Amióta az eszemet tudom, mindig a hadsereg jelentette a rend végső bizonyosságát. Amikor hazánk határvidékén dörögtek a fegyverek, a magyar katonai képesség a világon mindennél fontosabbnak látszott.
Persze nemcsak hadászati, de civil ügy is a honvédelem. Pusztít az árvíz, beszakad a bánya, zsákolni kell a gáton, járőrözni a katasztrófa sújtotta településen, rendet tartani, hogy ne szabaduljanak el az indulatok – ilyenkor jön a hadsereg.
Mert ki jönne más, amikor baj van, ember embernek farkasa vagy a természet szeszélyei ellen minden létező módon össze kell fognunk? Az egyenruha nem pusztán viselet, hanem valóságos erő, a társadalmi, állami védelem legmagasabb fokú jelzése minden országban. Hosszú évekkel ezelőtt nem véletlenül mondta nekem egy főhadnagy barátom, hogy mindig egyenruhában jár színházba, operába, pontosan azért, hogy az emberek maguk közül valónak tekintsék, és annyi hazugság után értsék meg végre, hogy hivatásos katonának lenni büszkeség és szolgálat dolga.
A magyar katona nem társadalmi termék, hanem védelmező. A magyar hadsereg nem költségvetési kérdés, hanem a nemzeti megmaradás őre. A magyar katonai képesség nem belterjes ügy, hanem mindannyiunk felelőssége. Ez a néhány mondat tulajdonképpen alapvetés, és hosszú századokon át magyarázni is felesleges lett volna.
Most csak azért ejtünk szót róla, mert egy tartását vesztett, elpuhult, kifordult és visszájára működő civilizációban – sajnos – a magától értetődő dolgokat is számba kell venni.
Amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy a háború a magyar határokhoz közeledik, és a védelmi képességeinket növelni szükséges, tulajdonképpen minden magyarnak támogatnia kellene őt. Nem lehet vita tárgya, hogy a haderőfejlesztés felgyorsítása mindennél fontosabb közfeladat, az országnak hatékony és korszerű védelemre van szüksége.
Tudom, hogy balra kandikáló értelmiségiek körében szokás mindenkoron pacifizmust lehelni, a gond csak az, hogy ők már az első vészjelre Bécsből vagy Fokvárosból szokták oktatni a magyar közvéleményt. Mert amíg mi itthon védjük a hazánkat és az állam polgárait, ők már réges-régen nincsenek velünk, nem vállalnak felelősséget a nemzeti közösségért.
Márpedig aki nincs itthon, mert nem kér a közös feladatokból, annak a magyar honvédelmi ügyekhez is mérsékeltebb ambíciókkal illene hozzászólnia. Vészhelyzetben ugyanis az ország léte a tét, és egyáltalán nem fontos az ő ideológiai mesedélutánjuk. Azt se felejtsük el, hogy nem maradhatunk el közelebbi és távolabbi szomszédaink katonai képességei mögött, fejlettségi szintünk tehát szó szerint létkérdés számunkra.
Hadseregre tehát nemhogy szükség van, hanem erős hadsereget szükséges működtetni. Szerencsére az egymást követő Orbán-kormányok olyan léptékű haderőfejlesztésbe kezdtek, amely méltó Magyarországhoz, a magyar honvédelemhez.Csakhogy az orosz–ukrán háború mindent felborított térségünkben, ezért közös akarattal muszáj rábólintanunk arra a miniszterelnöki szózatra, miszerint a „félbékés állapotból” most végleg ki kell mozdulnunk.
Sorsdöntő hetek, hónapok, évek következnek. A jövőnk nagyrészt attól is függ, mennyire támogatjuk katonáink küzdelmét, mennyire valljuk magunkat a magyar nemzet cselekvő tagjának.
Hogy ne csak beszéljünk a feladatokról, hanem a lehető legszélesebb körben tetteinkkel is szolgáljuk a haza védelmét. Igen, a honvédelem „pusztán” csak ennyi, és mégis milyen nehéz ezt a semmiségnek látszó közös vállalást hűséggel, becsülettel, hazaszeretettel vállalni akár egy életen át!
Borítókép: Katonák a Magyar Honvédség EUFOR Kontingens 26. váltásának kibocsátó ünnepségén a székesfehérvári Alba Regia laktanya alakulóterén 2022. február 11-én (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)
magyarnemzet
