Duna
A Duna a második leghosszabb folyam Európában (a Volga után). Németországban, a Fekete-erdőben ered, két kis patakocska, a Brigach és a Breg összefolyásával Donaueschingennél, és innen délkeleti irányba 2850 kilométert tesz meg a Fekete-tengerig. A Duna a világ „legnemzetközibb” folyója; 10 országon halad át, a vízgyűjtő területe pedig 7 további országot érint, a magyarországi főágának hossza 417 km.
Fontos nemzetközi hajóút. A Dunán szállított áruk össztömege 1987-ben elérte a 100 millió tonnát.
A folyó neve az ős-indoeurópai nyelv *dānu (jelentése „folyó, folyam”) szavából ered. A mai oszét nyelv don (jelentése „víz, folyó”) szava hasonlít hozzá. Az Ister a Duna alsó folyásának antik neve. Nevét az ógörögből is származtatják, de kelta eredetűnek is tartják egyes nyelvészek. Ugyanakkor egyes nyelvtudósok az azonosság miatt a sumer Istár, a termékenység és a háború istennőjének a nevével hozzák összefüggésbe.
Története
A Duna Európa különböző tájain folyik keresztül, ahol a történelem folyamán igen különböző népek éltek. Mégis a Duna alapvetően meghatározta és hasonlóvá tette e népek történetét, miként táplálékforrásként, kereskedelmi útvonalként, illetve természetes akadályként működött a folyó.
Környékén kis számú neandervölgyi embertől származó leletet találni. Azonban a folyó környékének általános benépesedése csak a felső paleotikumban, az aurignaci kultúra folyamán történt meg. Él az a feltevés, hogy ezek a népek a Duna mentén vándoroltak dél-franciaországi, későbbi lakhelyükhöz. Az újkőkorban a Duna közvetítő szerepe is fokozatosan nőtt. Alsó szakaszán a földművelés a i. e. 6. évezredben jelent meg, a felső szakaszához gyorsan, a i. e. 5. évezredre elterjedtek a termelés technikái. Később innen terjedtek a kultúra Észak-, kisebb részben Nyugat-Európa felé. A bronzkorban a nagyrévi, a vaskorban a halstatti kultúra elterjedése mind-mind a Dunához köthető. A fémművelés korai elterjedésének nagyban kedvezett a folyó környéki hegyek magas érctartalma. A primitív cserekereskedelem is hamar kialakult a Duna környékén, később ehhez szárazföldi utak is csatlakoztak.
Újkor
A 19. század komoly változásokat hozott a Duna életében. Ekkor kezdett csíráiban – elsősorban Németországban és Ausztriában – a Duna menti idegenforgalom kialakulni. 1830-ban indult az első gőzhajó a folyón, 1831-től pedig már menetrendszerűvé is vált. A személyszállítás mellett, az áruszállítás is fokozódott, egyre jelentősebb ipari központok alakultak ki a folyó partján először a német vidékeken, majd az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásával a magyar tájakon is. A hajózás megkönnyítése érdekében szükség volt a folyó szabályozására is, amelyet bár már a 18. században megkezdtek, nagyrészt csak az 1870-es évekre lett kész a Vaskaputól felfelé.
A 19. század során jelentkeztek először komolyabban a nemzetiségi problémák is a Duna völgyében. A század közepére a Török Birodalom gyengülésével a Duna alsó szakaszán sorban létrejöttek a különböző nemzetek autonóm területei (1820-ban Szerbia, 1829-ben Havasalföld, 1878-ban Bulgária), amelyek később függetlenedtek is, és a tőkés fejlődés útjára léptek. Ám ezek az országok a későbbiekben területi viták alapján több háborút folytattak egymással. Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések végül egy rövid időre megszüntették a háborúskodást a Duna környékén, illetve felbomlasztották az Osztrák–Magyar Monarchiát, a folyó melletti legnagyobb államot. A kialakult új nemzetállamok általában nagyon rossz kapcsolatban voltak egymással, így a Duna hajózása ismét korlátozódott.
A II. világháború során a Duna teljes szakasza a tengelyhatalmak fennhatóság alá került, majd az előrenyomuló Vörös Hadsereg szállta meg szinte a teljes folyó mentét. 1948-ban a Duna parti szocialista országok megalapították a Duna Bizottságot, amelyhez később Ausztria, 1998-ban pedig Németország is csatlakozott. A németországi Rajna-Majna-Duna csatorna 1992-es megépítése óta a folyó részét képezi annak a 3500 km-es transz-európai víziútnak, amely az Északi-tenger melletti Rotterdamtól a Fekete-tenger melletti Sulináig ér. 1999-től a folyami szállítás nehézkessé vált, miután a NATO 3 hidat lebombázott Újvidéken, Szerbiában; a roncsokat 2002-re távolították el.
Földrajza
A Duna meglehetősen hosszú folyó, sokféle tájon folyik keresztül. Alapvetően (mint minden folyót) a Dunát is három szakaszra lehet bontani, a Felső-, a Középső- és az Alsó-Dunára. A felső szakasz a Duna forrásától nagyjából a Morva folyó torkolatáig tart. Itt alapvetően a gyors sodrás, a vízszint jelentős esése jellemző. A folyó nagy mértékben bontja a partjánál lévő kőzeteket, mélyíti medrét, a keletkezett hordalékot tovább szállítja.
A középső szakasz a Morva torkolatától nagyjából a Kárpátok déli vonulatáig, Szörényvárig tart. A középső szakaszon a folyó sebessége mérséklődik.
Az alsó szakasz, amely Szörényvártól a Duna-deltáig ér, jellemzően nagyon lassú folyású és kis esésű. A Duna-delta alapvetően jól elkülöníthető az alsó szakasz további részeitől. Egyrészt, mivel itt a Fekete-tenger hatásai – dagálykor a visszafolyás – is jellemzőek, illetve itt már szinte állóvízzé alakul a Duna, minden hordalékát lerakja. Ezáltal egyre nagyobb területet vesz el a tengertől.
