1864-ben Pesti számára írt jelentésben Őcsény területe 11 364 hold (kat. holdban), lakóinak száma 2178, „kik az árvizes évek elmultával mindig több és rétet alakítanak művelő földdé . . .” (Pesty).
Ebben az időben a Sárköz kiszárítása rohamosan haladt előre. 1784-ben Pataki József számításai szerint a Sárköz területének 2I%-a volt vizenyős, 21%-a erdő; 23%-a rét és legelő és csak 25%-a szántó. A lecsapolások és szabályozások eredményeként 1895-ben már 53%-a szántóföld, 22%-a rét és legelő, 9%-a erdő; 6%-a nem termő és 2%-a nádas terület. Ezen belül Őcsény szántói 1855. és 1895. között ötszörösére, pontosan 1428 kh-ró1 6030 kh-ra nőtt. A rétek területe kevésbé változott, 2146 kh-ról 1684 kh-ra csökkent. Valószínű az 1855-56-ban rétként felmért területek 1895-re mind szántókká lettek, helyettük nádas és adómentes területekből alakítottak ki újabb réteket. A nádasok 507 kh-ról 39 kh-ra fogytak. Csökkent az erdők (1435 kh-ról 256 kh-ra) és a legelők (2444 khról 1168 kh-ra) területe is. Őcsény határa 1895-ben 11 440 kh volt.
Őcsény az úrbéri elkülönözéskor bőven kapott földet, legalábbis a telkekre, a volt zsellérek rosszabbul jártak. Végrehajtása nagyjából megegyezett a decsivel.
Maga Őcsény falu az emlékezetes 1817-es nagy tűzvészig rendezetlen halmazfalu volt. A település formájáról és építkezéséről Kovách Aladár adott az egész Sárközre is érvényes képet.
„A tolnamegyei Sárközben (Őcsény, Decs, Pilis, Alsónyék, Báta) ezelőtt mintegy 30-40 évvel általában nádsövényes tapasztott házak voltak s a kerítés karók közé fonott sövény volt. A sövénykarók magasabban állottak, mint a fonás. Életük delén lévő férfiak és asszonyok mondják, hogy ezelőtt 30-40 évvel, vagyis gyermekkorukban még igen sok lófejet lehetett látni a sövény karókra tűzve, úgy hogy ha az utczasoron végig nézett az ember, jobb és bal felől két sor lófejet láthatott; alig volt egy-két ház, melynek sövényén két-három lófej – az utczára fordítva – ne lett volna; ezek éveken át ott maradtak, míg maguktól le nem estek.
Az öregek pedig mondják, hogy a közsövényekre is aggatták a lófejeket. A közsövényes idő pedig ezelőtt ötven évvel volt, a midőn a Sárközben utczák még nem voltak; mivel az egész Sárköz területe az év legnagyobb részében vízzel volt borítva, ezen vízközi helyzetnél fogva egyes magasabb dombokon építkeztek a régiek, úgy hogy egy-egy szárazabb területen 3-10 házcsoport volt együtt; távolabb ismét egy házcsoport: A házak az udvartér közepén állottak s a szomszédokat közsövény választotta el egymástól, a házak így körül voltak véve sövénnyel s azokat körül lehetett járni; egyik ház udvarából a másikba is be lehetett jutni, vagyis a szélről levő ház udvartere esetleg két ház bejárója is volt; a szélső házak is be lévén kerítve, az egész házcsoport tehát sövénykerítések közt állott. Ha már most elképzeljük azt a primitív építkezési módot: itt 5-6, amott 8-10 házcsoporttal, köröskörül lófejes sövényekkel, bizony eléggé ősi kép tárul elénk, s ez nem is régen – ezelőtt ötven évvel – még így volt; az utczákat az osztrák telekkönyvi rendszer és adókataszter behozatalakor rendezték, s ekkor kerültek a lófejek az utczasorra.” (1818)
A régi Sárközben a kisvizek és a rövid ideig tartó áradások a természetadta keretek között jól beleillettek az akkori gazdálkodási rendszerbe: dúsították a legelőket, szaporították a halállományt. A két-három évente megismétlődő nagyobb -áradások azonban komoly károkat okoztak. így pl. 1815. év derekán „. . . úgy annyira kijött a Duna árvize, hogy a Ötsényi Szőlő Hegyaljai búza földektől fogva sehol semmi száraz nem találtatott az öreg Dunáig. Ez az árvíz a kilső földeken felette sok kárt tett a búzákban, de mégis kiaratták a vízből csónakról”. Ugyanez év augusztusában: „Az ötsényi templom oldalán némely házak vízben voltak, a Decs felé vezető úton térdig való magas víz volt, s egyetlen dűlőt kivéve odaveszett az egész kukoricatermés.” Az áradások egyre komolyabban akadályozták a termelés fejlődését, és pl. 1850-1876 között minden második-harmadik évben visszavetették a mezőgazdaságot. Egy verselő krónikás 1853-ról írja:
Nem sejtettem akkor még veszedelemről,
Hogy még éh ínség is következzék ebből.
