A 6. dalai lámát első pillantásra szomorú költőnek gondolhatnánk, pedig egyáltalán nem volt az. Rövid élete kíváncsi kalandozás volt ebben az izgató világban, amelyről mindent tudni akart. Éles szemmel figyelte az emberi elme és szív rezdüléseit.
Cangjang Gjaco (1683–1706), az ifjú tibeti istenkirály éjszakánként sorra látogatta a Lhászai palotája közelében álló ivókat és nyilvánosházakat. A földi élet szenvedélyeit akarta megismerni: mitől boldogok és mitől boldogtalanok az emberek? Ezek a látogatások ihlették különös költeményeit, amelyeket napjainkban kezd fölfedezni és értékelni a nyugati világ.
Korában az ifjú népszerű, istenként tisztelt uralkodó volt Tibetben, s ugyancsak ünnepelt költő. Nemcsak az éjszaka lányai kedvelték, de ismerte Lhásza, a tibeti főváros egyszerű, dolgos népe és az ország előkelő, művelt közönsége is. A szerelmi élményeiről olykor profán őszinteséggel valló ifjúról sokáig nem is sejtették, hogy ő maga a dalai láma. Sorrendben a hatodik, Tibetben minden egyházi és világi hatalom egyszemélyes birtokosa, valójában isten.
Elképzelem az ifjú dalai láma életét a tibeti fővárosban: „Tested ízes húsú barack, / vágyad sohasem apadó” – súgja A Sárkányhoz címzett bordélyház egyik szépséges lakójának a fülébe egy bíborfekete nyári éjszakán. „Hogy járjak hát a Tanítás / vágyakat tagadó útján?” – teszi föl már saját magának a kérdést palotájában, az ezerszobás Potalában. Az emberi testet öltött istenség eltűnődik a válaszon. A földi testben támadó szenvedélyt csaknem képtelenség megfékezni. Jobban teszi hát az ember, ha betölti a vágyait, még ha ezt gyakran méltatlannak érzi is. Erről győzte meg magát Cangjang Gjaco, s ettől kezdve minden este álruhába bújt, s elindult a palotája szomszédságában álló nyilvánosházba. Gjacót mindenütt kedvelték a korhely, vidám költő szerepében, Tibet uralkodója pedig élvezte a lányok és a cimborák társaságát.
„A tested hússzirmú virág, / temető kertjében nyíló” – a korábbi forró vallomások helyett egyszer csak erre a halk, komor sorra figyeltek föl a lányok. Aztán még hozzátette a költő: „Lelked szélfútta madártoll, / a halál szűk ösvényén száll.” Mert ilyen árván és reménytelenül sodródónak látta a földi világ e legszebb lakóinak lelkét is Cangjang Gjaco, amikor eltűnődött sorsukon. Ezután már majdnem mindig csak az elmúláson töprengett. Cangjang Gjaco, az ifjú költő, isten és király úgy érezte, őt is megcsúfolták a vágyai. „Lent, délen, forró ég alatt, / bőkedvű lányok közt élnék / végtelen hosszan s boldogan, / ha megengedné a Halál.”
A 6. dalai lámát első pillantásra szomorú költőnek gondolhatnánk, pedig egyáltalán nem volt az. Csak minden szépnek és jónak, a szerelemnek és az életnek az elmúlásán is sokat töprengő fiatalember volt, aki így keresett megnyugvást a mulandóságban. Rövid élete kíváncsi kalandozás volt ebben az izgató világban, amelyről mindent tudni akart. Éles szemmel figyelte az emberi elme és szív rezdüléseit. Szerelmi élményeiből származó tűnődései, mire nyelvi öltözetet kaptak, világirodalmi rangú költészetté váltak. Versei az égi és a földi létezés kérdéseit teszik fel: az ember égi vagy földi lény? Hol van igazán otthona? Melyik világban vendég, miért ilyen türelmetlen, miért tétova, tévelygő?
Cangjang Gjaco mindössze huszonhárom évesen az istenek égi országába költözött. Kihívta a sorsot, kihívta a halált. De addigra már semmi dolga nem maradt közöttünk. Rövid élete során eljutott minden lényegeshez, megismert minden égetőt. Mert igen okos fiatalember volt Cangjang Gjaco, költő és uralkodó, teljes főpapi nevén Blobzang Rigdzin Cangjang Gjaco (szép beszélő neve magyarul: Tudást Őrző Tiszta Hangú Tenger) háromszáz évvel ezelőtt, Lhászában, a földi világ tetején – tudjuk meg a költő verseit magyarra fordító tibetológustól, Sári Lászlótól, aki a kötet utószavában az ifjú dalai láma életét is részletesen elénk tárja.
Igazi nagy kaland egy istenkirály és egy zseniális fiatal költő életét élni egyszerre. Ritka, felemelő, egyben borzongató élmény találkozni vele, és elmélyülten olvasni a verseit. Azért borzongató, mert nemegyszer úgy érezzük, hogy ez a tibeti gyerekember mindent jobban tud nálunk. Mintha sokkal jobban becsülné és sokkal komolyabban venné az életet.
(Cangjang Gjaco: Lelked szélfútta madártoll – A 6. dalai láma szerelmes versei. Válogatta, fordította és az utószót írta: Sári László.