Vízrajza
A Duna rengeteg mellékággal rendelkezik hosszú folyása során. Ezek közül a hazai legjelentősebbek:
* Kis-Duna (Csallóköznél)
* Mosoni-Duna Szigetköznél
* Szentendrei-Duna
* Ráckevei-Duna
A főbb, illetve kisebb mellékágak egy vagy több szigetet is körülzárhatnak. Ezek közül a legnagyobbak a Csallóköz, a Szigetköz, a Szentendrei-sziget, a Csepel-sziget, a Mohácsi-sziget és a Duna dobrudzsai kanyarulatánál a Bala-sziget.
A Duna-delta is alapvetően három ágból tagozódik. Ezek északról délre a következők: Kilia-ág, Sulinai-ág, Szent-György-ág.
A Duna mélysége, szélessége és így sebessége nagyban különbözik az egyes szakaszokon. Általában elmondható, hogy a felső jellegű szakaszokon a folyó keskeny és igen mély. A Vaskapunál mértek 70 méteres mélységet is, sebessége ott az 5 m/s-ot is eléri. A sík vidékeken a jellemző sebesség 1,1-1,2 m/s közül alakul, a felső szakaszon 1,5–3 m/s között (a zsilipekkel duzzasztott szakaszokon lényegesen kisebb), a Duna-delta környékén pedig a sebessége szinte nulla. A folyó szélességét illetően jól látszik egyfajta növekvő tendencia a vízhozam növekedésével. Így míg Ingolstadtnál a Duna pusztán 102 méter széles, a Széchenyi lánchídnál már eléri a 350 méteres szélességet, Zimonynál az 1300 métert, míg az Al-Dunán pedig akár 15 kilométer széles is lehet.
A folyó vízszintje nem állandó, főleg tavasszal, elsősorban az alpi hó elolvadásakor emelkedik jelentősen a vízszint. Ezek az áradások alapvetően másként sújtják a különböző szakaszokat. Azon részeken, ahol az ártér meglehetősen kicsi, ilyen a felső szakasz, jóval nagyobb áradások lehetnek, mint a folyó lejjebbi szakaszain, viszont a nagy esés miatt hamarabb le is vonul az ár, míg ez az alsó szakaszokon kifejezetten hosszú ideig is eltarthat. A legnagyobb ilyen árvíz 1501-ben Bécsben következett be. Ekkor a folyó vízhozama itt mai számítások szerint a 14 000 m³/s-ot is meghaladta. Árvíz kialakulására egy másik lehetséges mód, ha a megfagyott jég felduzzasztja a felülről áramló vizet. Ilyen áradás volt 1838-ban Pesten.
Flóra
A Duna holtágai és lassabb – elsősorban alsó – folyásai növényi planktonban gazdagok. A gyorsabb folyószakaszokon ezek az élőlények ritkák, mivel a folyó sodrása magával ragadja őket. Több ilyen egysejtű planktont kovapáncél véd. Ezek a zöldmoszatok nyáron, lassan áramló vizekben elszaporodva zöldre festik a vizet. Az úszó planktonok mellett elsősorban a partközeli aljzaton is találni egyszerű növényi és bakteriális képződményeket: elsősorban prokarióta kékmoszatokat és eukarióta zöldmoszatokat. A planktonok sok szerepet töltenek be, egyrészt a tápláléklánc legalsó fokán az állatoknak táplálékul szolgálnak, másrészt az ember által okozott szennyezések elbontására is kiválóan alkalmasak.
A vízben magasabb rendű növényi fajok is helyt kapnak. Elsősorban a lassabb folyásoknál és a holtágakban nagy mennyiségű hínártársulásokat találni. Ezen társulások legjellemzőbb fajai a rucaöröm, a békalencse, a tündérrózsa, a sulyom és a ritka vízidara.
A partoknál, az alsó szakaszon jellemzőek a nádasok, ahol a nád mellett gyékény is, kijjebb sás fajok találhatók. A gyorsabb folyású szakaszoknál a nád helyett egyből füzes cserjés található a folyó mellett. A távolabb található ligetben a magasabb termetű fehér fűz, fehér és fekete nyár jellemző. Végül, a kissé szárazabb, de állandó vízellátással rendelkező területeken a Dunára nagyban jellemző „galériaerdők” jönnek létre, ahol a kocsányos tölgy, a mocsártölgy, a szil- és a kőrisfa mellett több kúszónövény, így iszalag, vadszőlő és komló jellemző.
A folyótól távolabb eső holtágakban láperdő társulások jönnek létre. Itt a legjellemzőbb fa az enyves éger, az aljnövényzetben pedig mohák és harasztok jellemzők. A dunai holtágak védett növényfaja a lápi csalán. A néha vízzel elárasztott területeken továbbá efemernövények sokasága éli gyors életét. Ilyenek az apró csetkáka, az iszapkáka, az iszaprojt, a csomós palka, a barna palka, a vörös libatop, az iszapi gyopár, az erdei kányafű, a vándorveronika és különböző májmoha fajok.
Fauna
Az egyszerű állatfajok elsősorban a Duna lassú folyású, alsó szakaszán jellemzőek. Az egysejtűek mellett a legelterjedtebbek az apró rákok: az evezőlábú rák és az ágascsápú rák. A kifejezetten csendes vizeken a tavi, gyorsabb folyásoknál a folyami szivacs és a csalánozók törzsébe tartozó hidrák sűrű lakói a fenéknek. Ugyanitt nagyon elterjedt a vándorkagyló, de találni tavikagylót, festékkagylót és folyamkagylót is. A vízi szerves hulladék lebontói a szintén a fenéken lakó örvényférgek, a laposférgek és a giliszták. A különböző ízeltlábúakat a folyó lassú szakaszain lehet fellelni. Ide tartoznak a pontytetű, a vízipoloska, a tiszavirág, a dunavirág, a tegzes bolharák és különböző további rákfajok: a víziászka és a pontusi víziászka. Valaha nagy számú folyami rák is élt a Dunában, ám a „rákpestis” szinte teljes mértékben felszámolta populációjukat. A meder mélyebb részén él továbbá a rajzoscsiga, a bödöncsiga, a kavicscsiga és a pöttyös csiga, míg a part mentén találni a fülcsiga és a nagyszájú csiga faj egyedeit.
