Nem sok olyan esetről hidunk, amikor valaki a halála és a temetése után az életnek valamilyen jelét mutatta volna, de az állítólag „feléledt” halottak érthető borzalom mai és rettegéssel töltöttek el a szemtanúkat. Janis Norkist esetében, aki 1629-ben hall meg, ennél jóval többről volt szó: a gyilkosokra – a szó szoros értelmében -rámutató ujjának mozdulata elég volt a vádemeléshez és a későbbi ítélethez. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy meggyilkolásáról évszázadokon át cikkeztek a brit újságok ugyanis azon esetek egyike lett, amelyek napjainkban is foglalkoztatják a közvéleményt, sőt az angliai jogi egyetemeken még mindig a tananyag részét képezi.
Joan Norkot halálának egyik legrészletesebb leírását a Históriai Review című újság egyik 1851-es számában olvashatjuk. A hajdani szemtanúk visszaemlékezései alapján készüli beszámoló szerint Joan Norkol, aki Hertfordshíre-ben lakott családjával, a környéken élők szerint csinos, jó kedélyű, boldog házasságban elő asszony és kiváló anya volt. Joant a helybéliek jól ismerték, ezért rémülettel és megdöbbenéssel fogadták a hírt, amikor az asszonyt egy reggel átvágott torokkal találták -gyermekét még okkor is magához szorítva. Ismerősei azt állították, hogy halála minden bizonnyal öngyilkosság volt.
Joan halálának éjszakáján – anyósának, Mary Norkotnak és sógorának, John Qkeniannak visszaemlékezése szerint – a férj, Arthur éppen barátainál tett látogatást. Olyan szóbeszédek is szárnyra kaptak, hogy Arthur és a megboldogult Joan között akkoriban már hetek óta sokasodtak a problémák, amelyek az addig vidám asszony hangulatára rányomták a bélyeget. Így fordulhatott elő, hogy kétségbeesési rohamában a torkába szúrta a kést. Ez a magyarázat azonban nem elégítette ki Joan szomszédjait és barátait. A vizsgálatot követő hetekben egyre többen kezdték megkérdőjelezni a törvényes ítéletet. A Narkot-hazból a nyomozás során napvilágra került újabb bizonyítékok alapján sokan biztosra vették, hogy Joan nem ölhette meg magát. A közvéleménynek engedve – olvashatjuk Sir John Wainard bíró emlékirataiban – az esküdtszék felkérte a halottkémet, járuljon hozzá a halott kihantolásához, így az asszonyt halála után harminc nappal az esküdtszék és nagy sokaság jelenlétében kiemelték sírjából:
A helybéli pap később a bíróságon tett Tanúvallomásában elmondta, hogy az exhumáláskor elvégezték a babonás szokások által előírt „érintési próbál”. Az a hiedelem járta ugyanis, hogy az áldozat holtteste jelzi gyilkosának érintését, s ezt a jelzést a bíróság perdöntő bizonyítéknak fogadta el. Mainard ekképpen folytatta a történetet: A jelentévé négy gyanúsított mindegyikét felkérték, hogy érintsék meg a holttestei. Okeman felesége térdre esed és Istenhez könyörgött, hogy mutassa meg ártatlanságuk jelét. Sorra megérintették a holttestet. Ekkor a halott homlokán, amely -az egyik szemtanú kifejezésével élve – hamuszürke, hullaszínű volt, enyhe verejték kezdett gyöngyözni, amely azután cseppekben végigfutott az arcon, a homlok pedig eközben élénk, életteli szint öltött. A halott ekkor kinyitotta az egyik szemét, majd lehunyta, és ezt tette háromszor. Hasonlóképpen háromszor kinyújtotta és visszahúzta a gyűrűsujját, amelyből vércseppek hullottak a főidre.” A történtek 1629-ben a gyilkosság megdönthetetlen bizonyítékát, jelentették.
forrás: Delina