Pedig képzelhető, hogy az következett,
Midőn mind termés, mind jószág tönkre ment.
A jobbágykorban a török alatt elvadult vizekkel nem tudtak megbirkózni: a Sárvíz áradásai 5,5-7,5 km szélességben 76 254 ho1dat, a Duna áradásai pedig kisvíznél 17 000, nagyobbnál 60 000 holdat öntöttek el. A földbirtokosok nem akartak nagyobb áldozatot hozni, a parasztság pedig ragaszkodott régi életformájához, az ármentesítésnek még a gondolatára is tiltakozott.
A lakosság ellenzése dacára elkezdték a Sió párhuzamos medrének, egy félreszorító csatornának kiépítését, de a mederrendezés csak 1811-1835 között készült el. A mellékfolyók szabályozása után került sor a Nagy-Dunára: 1854-ben átvágták a talpasi Duna-ágat, a Sárvíz torkolatát Bátáról Szekszárd fölé helyezték át, ezzel Sárköz vízmentessé vált. A Bogyiszló-Báta közti többi Duna-kanyar átvágása, a lecsapoló csatornák, a töltések 1876-ra sorra elkészültek.
Az ármentesítések után Sárköz gazdasági élete rohamos gyorsasággal alakult át. Báta kivételével a halászat csaknem teljesen megszűnt; a Dunán űzték tovább a hivatásos halászok, és a lakosság kis szerszámokkal csak alkalmilag folytatott orvhalászatot. A legeltető állattartást az istállózó váltotta fel, az új állatfajták kiszorították a régieket. Takarmánynövényeket termeltek számukra, és a sertést makkoltatás helyett kukoricával hizlalták. A szőlő jelentősége azonban megmaradt.
A vagyon elaprózódásától való félelem, az elért életszínvonal görcsös féltése következtében már a XVIII. század második felében megjelenik a hírhedt egyke. Az egyke az itteni emberek megátalkodott anyagiasságából ered, a tehetős parasztság úrhatnámságából, amely nem akarta azt, hogy utódai között a föld megoszoljék, és gyermekei és unokái esetleg valamivel rosszabb sorba kerüljenek.
Az egyke a sárközi parasztság általános betegségévé vált, nem egészen egy évszázad alatt csaknem akkora pusztítást végzett, mint a 250 éves török uralom: az 1940-es években a száz évvel azelőtti törzslakosságnak már csak 30-35 %-a élt, a többi bevándorlókból került ki.
A törzslakosság idővel tért vesztett a termelésben, az eladásra kerülő földeket szegénysorsú magyarok, vagy németek vették meg. Amilyen mértékben fogyott Sárköz régi lakossága, olyan ütemben fokozódott a szegények bevándorlása. Az 1880-as években Őcsény lakossága egy évtized leforgása alatt 2640-ről 3734-re növekedett. A jövevények 30-40 %-a Tolna megyéből, a többi távolabbi területekről származott. A szegények nagyobb része katolikus vallású volt, így a népességcsere a vallásfelekezetek arányának eltolódásán is lemérhető: a katolikusok Decsen, Őcsényben és Sárpilisen már 1920-ban, Alsónyéken pedig 1930-ban kerültek többségbe.
A II. világháború után Sárköz életében is döntő fordulat következett be. 1945-ben először itt is a legjelentősebb nagybirtokokat – többek között a Mária Terézia-féle vallási alapítványt – osztották fel. E térségen belül a régi paraszti életforma leginkább Őcsényben maradt fenn; 12000 holdas határából még 1959-ben is mindössze 190 holdon folyt társas gazdálkodás.
Őcsény korábbi elzártságának köszönhetően sajátos és gazdag népviselete, népszokásai és népművészete alakult ki. Még aktívak a csipkekészítő, rojtozó, sárközi régi babakészítő, kézi szövő, pártakészítő, gyöngyfűző mesterséggel foglalkozó asszonyok. A néptánc tanítása szerepel az iskolás gyermekek órarendjében. Az őcsényi repülőtér hazai és nemzetközi találkozók (hőlégballon, vitorlázó repülő, motoros repülő, sárkányrepülő), valamint ejtőernyős versenyek házigazdája.
Forrás: www.ocseny.hu
Cím: Fő u. 35.
Tel: +36 (74) 496-872
E-mail: [email protected]
Web: www.ocseny.hu