A Duna halállománya viszonylag szegény, mindössze ötvenkét dunai halfaj ismeretes. Legjellemzőbb halfajok a kecsege, a ponty, a csuka, a lesőharcsa, a rózsás márna, a dévérkeszeg, a kárász, a szivárványos ökle, a csapósügér és a fogas. Csak a Fekete-tengerbe ömlő folyókra jellemző továbbá a kősüllő, a bagolykeszeg, a tarka géb és a pajzsoshasú pikó, illetve a Duna egyedi halfajai a dunai galóca és a selymes durbincs.
A sekélyebb hínáros társulások és a holtágak gazdag állatvilággal rendelkeznek. Elsősorban a hínárosokban találkozni az árvaszúnyog, a víziskorpió és a vízipoloska fajokkal, de sok rák- és csigafaj (mocsári csiga, karcsúcsiga, tányéros csiga) is itt talál menedéket. A holtágak élővilága hasonló a hínároséhoz, de itt még kétéltűek és hüllők is szép számban honosak. A legjellemzőbb állatfajok a keringőbéka, a kacagó béka, a kecskebéka, a vízisikló, a kockás sikló és a mocsári teknős.
A Duna ártere számtalan madár- és emlősfajnak is életteret biztosít. A folyó egyik legjellemzőbb madárfaja a dankasirály, amely még a városi szakaszokon is megtalálható. Szintén minden folyószakaszon megjelennek a récefélék, a vadlibák, a kormoránok és a bíbicek. Elsősorban a Duna-delta környékén honos, de kisebb számban a középső szakaszon is látni szürkegémet, vörös gémet, bakcsót, bölömbikát, függőcinkéket, batlákat. Csak a Duna-delta lakói a rózsás pelikánok.
A holtágak, árterek legjellegzetesebb apró emlősei a vízicickány, a vízipocok, a törpe egér, de a vidra, az újabban visszaköltöztetett hód, és csehszlovák honosítás miatt a kártékony pézsmapocok is jellemző. A ragadozókat elsősorban a vörös róka és a görény képviseli. A 19. században még sok aranysakál („nádifarkas”) is élt a Dunánál, ám ezeket kiirtották. A nagy kiterjedésű erdőkben, főleg a középső szakaszon a terület természetes eltartó képességénél nagyobb nagyvadállomány (őz, szarvas, vaddisznó) is található. A nagyvadak számát etetéssel tartják fent és a kipusztított nagyragadozók hiányában vadászattal ritkítják.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Duna
Dunai halak
1. Viza – Huso huso (Linnaeus, 1758) – 5 m
Vizeink óriása volt valamikor. Akár a 100 éves kort is megélheti, ekkor testhossza elérheti a 9 m-t, testtömege pedig az 1500 kg-ot. Valamikor ívni járt a Duna Komárom feletti szakaszára és híres zsákmánya volt a magyar halászatnak.
2. Leső harcsa – Silurus glanis (Linnaeus, 1758) – 2,5 m
Hosszúra nyúlt, a fején fölülről, a farokrészén oldalról erősen lapított testű hal. Feje széles, a szeme kicsi, orra rövid és lapos. Szája rendkívül nagy, állkapcsain több sorban és sűrűn parányi fogacskák ülnek. Felső állkapcsán két hosszú, az alsón 4 rövidebb bajuszszál található. A nem köves mederfenekű helyeket kedveli, ahol nappal a mélyebb gödrökben, akár többedmagával rejtőzködik, éjszaka pedig vadászni indul.
3. Ponty – Cyprinus carpio (Linnaeus, 1758) – 1 m
Megnyúlt testű, oldalról lapított, változóan magas hátú hal. Feje közepes méretű, szája kicsi és csúcsba nyíló, fölső állkapcsán és szájszögletében 1-1 pár rövid bajuszt visel. Szája teleszkópszerűen kitüremíthető. A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a ponty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken a ponty másodlagos levegőfelvételhez, folyamodik, a vízfelszínen levegőt szippant (pipál), sőt egyes esetekben bőrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani.
4. Csuka – Esox lucius (Linnaeus, 1758) – 1 m
Megnyúlt, oldalról enyhén lapított testű hal, hát- és hasvonala szinte párhuzamos. Feje nagy, orra igen hosszú, széles és lapos, a kacsa csőrére emlékeztet. Hatalmasra tátható szájában erős és hegyes fogak ülnek. Mindig fedezéket keres magának, ahonnan előront zsákmányára, amelyet egyetlen ugrással ragad meg. Robbanékony, de nagy távolságra nem üldözi zsákmányát. Élőhelyén általában csúcsragadozónak számít.
5 . Petényi márna – Barbus peloponnesius petenyi (Linnaeus, 1758) – 20 cm
A Petényi márna tiszta vízű patakokban él, nevét Petényi János Salamonról kapta. A hozzá leginkább hasonló márnától igen könnyű megkülönböztetni, mert a farok alatti úszója eléri a farkúszó vonalát. Megnyúlt, hengeres testű hal, a feje kúpos, a farok része oldalról enyhén összenyomott. Orra hosszú, túlér a száján, szeme közepes nagyságú. Alsó állású, ívelt vonalú száját vastag, húsos ajak övezi. Felső állkapcsának elején 2 rövidebb, szájszögletében 1-1 hosszabb bajuszszál található. Hátúszójában az elágazó úszósugarak száma 8, az úszó nem tartalmaz fogazott csonttüskét. Farkalatti úszójának alapja rövid – mindössze 5 osztott sugár támasztja -, de hátrasimítva a vége megközelíti, vagy eléri a farokúszó tövét. Pikkelyei elég aprók, számuk az oldalvonalon 51-56. Színezete sárgásbarna, szabálytalanul elszórt sötétebb foltokkal, alsó úszói piszkos sárgák. Fejlett példányai 20-50 cm hosszúak, de teljes elterjedési területén 70 centinél hosszabbra is megnőhet. A mederfenékről eszegeti rovarlárvákból, férgekből, csigákból, kagylókból álló táplálékát. Alkalmanként a kövek felszínét is lecsipegeti, néha magvakat, növényeket is elfogyaszt.
