forrás: Messzelátó Blog
A párizsi merényletek nem egész két nappal követték csak a vallettai EU-Afrika-csúcsot, illetve az uniós állam- és kormányfők ottani tanácskozását. A sokkhatás alatt, érthető módon, már senki nem beszél róla. A probléma, hogy amúgy sem hozott semmi említésre méltót: egy maradt a március óta különféle szinteken nyélbe ütött megannyi politikusi találkozóból. Továbbra sem volt meg ugyanis a politikai akarat a probléma kezelésre a gyökerénél, a politikailag korrekt narratívából való kilépésre. A kérdés, hogy a vérengzés Európa szívében, ahogy Trócsányi László igazságügy-miniszter is mondta, fúj-e ébresztőt. A szlogenek szintjén mindenki közös megoldás után áhítozik az év eleje óta, a gyakorlatban azonban – jobb híján – eddig csak nemzeti félmegoldások születtek. Európának a saját árnyékán kellene túllépnie, de egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz rá.
1,2 millió bevándorló idén, csak októberben annyi, mint tavaly egész évben (219 ezer 740). 4 millió szír menekült el otthonról, Afrikában és Ázsiában tízmilliók vannak úton. Az utánpótlás kifogyhatatlan, s a tél sem segít: nem jönnek most sem kevesebben, mint az előző hónapokban. Pedig a nyugati politikusok és elemzők az időjárás apasztó hatásában bíztak a legjobban, ami azért sokat elárul a közös menekültpolitika hatékonyságáról.
Az EU-Afrika-csúcsról még tavasszal született a döntés, amikor a földközi-tengeri hullámsír szerepelt a legtöbbet a lapok címoldalán. Csak a hároméves szír kisfiú, Aylan halála után váltott a sajtó a görög-török határra, majd a 71 áldozatot hozó halálkamion után lett érdekes a balkáni útvonal. Csak hogy tudjuk, mi diktálja vezetőink figyelmét: nem annyira a számok, mint hogy a média éppen mit kap fel…
Az 1,2 millió migránsból „csak” 140 ezer érkezett Olaszországon keresztül, tehát már rég nem ez a legfontosabb front, de az uniós gépezet csak mostanra tudta összehozni ezt a találkozót. Vallettában viszont már legalább részben sikerült a lényegről beszélni: mit kell tenni azért, hogy kevesebben induljanak útnak. A legfontosabbról, mármint hogy hogy lehetne véget vetni a szíriai háborúnak, Bécsben tárgyalnak, így itt inkább a többi „kibocsátó ország” egy részének adatott meg a lehetőség, hogy elmondja, mivel lehetne segíteni neki. Már aki jelen volt: míg az EU 28 állam- és kormányfőjéből 24 odautazott, a 35 meghívott afrikaiból csak 17 vett részt. S persze a pénz körül forgott minden. Míg mindenki minden alkalommal elmondja, hogy a válság kezelése nem lehet pénzkérdés, az elvárt összeg az afrikaiak megsegítésére, több mint kínos módon, nem jött össze. Brüsszel a közös költségvetésből és pénzügyi eszközök révén az Afrika Alapba 1,8 milliárd euró, a Szíria Alapba 500 millió euró, humanitárius célra pedig szeptember óta 500 millió euró értékben vállalt kötelezettséget, s ugyanekkora keretet (2,8 milliárdot) várt el a tagállamoktól, de azok – az Európai Bizottság kimutatása szerint – ennek csak a töredékét ajánlották fel eddig, 2,3 milliárd hiányzik.
A vallettai megállapodás szerint, ami csurrant-cseppent, azt folyósítják az európaiak, amennyiben az afrikaiak együttműködnek és hajlandók visszafogadni a tőlük illegálisan kivándorlókat. Cserébe az unió javítja a legális bevándorlás csatornáit, a diákok és kutatók több ösztöndíj-lehetőséghez jutnak és a vállalkozókkal együtt könnyebben szerezhetnek majd vízumot.
Amikor aztán magukra maradtak az uniós állam- és kormányfők, akkor még ennél is kevesebb kézzelfogható eredményt tudtak felmutatni: a kulcsszereplő Törökországgal talán még e hónapban lesz uniós csúcstalálkozó. Törökország jelenleg 2,2 millió menekültet lát el, nem véletlen, hogy hirtelen barátságosabb lett iránta mind Brüsszel, mind a tagállamok többsége. Ugyanis nem szeretnének belegondolni, mi volna, ha Ankara úgy döntene, szélesre tárja a kapuit előttük Európa irányába. Mindez a teljes kiszolgáltatottság bizonyítéka, annak, hogy nemcsak nem tudjuk, de nem is akarjuk ellenőrizni a tényleges külső határainkat. A szomszédokon múlik tehát, mi lesz velünk.
