1986. április 26-án történt a világ egyik legsúlyosabb atomkatasztrófája. Amiről az elején hazudnia kellett a sajtónak.
13 éves voltam, amikor a csernobili atomkatasztrófa történt, a testvérem pedig 11. Nem tudom, honnan hallott az anyukám a balesetről és a sugárszennyezésről, de április végén és május elején napokig nem engedett le minket a játszótérre.
Nem mehettünk el a május elseji ünnepségekre és felvonulásra, annak ellenére, hogy ez 1986-ban a szocializmus idején a mi iskolánkban még kötelező volt. Anyukánk igazolást írt a sulinak, hogy betegek vagyunk, és kész.
Bár nagyon jó idő volt, sehova nem mentünk. És hiába voltak már szabadföldi zöldségek és gyümölcsök, nem vettünk. Nálunk abban az évben nem volt tavasszal, illetve nyár elején fejes saláta és eper az asztalon, és ha jól emlékszem, a tejjel is csínján bántunk.
Lehet, hogy felesleges volt az óvatosság, lehet, hogy nem. Évekkel később több olyan rémtörténetet is hallottunk, hogy akik az egész hosszú hétvégét kint töltötték a szabadban, vagy kint voltak napokig a strandon (mondom, eszméletlenül jó idő volt), ilyen vagy olyan rákban haltak meg azóta. Hogyan ennek mennyi köze volt a sugárzáshoz, így, utólag szinte lehetetlen megítélni.
Ami bennem megmaradt, az az, hogy más hallottunk otthon és más szerepelt a hivatalos híradásokban. Ennek az volt az oka, hogy a szocializmus alatt erősen irányították és cenzúrázták a sajtót.
A Magyar Rádió Politikai Adások Főszerkesztőségének hírrovatában egy határidőnaplóban írták össze a hírszerkesztőknek az éppen aktuális utasításokat arról, hogy mi mehet adásba vagy hogyan kellene tálalni bizonyos híreket. Azt, hogy a sajtóban mi jelenhet meg, lényegében az MSZMP Politikai Bizottságának a határozatai alapján az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője és a tájékoztatási Hivatal vezetője határozta meg.
A rádióban a kis füzetben szereplő utasítások az MSZMP KB főszerkesztőknek tartott értekezletein elhangzottak alapján készültek, és ilyesmiket írtak: „A karácsony egyházi jelleg ne nagyon domborodjék ki. Nincs advent, szenteste, hanuka!” vagy az egykori szépségkirálynő, Molnár Csilla Andrea öngyilkosságával kapcsolatban: „Ne nagyon beszéljünk a szépségversenyről. Kiderült az öngyilkosság kapcsán egy csomó disznóság.”
A csernobili atomkatasztrófa hírével is ez történt.
Elhallgattatás, csúsztatás, aztán utólagos magyarázkodás jellemezte a sajtót – erre kényszerítették.
Leegyszerűsítve a következő történt Csernobil kapcsán Magyarországon: a sajtó nem kapott meg minden információt, és azokból sem hozhatott nyilvánosságra mindent, amit tudott, a hadsereg és a többi szerv nem adott pontos tájékoztatást,
az embereknek nem szóltak, hogy maradjanak otthon május elsején,
mert elképzelhető, hogy veszélynek lesznek kitéve.
Akkoriban szocialista országok csak azokat a híreket vehették át, melyeket a Szovjetúnió nemzetközi hírügynöksége kiadott. Ezért bármit írtak is a nyugat-európai vagy észak-amerikai sajtóban, azokat az anyagokat a szocialista államok (köztük Magyarország) újságírói nem használhatták. Amíg a TASZSZ, a szovjet hírügynökség ki nem adott róla közleményt, addig a szerkesztőségeknek úgy kellett tenniük, mintha az a valami meg sem történt volna.
Lakatos Ernő az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály akkori osztályvezetője a Pro Domo avagy Fejezetek a 80-as évek sajtótitkaiból című könyvben
azt mondta, hogy ha elmondták volna az embereknek az igazat, kitört volna a pánik.