6. Menyhal – Lota lota (Linnaeus, 1758) – 50 cm
Nyúlánk, a feji részén fölülről, farki részén oldalról lapított hal. Feje aránylag rövid, de széles, orra közepesen hosszú, a szeme kicsi. Szája nagy, félig alsó állású, benne apró, hegyes fogak vannak. Szájhasítéka vízszintes, oldalról nézve a szem alá, többnyire annak hátsó vonaláig ér, alsó állkapcsáról egyetlen bajuszszál csüng. Két hátúszója közül az első rövidebb, 9-15 sugár támasztja, a második igen hosszú, sugarainak száma 68-90. Farkalatti úszója is nagyon hosszú, 63-85 sugarú. Különálló farokúszója kicsi, szimmetrikusan lekerekített. Hasúszói szokatlanul elöl, a toroktájon helyezkednek el. Pikkelyei nagyon aprók, alig észrevehetők. Oldalvonala a test elején folytonos, a farokúszó közelében szakadozott. Testének színe zöldes-barna, sötétebb márványozással. A nagyobb példányok hossza 40-50 cm, ritkán 70 centi körüli, elterjedési területén akár 1 m-re is megnőhet. Az élénk sodrású, hideg vizeket kedveli. A 20 cm feletti példányai ragadozók, egyébként makrogerinctelenekkel táplálkozik.
7. Kecsege – (Linnaeus, 1758) – 60 cm
Teste megnyúlt, orsó alakú, kifejezetten az áramló vizek fenék zónájához alkalmazkodott. Testét öt sorban meghatározott számú vértsor védi a háti, oldal és hasi tájékon. Feje jellegzetesen megnyúlt, ormányban végződik. Szája alsó állású, az alsó ajak középen megszakított. Bajuszszálai rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat. Farok úszója részaránytalan, ún. heterocerk, a sötét úszók szegélye fehér. A test színe a háton szürkés, szürkés-barna, a has sárgás. A törzshossz ritkán haladja meg a 60 cm-t, de 1 méternél nagyobb kecsegét is fogtak már ki. A kecsege fenéklakó hal, szája alsó állású, gerinctelen állatokból álló táplálékát a fenékről szerzi. Megfigyelések alapján sokszor a farkával söpri a szájába a táplálékot, amit előzőleg a csontos orrával kitúrt az aljzatból. Étlapján megtalálható minden fenéklakó szervezet, csigák, kisebb kagylók, rovarlárvák, különösen kedveli a kérészlárvákat. Idő és méret korlátozással horgászható.
8. Angolna – Anguilla anguilla (Linnaeus, 1758) – 70 cm
A fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyített képzős szavából eredeztethető. Az angolna oldalról illetve felülről lapított, alakja nyílszerű, orsó alakú, kígyószerű. A fej felülről enyhén lapított, a szájféle elkeskenyedően kúpos, a nyakrész közvetlenül kapcsolódik a törzshöz. A legnagyobb példányok testhossza az 1 m-t is meghaladhatja. A fej alakja szerint két típust különböztetünk meg: a hegyes fejűt, illetve a tompa fejűt. Táplálkozásban is különböznek egymástól, a hegyesfejű inkább apróállatevő, míg a tompafejű ragadozó életmódot folytat. A törzs a koponyától egyenletese kiszélesedő, hengerszerűen megnyúlt, átmenet nélkül kapcsolódik a farki részhez. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó, amely közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött fekszik. A hátúszó és a farokalatti úszó látszólag egybenőtt, de megtalálható a kettőt elválasztó farokúszó. Az angolna úszósugarai lágyak, hiányzik az első kemény úszósugár. A farok a farokvég felé oldalról fokozatosan lapítottá válik, és átmenettel csúcsban végződik. Bőre nagyon síkos, nyálkás, testét apró, bőrbe ágyazott pikkelyek fedik. A mai napig sem tisztázódott, hogy az angolnák milyen mélységben és milyen módon ívnak. Az angolna táplálkozását tekintve mindenevőnek mondható, fenéklakó mivolta révén az ott előforduló táplálékszervezetek alkotják táplálékának nagy részét. Néhányat említve: gyűrűs férgek, puhatestűek, csigák, kagylók, rákok, rovarok, halak, kétéltűek. Az angolna ún. katadróm hal, az ivarérettséget elérve a Sargassó-tengerbe vonul ívni. Ekkor már nem táplálkozik, bélcsatornája visszafejlődik, ezért feltételezik, hogy az európai példányok már nem is érik el az ívóhelyet. A következő generáció egyedei mindannyian az észak-amerikai populációk leszármazottai.
9. Vörösszárnyú keszeg – Scardinius erythrophtalmus (Linnaeus, 1758) – 30 cm
Oldalról lapított testű faj. A vízsodrásokat kerüli, az állóvizekben, lassúbb folyású részeken gyakori. Hát- és hasvonala hasonlóan ívelt. Úszói élénkvörösek. Pikkelyei aránylag nagyok, erősek. Szája kicsi felső állású. Hátúszója jóval a hasúszó vonala mögött kezdődik. A hasúszó aljától az anusig egy él húzódik. Maximális nagysága 30 cm körüli. A felszíntől kb. 15 centiméterre, mozog, a bodorkával ellentétben a vörösszárnyú nem szereti az árnyékot. Természetes táplálékai, vízi növények hajtásai, zöldmoszatok, férgek, rovarlárvák, vízfelszínre hullott rovarok. Íváskor más fajokkal együtt kisebb csoportokban fordul elő. Más keszegfajokkal gyakran hibrideket képez.
