János megható vallomása egyre több és több emberhez jut el:
„Egyre ritkábban vacsoráztunk együtt a feleségemmel. Egy ilyen este megfogtam a kezét, és ránéztem: Szeretnék valami fontosat mondani. Ö leült, és csendben evett. Hirtelen nem tudtam, hogyan mondjam el, de muszáj volt: El akarok válni. Nem volt ideges, lágyan kérdezte: Miért? Nem adtam egyenes választ. Ez feldühítette, és rám kiabált: Milyen férfi vagy te?!! Aznap este nem beszéltünk többet. Ő csak sírdogált csendesen. Mardosott a lelkiismeret, hogy már mást szeretek, és őt csak sajnálom, de semmi több!!!
Írtam egy rövid megállapodást a váláshoz. Rápillantott, majd darabokra tépte… Elmondta a saját feltételeit: csak két dolgot kért. Még egy hónapot a válás előtt, ami alatt a fiunk kedvéért úgy teszünk, mintha normális életet élnénk. A másik kérése az volt, hogy ez alatt minden reggel a karomban vigyem ki őt a hálószobából, pont úgy, mint az esküvőnk napján. Gondoltam, kicsit beleőrült szegény a fájdalomba! De beleegyeztem ebbe is, csak szabaduljak végre…
Amikor az első nap a karomba vettem, és kivittem a hálószobából, nagyon fura érzés volt… A fiunk tapsolt örömében: apu a karjaiban tartja anyut!! Ettem a kefét, hogy ilyen hülye helyzetbe hozott a gyerek előtt…
A második napon már könnyebben ment minden. Ahogy nekidőlt a mellkasomnak, és éreztem a blúza illatát, rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt… Halvány ráncokat láttam az arcán, és pár ősz hajszála is volt már! Azon gondolkodtam, hogy ezt vajon én tettem vele, a tíz év házasságunk alatt?!
A negyedik napon elkezdett visszatérni közénk a meghittség, és ez az érzés minden nappal csak egyre erősödött! Észrevettem, hogy egyre könnyebb és könnyebb volt őt a karjaimba venni. Azt gondoltam, talán csak megerősített a mindennapos gyakorlat…
Később, ahogy feleségemmel a karomban kisétáltam a hálószobából, és lágyan átkarolta a nyakamat, átfutott rajtam az az érzés, ami az esküvőnk napján. De éreztem, hogy mennyivel könnyebb, mint akkor. Azt gondoltam azért, mert miattam idegeskedik ennyit! Kezdtem komolyan félteni őt.
Az utolsó nap, mikor a karjaimban tartottam, valamiért meghatottságtól remegő lábbal tettem meg a megszokott lépéseket. Szorosan magamhoz öleltem őt, és elmondtam neki, hogy egész eddig nem is vettem észre, hogy a sok munka és a mindennapi rutin mellett az életünkből teljesen kihalt a meghittség…
Ezután elhajtottam Andihoz. Mikor kinyitotta az ajtót, rögtön kitört belőlem: Sajnálom Andi, nem akarok elválni!! Andi óriási pofont kent le nekem, és rám vágta az ajtót… Égett a pofon helye, de súlyos kő esett le a szívemről! Vettem egy óriási, gyönyörű rózsacsokrot, és izgatottan rohantam haza a feleségemhez! Olyasmit éreztem, mint amikor megkértem a kezét!! Addig akartam a karjaimban tartani őt, míg a halál el nem választ minket egymástól!
Mikor a virággal a kezemben és arcomon széles mosollyal hazaértem, rögtön felrohantam az emeletre. A feleségem ott feküdt az ágyunkban. Holtan…
Hónapokig harcolt a rákkal, de én annyira el voltam foglalva Andival, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és azt akarta, hogy legalább a fiunk úgy gondoljon rám, mint szerető férjre és édesapára Leborultam, megcsókoltam élettelen kezét, és szakadtak a könnyeim… Mert megértettem mindent…
Nem a pénz, a ház, a kocsi, vagy a többi felszínes dolog számít… Hanem, hogy odafigyeljünk egymásra, és ezt apró figyelmességekkel tudassuk a másikkal!! És minden, szeretteinkkel töltött napot úgy becsüljünk meg, mintha az lenne az utolsó. Nem tudhatjuk, meddig leszünk ott egymásnak! És akkor már késő. Ahogy nekem is késő most már…”
Forrás, fotó: Tudásfája / Hirmagazin.eu