A május elsejei felvonulás természetesen nem maradt el, és amikor Lakatos Ernő megkérdezte Marjai miniszterelnök-helyettest, mehet-e a Népszabadság fórumára, az azt válaszolta neki, menjen nyugodtan, legfeljebb ha a felhő elindul nyugatra, és már nagyon közelít, akkor majd a fülébe fogják súgni, hogy fejezzék be, és menjenek haza az emberek.
Kecskés Tibor mérnök arról számolt be ebben a kötetben, hogy bekapcsolta a rádiót, várta a híreket, de semmi, és ez nyomasztó volt.
A legrosszabb pedig az, hogy a csernobili eseményekről nem beszélhetett senkinek.
„Már április 29-én telefonon értesültünk a svéd meg finn kollégáktól az általuk mért sugárzási viszonyokról” – mondta el Fehér István a KFKI Sugárvédelmi Főosztályának volt vezetője a Pro Domo című könyvben. „Ehhez másnap hozzátettük a mi mérési adatainkat, és azokból már sejthető volt, hogy súlyos atomerőmű-baleset történt Csernobilban.
Arra a kérdésre, hogy a szovjetek miért hallgatták el ezt a nyilvánosság elől, a kutató azt válaszolta: „Hát én azon csodálkoztam volna, ha nem hallgatják el. De ismétlem, nekünk minden szükséges adat a rendelkezésünkre állt, és azokról május 1-től naponta a hivatalos külügyi csatornákon át rendszeres tájékoztatást adtunk a környező országoknak, valamint a bécsi Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek. Fehér István azt is elmondta a könyvben, hogy a magyar és a külföldi sajtó is gyakran zavaros és pontatlan tájékoztatást adott, de előttük világossá vált, hogy „hazánk lakosságát nem fenyegeti veszély”.
„Emlékeim szerint 1986. május elseje hosszú hétvégére esett. A szüleim a barátaikkal együtt mentek horgászni – kempingezni. Édesapám elmondása szerint nagyon meleg volt és rengeteg halat fogtak a Kurca mellett, viszont hiába hagyták őket az élővízben, hamar megdöglött mind. Ezután egy évvel édesanyám barátnőjénél rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak, műtötték. Néhány hónapra rá édesapámnál inoperábilis agydaganatot diagnosztizáltak. Láttam őt elfogyni… Alig egy héttel a halála után a legjobb barátja, akivel horgásztak tüdőrákos lett, elhunyt. Édesanyámnál pedig rosszindulatú vesedaganatot állapítottak meg, elhunyt. Összefüggést véltem felfedezni az akkori szabad ég alatt tartózkodás (atomerőműves katasztrófa) és a betegségek között. Az is igaz, hogy bennünket gyerekeket óvva intettek a salátától, és a korai gyümölcsöktől” – mondta el ezzel kapcsolatos élményeit a Délmagyar.hu egyik olvasója.
„A katasztrófát követő délelőttön a Központi Fizikai Kutatóintézet néhány bátor munkatársa vállalta a kockázatot – az egzisztenciájukat veszélyeztetve fővárosi és vidéki tanintézményeket hívtak föl utcai telefonfülkéből, figyelmeztették a nevelőket, hogy a gyerekeket ne engedjék a szabadba. A suttogó propaganda megindult” – írja a Dunaújváros Online. Két nap múlva a Magyar Rádió az esti hírműsorában a BBC jelentésére hivatkozva tudatta a tényeket. Másnap hajnalban a felső vezetés letiltotta a további híradást, az esti szerkesztőt megbüntették. Később, amikor már nem lehetett tovább titkolózni, azt a „megnyugtató” információt közölték, hogy a szovjetek urai a helyzetnek, senkinek nincs félnivalója, bármit lehet enni, inni, és nem veszélyes a szabadban tartózkodni. Így történhetett meg, hogy május elsején a félretájékoztatott emberek minden településen felvonultak, a ligetekben ették a virslit és itták a Kőbányai sört – majálisoztak. Emlékezetes ünnep volt…”
Forrás: Szeretlek Magyarország