10. Garda – Pelecus cultratus (Linnaeus, 1758) – 60 cm
Teste oldalról erősen lapított, megnyúlt, a hát vonala teljesen egyenes, a has vonala ívelt. A feje viszonylag kicsi, oldalról lapított, szája felső állású, a hasíték majdnem függőleges, az alsó állkapocs beleillik a felső állkapocs mélyedésébe. A szeme nagy. Hátúszója feltűnően rövid és alacsony, kezdete hátrább van, mint a farokalatti úszó kezdete. A mellúszó erőteljes, hosszú, vége hegyes, eléri a kicsi hasúszót. A farokalatti úszó hosszú, de nem magas. A faroknyél rövid és alacsony, a farokúszó hosszú, erősen kivágott, nagyjából szimmetrikus. Cycloid pikkelyei kicsik, könnyen lehullanak, a hason a toroktól hátrafelé a test teljes hosszában pikkely nélküli él húzódik. Jellegzetessége, hogy a jól fejlett oldalvonala szabálytalanul zegzugos lefutású. Háta acélkék vagy kékes olajzöld, fémes csillogással, oldalai ezüstösen fénylők, hasa fehéren ezüstös. Úszói fakó vörhenyesek, a hát- és a farokúszót kivéve, amelyek szürkék. A garda eredetileg vándorló halfaj volt, amely a többi tipikus anadrom haltól eltérően nemcsak az ívás időszakában hatolt fel az édesvizű folyókba, hanem a tél kivételével – amelyet a tengerben töltött – az év többi részében is az édesvízben maradt. Magyarországon elsősorban a Balatonban elterjedt, de a nagyobb folyók vizében is megtalálható. Hermann Ottó leírása alapján, mint „látott halat” ismerjük. Első táplálékát kerekesférgek jelentik, lassan áttér nagyobb méretű zooplankton-szervezetek fogyasztására, a kifejlett példányok vízirovarokkal táplálkoznak. A folyóvizekben és víztározókban az idősebb egyedek halivadék fogyasztása mind nagyobb méretűvé válik.
11. Széles kárász – Carassius carassius (Linnaeus, 1758) – 30 cm
Igen magas hátú, oldalról erősen lapított hal. Homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Szeme nagy, de átmérője kisebb az orr hosszánál. Hátúszója körülbelül a hasúszóval egy vonalban kezdődik, a széle domborúan lekerekített, elágazó sugarainak száma 14-21. Az úszó elején lévő bognártüske hátsó oldala sűrűn fogazott, a fogak száma 25-30. Farkalatti úszójában 5-8 osztott sugár van, és elején a csonttüske ugyancsak finoman fogazott. Pikkelyei nagyok, számuk az oldalvonalon 32-35. Az egészen fiatal példányok faroknyelén – közvetlenül a farokúszó előtt – egy körbefutó fekete gyűrű látható, amelyből később csak egy folt marad, majd az idősebbeknél ez is eltűnik. Alapszíne aranysárga. Közepes méretű faj, hossza 15-25 cm, ritkán 30 centi fölött. Táplálékát kisebb gerinctelen állatok, növényi anyagok és szerves törmelékek alkotják. Szaporodási időszakban, hatalmas rajokban vonul a sekély vizekbe, ahol ragacsos ikráit vízi növényekre ragasztja.
12. Törpeharcsa – Ameiurus nebulosus (Lesueur, 1819) – 30 cm
Vaskos testű, a fején felülről, a farokrészén oldalról lapított hal. Feje nagy, hátrafelé egyenletesen emelkedő, orra hosszú, a szeme kicsi. Szája széles, állkapcsain sűrű sorokban parányi kefefogak ülnek. Fölső és alsó állkapcsán egyaránt 4-4 bajuszszál foglal helyet. Rövid, 6-7 osztott sugárral támasztott hátúszója elején egy igen hegyes, kemény csonttüske van, és ehhez hasonló csonttüskét találunk a mellúszók elején is. Farkalatti úszója hosszú, benne 17-22 sugár számolható, a farokúszója nagy, a széle nagyjából egyenes, alig beöblösödő. A hát- és farokúszó között egy kis zsírúszó van (a hazai faunában zsírúszója csak a pisztrángféléknek van). Bőre teljesen pikkelytelen, oldalvonala végighúzódik a testén. Színe az aranyló olajzöldtől a feketéig változó, de nem foltos, nem felhőzött, csak a farokúszó előtt látszik egy világosabb harántsáv. Úszói sötétszürkék, de az úszósugarak sokkal világosabbak a közöttük feszülő hártyánál. Aránylag kistermetű faj, nagyra nőtt példányainak a hossza 25-30 cm. Tavasszal és ősszel a sekélyebb, nyáron a mélyebb vízterületekre húzódik. Nappal kevésbé mozog, ilyenkor az aljzaton tartózkodik, éjjel aktív. Tudatos, de meggondolatlan honosítás következményeként került Európába 1880-ban. Az importőrök azt remélték, hogy egy új, nagyra, növő harcsára tettek szert, de a faj valójában törpe, kis növésű halnak bizonyult. Az európai állománynál a behozatalkor történt hibridizáció és a környezet módosító hatása a habitusban olyan fokú eltéréseket alakított ki, hogy az geográfiai alfaj képződéshez vezetett. Az új alfaj az Ictalurus nebulosus pannonicus nevet kapta. A később betelepített törpeharcsa-fajokkal hibridizál, így a pontos hazai viszonyokat csak genetikai vizsgálatokkal lehetne tisztázni.
13. Dunai galóca – Hucho hucho (Linnaeus, 1758) – 1 m
Nyúlánk, áramvonalas testalkatú. A fej jelentékenyen hosszabb a test magasságánál. Az állkapocscsontokon egy sorban, ritkásan álló, hátrafelé hajló fogak vannak. Vomerje vaskos, lapjának hátsó szélén 4-8 fog található, a nyél fogatlan. Az úszók kicsik, a zsírúszó terjedelmes. Testét közel egyforma nagyságú, apró cycloid pikkelyek borítják. A fejrész pikkelyezetlen, a zsírúszó alapi részét azonban többnyire pikkelyek fedik. A hát színezete zöldesbarna, az oldalak ezüstösen lilás-rózsaszínűek. A fején feketés, kerek pettyek és kisebb pontok láthatók, amelyek egy része félhold alakú. Hasa fehér. Úszói sötétzöldek, sárgás árnyalattal. Sebes áramlású vizeket kedvelő reofil halfaj. Nagy oxigénigényének megfelelően a folyók felsőbb szakaszain, a kövezések mögött képződő visszaforgókban, a kanyarulatokat követő öblökben, a szigetek, és a kavicspadok mögött egyesülő vízfolyásokban tartózkodik. Tanyahelyét állandó vízállásnál nem hagyja el, de áradások elől elhúzódik. A fiatalok zooplaktonnal, később lárvákkal, majd gerincesekkel, főként halakkal táplálkoznak. A kifejlett példányok falánk ragadozók. Táplálékát nem lesből, hanem a balinhoz hasonlóan, vadászva szerzi. Különösen a paduc ivadékát zsákmányolja nagy számban.
