istenhez válik hasonlóvá a halandó ember. A gondolkozásban nyilatkozik meg hát az élet legmagasabb foka: isten csupa élet és tevékenység s ez a tevékenység nem más, mint a tiszta gondolkozás, amelynek tárgya ő maga. A filozófus lelkében élő eszme aként vetitődik szét minden létezőre, amiként a növény magjában tör életre minden, ami benne eleddig alvó állapotban várt a kialakulásra.
Ez a felemelkedő és isten után sóvárgó, erotikus lélek vesz győzedelmet a halál felett is. A görög filozófusok szilárdan kitartanak – némely kivételtől eltekintve – a lélek halhatatlanságának hite mellett s ebben a halhatatlanságban a lélek örök és végtelen tevékenységét hírdetik. Ez a tevékenység természetesen a tiszta gondolkozás, amely az istenhez és az örökkévalóságba vezet. Amiként a magv az anyagföld mélyébe rejtve, onnan emelkedik fel a nap és fény birodalmába, aként tör fel a görög ember lelke is az érzékek és anyag világából ama felső élet felé, nem önsanyargatás, nem kiváltságot adó cerimóniák, hanem egyedül az ész és gondolkozás segítségével száll fel az örök hazába a filozófus, akinek lelke csak itt, a tiszta lét, az eszmék, az Isten birodalmában teljesedik ki.
A görög filozófus lelkének középponti gondolata a szellem megbecsülése és megdícső itése. A szellem a forrása az igazi létnek, jelentésnek, értéknek. A szellem az igaz, a jó és a szép. Szellem maga az istenség, akitől függ a lét és nemlét. Mindez nem jelenti az érzékiség megvetését. Az érzékiségnek is megvan a maga szerepe, de ennek az érzékiségnek szellemmel kell átitatva lennie, hogy részt vehessen az igazi lét világában. Ha nincs anyag, nincs min megmutatkoznia a jónak és szépnek. Ha nincs érzékek útján keletkezett képem, nem alakulhat ki ebben a világban az igazság eszméje. Még Plotinos is kénytelen megvallani, hogy a létnek szükségképpeni kiáramlása, vagy tagosodása az anyag világa, azaz a nem-lét. De ezt a nem-létet szigorúan és elválaszthatatlanul oda kell horgonyoznunk a tiszta lét világához, ha valami jelentést akarunk adni neki. Ha az anyagi, érzéki világ az ész hatásának nem enged, khaos lesz uralkodó a világegyetemen, míg az ész és a szellem hatására minden, ami van, díszes és ékes kosmossá alakul éppenúgy amiként az ész és a gondolkozás teszik kosmossá az emberek életét is az állam keretében.
A görög filozófia a benne lakó szellem erejével kűzd egy felsőbb világ jogaiért és az érzékiség köréből felemelkedve egy új és magasabb világot mutat meg nekünk, amely világ a keresztyénség szelleméből teljesül ki és nyer isteni hitet.
~ ~ ~ ~ ~ ~ VÉGE ~ ~ ~ ~ ~ ~
Forrás: Wikipedia
Folytatjuk a következő részben.