Az elmúlt hónapok tehát arról szóltak az uniós menekültpolitikában, hogy egyre nehezebb helyzetbe lavíroztuk magunkat. Juncker vezetésével a tagállamok ideologikus alapon és rossz sorrendben kezdtek hozzá a problémák megoldásához, ráadásul anélkül, hogy az áradatnak véget akartak volna vetni. Így például egyből szét akarták osztani a bevándorlókat anélkül, hogy tudták volna, kik is és hányan vannak. A magát jogi közösségnek tartó unióban a dublini egyezmény szelektív alkalmazása mindennapos gyakorlattá vált, attól függően, aznap épp milyen szél fújt. A hot spotok olyan jól működnek, hogy az elhatározott 160 ezer fős keretből 147 (!) főt sikerült eddig áthelyezni összesen négy országba. Spanyolországba 30-an mentek volna közülük, de csak tizenvalahányuk érkezett meg, a többinek mégsem volt kedve idejönni… Már van döntés mindenféle nemzeti kontaktpontokról, a balkáni útvonal komfortosabbá tételéről, sőt decemberre talán kidolgozza a bizottság, hogy bizony kötelező a migránsoknak regisztrálniuk, s nem is választhatják meg, hogy melyik országba kerülnek. De a legsürgősebbről továbbra nincs egyetértés: a külső határokat nem sikerül ellenőrizni. Mert az olyan kényelmetlen téma…
Nem csoda, ha ezek után mindenki szigorúbb nemzeti (fél)megoldásokkal áll elő, immár azok az országok is, amelyek eddig csakis humanitárius viszonyulást tartották elfogadhatónak. A „Megtelt” tábla kirakása világosan mutatja az európai közvélemény érintett része magatartásának megváltozását. Az olyan szigorítások bevezetése, mint a határellenőrzések Ausztriában, Németországban, Svédországban, a szlovén pengés drót, az osztrák „nem kerítés” kerítés, a családegyesítés nehezítése és a kitoloncolások szorgalmazása Németországban és Dániában mind ennek a következménye.
Itt tartottunk a párizsi terrortámadás előtt. Aztán kiderült, hogy az egyik elkövető a balkáni útvonalon keresztül érkezett Európába. Még nem tudjuk, hogy ez milyen irányba tereli a döntéshozókat. Juncker szerint nem kell felülvizsgálni az európai menekültpolitikát. Sarközy új bevándorlási koncepciót követel, s mindenkivel, Oroszországgal is szövetkezne. Az új lengyel Európa-ügyi miniszter semmilyen politikai lehetőséget nem lát a korábbi lengyel vállalás teljesítésére a menekültkvóta terén.
Madridban a belügyminisztert, amikor azt nyilatkozta még szeptemberben, hogy a bevándorlók között bizony lehetnek terroristák is, a miniszterelnök-helyettes másnap rendesen helyretette. A valenciai érsek azt találta mondani pár héttel később, hogy a tiszta búzába ocsú is keveredhet. Két nappal később elnézést kért meggondolatlan kijelentésért. Az európai narratíva, a politikai korrektség nem engedte kimondani a nyilvánvalót, azt, amitől mindenki félt. Aki kimondta, pária.
A kérdés tehát, hogy a sokk cselekvésre készteti-e Európát, ki tud-e szabadulni saját narratívája fogságából, vagy az univerzális értékek magasztalása továbbra is útját állja a tettnek. Lesz-e bátorság kimondani, hogy csak azt engedjük be, akinek tényleg segítségre van szüksége? Hogy megvédjük a külső határainkat? Hogy aki idejön, annak be kell illeszkednie, és a mi szabályaink szerint kell élnie, különben távoznia szükséges? Hogy nem leszünk toleránsak azokkal szemben, akik bűnt követnek el? És nem keresünk nekik mentő körülményeket.
Az előzmények alapján ekkora fordulathoz az uniónak túl kellene lépnie a saját árnyékán. Ehhez pedig a politikai korrektség eddig igen hangos bajnokainak nagyot kellene váltaniuk. Csak akkor van rá esély, ha felfogják: máskülönben az európai közvélemény a süllyesztőbe küldi őket, s alternatíva után néz. Talán a hatalommentés ösztöne segít visszatalálni a józan ész politikájához…