14. Fogassüllő – Stizostedion (Sonder) lucioperca – 1 m
Teste megnyúlt, oldalról lapított. Feje hosszú, szája nagy, csúcsba nyíló. A szájszöglet eléri a szem hátulsó szegélyének vonalát, vagy azon túlér. Szájában hegyes, kúpos fogak ülnek, ezek közül egyesek nagyobb, úgynevezett ebfogak. Szeme közepes nagyságú, homloka keskeny és egészen lapos. Mellúszói közepesen fejlettek, a hasúszók a mellúszók alatt erednek. Két hátúszója van, amelyek közel állnak egymáshoz, esetleg érinthetik is egymást, de nem nőnek össze. Elülső hátúszójában erős úszósugarakat találunk. Háta szürkészöld, oldalai ezüstös alapszínűek, a hátról kiindulva a test oldalán az oldalvonalon túlérő szabálytalan alakú sötét sávok húzódnak. Hasa sárgásszürke. Páros úszói halványsárga színűek, a két hátúszón és a farokúszón 4-5 sorban elhelyezkedő sötét foltok láthatók. Az aljzat színével, a víz átlátszóságával szoros összefüggésben változhat a süllő színezete. Oldalának alapszíne tiszta vízben gyakran egészen grafitszürke, a Balatonban sokkal világosabb. Változatos élőhelyeken fordul elő, jelentős állománya ismert brakvizű tengeröblökben is. Folyóvizekben a pénzes pér szinttájtól lefelé a mélyebb vizű, köves, homokos, közepes áramlású részeken tanyázik a legszívesebben, az iszapos helyeket kerüli. Állóvízi előfordulása is ott jellemző, ahol az aljzat kemény, homokos, mivel rendkívül érzékeny a felkeveredő iszapra. Mivel a ragadozó halak között neki a legszűkebb a garatnyílása, ezért a táplálékhalak közül a keskenyebbeket választja, kevésbé kap, tehát például a magas hátú dévér, a karika keszeg vagy az ezüstkárász után. Nem olyan falánk ragadozó, mint a galóca vagy a csuka, ez valószínűleg lassúbb emésztésével hozható összefüggésbe.
15. Magyar bucó – Zingel zingel (Linnaeus, 1758) – 30 cm
Teste erősen megnyúlt, hengeres, farokrésze elvékonyodó. Feje hosszú és széles, fölülről enyhén lapított. Orra hosszú, körülbelül kétszerese a nagyméretű szem átmérőjének. Szája közepes nagyságú, teljesen alsó állású. Két hátúszója megközelítőleg azonos hosszúságú, az elsőben 13-14 csonttüske, a másodikban 16-20 elágazó sugár található. Farokúszója jól fejlett, a hátsó széle bemetszett. Farokalatti úszója közepes hosszúságú, osztott sugarainak száma 11-13. Mellúszói kicsik, rövidebbek az alattuk elhelyezkedő hasúszóknál. Pikkelyei aprók, erősen tapadók és érdes tapintásúak, számuk az oldalvonalon 83-95. Sárgásbarna oldalát többnyire nagy, szabálytalan alakú sötét foltok, olykor ferde harántsávok mintázzák. Jól fejlett példányai 20-30 cm hosszúak, az ennél nagyobbak igen ritkák. Tipikus reofil halfaj, a gyorsan áramló folyószakaszokat kedveli, állóvízi állománya nem ismeretes. A folyók medrében, a parttól viszonylag távol keresi táplálékát. Magas oxigénigényű halfaj, de a vízszennyezésekre kevésbé érzékeny, mint a hozzá hasonló német bucó. Élőhelyvesztés miatt azonban hazai állományai erősen visszaszorultak. Szaporodásbiológiájáról kevés ismeret halmozódott fel. Kisebb csapatokban, a mederfenéken keresi táplálékát, amely puhatestűekből, férgekből, rovarlárvákból és egyéb bentikus szervezetekből áll. A nagyobb példányok ikra- és ivadék- falása ismert. Az erősebb sodrású, ill. a lassúbb áramlású szakaszokhoz alkalmazkodott populációinak morfológiai jellemzői között jelentős eltéréseket lehet kimutatni.
16. Compó: Tinca tinca – 60 cm
Teste zömök, oldalról lapított, háta erősen, hasa gyengébben ívelt. Feje aránylag nagy, szája kicsi, csúcsba nyíló, ajkai vastagok. A száj szögletében 1-1 kis bajusz található. A szem aránylag nagy. Minden úszója húsos, lekerekített, kivéve az egészen enyhén bemetszett farokúszót. A mellúszó nem éri el a hasúszót. A hátúszó rövid és viszonylag magas, csakúgy a farokalatti úszó is. A faroknyél feltűnően magas. Apró, hosszúkás körpikkelyei szabályosan rendezett, sűrű sorokban helyezkednek el. A nyálkának antibakteriális hatása van, ezért más sérült halak a compóhoz dörgölik magukat. Emiatt a compót haldoktornak is hívják. Az oldalvonal teljes, majdnem egyenes lefutású. A test erősen nyálkás, síkos tapintású. Hátán feketés-zöldes, sötét olajzöld, oldala világosabb olajzöld vagy aranysárga, aranyos csillogással, a hasa sárgás. A hát-, farok- és a farokalatti úszók sötétszürkék, végük enyhén vörhenyes, a mell- és hasúszók töve hússzínű, többi része sötétszürke. Az írisz vöröses. A kifejlett egyedek táplálékát zömmel bentikus állatok alkotják, de étrendjében megtalálhatók a vízinövények magvai és egyéb részei, korhadó és rothadó szerves anyagok, vagyis a compó mindenevő. Áradások alkalmával, a ponttyal és a harcsával együtt kivonul az árterületre, a víz visszahúzódásakor azonban továbbra is a kiöntések csatornáiban, gödreiben marad, mivel lassan, vagy egyáltalán nem követi a visszahúzódó vizet.
17. Dévérkeszeg – Abramis brama (Linnaeus, 1758) – 50 cm
Oldalról lapított, magas testű faj. A hát vonala gyengébben a hasi oldal erősebben ívelt. A hát vonalában főleg a kifejlett egyedek esetében egy törés figyelhető meg. Feje kicsi, szája félig alsó állású. Pikkelyei az oldalvonaltól felfelé haladva kisebbednek. A pikkelyek a hát közelében körülbelül feleakkorák, mint az oldalvonalnál. A legnagyobb keszegfajunk akár az 50 cm hosszúságot is elérheti. Herman Ottó a nagy polihisztor a „keszegjellem legtörzsökösebb alakjaként” jellemezte. Kedveli a lassabb folyású folyókat, nagyobb tavakat, holtágakat. Szinttáj is van róla elnevezve, az ún. dévér-szinttáj. Ormányszerűen előrenyújtható szájával az iszapban keresi táplálékát, csigákat, kisebb kagylókat, árvaszúnyoglárvát. Mint szájállása is elárulja élelmét elsősorban a fenéken, keresi, de állóvizekben gyakran található vízközt is, ritkán feljön a felszínre is főleg a hajnali órákban. Tipikus rajhal, általában azonos korú egyedekből álló ún. bandákban vándorol. Ívása rendkívül látványos. A sekély, csendes öblökben szinte forr a víz az ívó keszegektől. Télen, a vermeléskor is korcsoportok szerint húzódnak a folyó lassan áramló, mélyebb szakaszaira.
18. Dunai ingola – Eudontomyzon mariae (Berg, 1931) – 30 cm
Folyóvizek lakója, 30 cm testhosszt érhet el. Belső váza porcos, gerinchúrja egész életen át megmarad (tehát a fejlődés során nem alakul át gerincoszloppá). Koponyája kezdetleges porclemezekből áll, páros úszói hiányoznak. Nincs úszóhólyagja sem. Kígyószerű alakja az angolnára emlékeztet, pikkelyei nincsenek. Második hátuszonya a farokúszójával összeforrt. Száját kör alakú porcos gyűrű támasztja, hegyes fogakkal. Nyelve a szívásnál dugattyú módjára működik. 7 pár fedő nélküli kopoltyúnyílását és a csak fény-árnyék érzékelésére alkalmas fejtetői szemét is számítva nevezte a régies szóhasználat 9 szeműnek, a németek ma is így hívják. A két ivart a külső morfológiai jegyek alapján el lehet különíteni. A nőstény egyedek szeme kisebb, mint a hímeké, az ivartermék mennyiségi különbségéből adódóan a nőstények törzsátmérője nagyobb. A hímek úszói a hátoldalon valamivel magasabbak. Csak 3-4 éves korára fejlődik ki teljesen, ezután válik ivaréretté. Ekkor bélcsatornája elcsökevényesedik és a tavaszi szaporodás után, elpusztul. A kikelő lárva befúrja magát az iszapos homokba, és szűrögetve táplálkozik. Ilyenkor még nincs szeme, ezért vakcsíknak hívják. Később apró állatokat is fogyaszt, de kifejlődése után sem hagyja el a homokot, csak helyváltoztatáskor úszik ki onnan és tapad a kövekre. Feltehetően a dunai ingola csak közvetlenül az átalakulása után válik parazitává, tapad rá halakra és szívja vérüket.
19. Bodorka- Rutilus rutilus (Linnaeus, 1758) – 30 cm
A test oldalról lapított, háta mérsékelten magas, a hátvonal a hátúszóig ível felfelé. A faroknyél rövid, oldalról szintén nyomott. Körpikkelyei nagyok, ezüstös színűek. Az úszók vöröses-narancs színezetűek, a kifejlett példányokon az úszók szegélye barnás-fekete. A hátúszó a hasúszó elülső függőleges vonalában kezdődik. A farok alatti úszó homorú, a farokúszó mélyen bevágott. Feje kicsi, szája csúcsállású. Maximális testmérete nem haladja meg a 30 cm-t, tömege pedig a 2 kg-ot. Igénytelen hal, egyaránt jólérzi magát kisebb folyókban, csatornákban, tavakban, tározókban, sőt még a mocsaral-lápos vizekben is. Mindenütt nagy mennyiségben megtalálható, az európai vizek legnagyobb számban előforduló halfaja. Nagyobb folyókon a tavaszi áradáskor kihúzódik az árterekre, bejut a holtágakba és bent is marad. Az áradó folyó zavaros vizében elindul a legközelebbi csatornabefolyóig a folyással felfelé. A víz alatti növényzet között ritkán találjuk meg a bodorkát, inkább a tisztás részeket kedveli. A másodnyarasnál idősebb bodorka a mély, nyílt vizet kedveli, mély nádasokat, hínárasok meder felöli részét.
Táplálkozását tekintve mindenevő, kifejlett kora előtt általában planktonevő, az idősebb bodorka étlapján egyaránt szerepelnek rovarlárvák, apró rákfélék, növényi hajtások, hínárfélék, zöldmoszatok. Általában azonos korú egyedekből álló csapatokban kutat táplálék után.
20. Naphal – Lepomis gibbosus (Linnaeus, 1758) – 10-15 cm
Teste zömök, igen magas oldalról erősen lapított. Feje viszonylag nagy, orra rövid, alig hosszabb, mint a szem átmérője. A kifejlett példányok kopoltyúfedőjének felső részén egy fülszerű, fekete-piros folttal díszített bőrfüggelék van. Szája kicsi és felső állású, hasítéka is fölfelé irányul. Hátúszójának kisebb magasságú első részét 10 tüske merevíti, a hátsó részét 10-12 elágazó sugár. Farkalatti úszójának elején 3 tüske van, mögötte 9-11 osztott sugár. Hasúszói előre tolódtak, alig valamivel a mellúszók mögött kezdődnek. Pikkelyei aránylag nagyok, erősen ülnek, számuk a hátoldalt felé ívelt oldalvonalon 37-41. Színe kékes olajzöld, tarka mintázattal. A nagyobb példányok testhossza 10-15 cm, olykor kevéssel több. Eredetileg észak-amerikai faj, melyet 1905-ben hoztak be hazánkba. Gyorsan elterjedt az egész országban. Minden tiszta álló vagy lassú áramlású víz növényzettel benőtt, iszapos vagy homokos medrű területein megtalálható, a folyókban ritkább. Pionír faj, az új élőhelyeket, pl. kavicsbánya tavakat az elsők között népesíti be. Territoriális állat, a kiválasztott élőhelyét nemigen hagyja el. Párban ívik. A nász befejeztével a hím elüldözi a nőstényt a fészek közeléből és őrzi az ikrákat, miközben úszóinak mozgatásával állandóan friss, oxigénben dús vizet legyez a fejlődő ikrákra. A kikelő lárvák 1-2 napig még a fészekben maradnak, a hím azonban még jó ideig igyekszik megakadályozni elúszásukat, szájába véve rendre visszahordja a lárvákat a fészekbe. Az önállóan táplálkozó megerősödött ivadékokkal szemben az időben és térben korlátozott gondozási ösztön fokozatosan megszűnik. A kezdetben planktontáplálékon élő ivadék hamarosan áttér a kifejlett állatok táplálékbázisának fogyasztására. Étrendjében fontos szerephez jutnak a szúnyoglárvák, a puhatestűek, a rovarlárvák, kis százalékban apróbb halak, sőt saját ivadékait is megeszi. Más fajok ikráinak fogyasztása és területtartó viselkedése miatt természetvédelmi szempontból károsnak tartják.
21. Csapó sügér – Perca fluviatilis (Linnaeus, 1758) – 30 cm
Aránylag magas testű, oldalról lapított hal. Feje és szeme nagy, orra hosszabb, mint a szemének az átmérője. Szája csúcsba nyíló, de hasítéka kissé fölfelé irányul, benne pedig apró fogak vannak. Felső állkapcsa hátul a szem középvonaláig ér. Két hátúszója közül az elsőben 12-17 tüske van, a másodikban 12-16 elágazó sugár számlálható. Az elülső hátúszó végén egy nagy jellemző fekete folt található. Farokalatti úszója rövid, osztott sugarainak száma 7-10, farokúszója enyhén bemetszett. Hasúszói a mellúszók alatt, de kissé hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei kicsik, de erősen ülnek, számuk az oldalvonalon. Amely a hát ívét követi 55-57. Oldalait zöldes-feketés harántsávok díszítik. A nagyobb példányok 20-30 cm hosszúak, kivételesen valamivel nagyobbak. A lassú áramlású folyóvizeket és a tiszta vizű állóvizeket kedveli, a paduc szinttájtól lefelé szinte minden nagyobb folyóban honos, brakvizű tengeröblökben is megél. A szikanyag teljes felszívódása után az ivadék hosszú időn át planktonikus szervezeteken él, a kifejlett egyedek tápláléka vegyes összetételű, a planktonrákoktól egészen a halivadékig minden számára elérhető állati szervezetet elfogyaszt. Esetenként táplálékában az ikra és halivadék mennyisége dominánssá válik. A zooplankton csak az 5 cm-nél kisebb sügérek jellegzetes tápláléka, az ettől nagyobb egyedeknél a bentikus szervezetek kerülnek előtérbe, a halfogyasztás a 13 cm-nél nagyobb példányoknál gyakori. A fiatalok csoportokban, az idősebbek magányosan élnek.
22. Vágó csík – Cobitis taenia (Linnaeus, 1758) – 10-15 cm
Teste nyúlánk, oldalról szalagszerűen összenyomott. Feje kicsi és oldalról ugyancsak lapított, orra hosszú és domború, a hegye tompán lekerekített. Szeme valamivel nagyobb, mint a többi csíkunké, alatta egy hátra irányuló és fölmereszthető csonttüske található. Alsó állású száját húsos ajkak határolják. Rövid bajuszszálai közül 4 a felső állkapcson, 2 a száj szögletében helyezkedik el. Hátúszójában 6-7, farkalatti úszójában 5-6 elágazó sugár van. Farkúszójának vége megközelítőleg egyenes. Sem, pikkelyei sem az oldalvonal nem látható. Hátán nagyobb sötét foltok, oldalát hosszanti sávok mintázzák. Felül egy apró pettyekből, alább egy nagyobb foltokból álló sor húzódik, de ez a rend a test vége felé felbomolhat. Kis növésű faj, a legnagyobb példányok mérete 10-15 cm. A hegyvidéki patakok, gyors áramlású folyók kivételével csaknem minden homokos vagy iszapos medrű álló- vagy folyóvízben megtalálható. Nagy egyedszámú populációi élnek a síkvidéki csatornákban, holtágakban. A víz oxigéntartalmára érzékenyebb, mint a réti csík. Bár béllégzésre a vágó csík is képes, erősen elmocsarasodott, labilis oxigénháztartású vizekben nem él meg. A frissen kelt lárvák hosszú ideig fenéklakó életmódot folytatnak, csapatban keresik apró zooplankton szervezetekből álló táplálékukat a nap minden szakában. A kifejlett egyedek már csak éjjel aktívak, táplálékukban puhatestűek, férgek, planktonrákok, kagylórákok, rovarlárvák találhatók.
Forrás: www.eloduna.hu
Cím: nincs megadva
Tel: nincs megadva
E-mail:
Web: http://www.mohosz.hu
