Németország felpörgette a fegyverkezést, Franciaország pedig egyre hangosabban szólal fel az erősebb, és az Amerikai Egyesült Államoktól függetlenebb európai védelmi politikát jelentő „európai stratégiai autonómia” érdekében.
Magyarországon a Zrínyi 2026 program keretében zajlik erőteljes haderőfejlesztés, amellyel párhuzamosan hazánk egyre jobban beágyazódik az európai hadiiparba.
Interjú Csiki Varga Tamással, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársával.
Az Európai Unió már egy régóta fennálló együttműködés, amelyet a védelmi politika területére eddig csak korlátozottan sikerült kiterjeszteni. Milyen törekvések, mérföldkövek voltak az elmúlt évtizedekben egy közös biztonsági struktúra kialakítása céljából?
Az, amit ma modern értelemben európai védelmi együttműködésnek nevezünk, alapvetően 1992-ben kezdődött a maastrichti szerződéssel. Ekkor döntöttek arról a tagállamok, hogy látva a délszláv háborút és az európai államok korlátozott béketeremtő képességét, az Európai Unió közös politikáinak részeként szeretnének közös kül- és biztonságpolitikát is. Ezt követte a Saint-Malo-i francia-brit nyilatkozat 1998-ban, majd az EU Helsinki Képességcélok megfogalmazása 1999-ben, amelyek egyértelműen a közös európai válságkezelési képesség kialakítását tűzték ki célként. Ezeknek a lépéseknek olyan gyakorlati, kézzelfogható eredményei voltak, hogy az Európai Unió egészére vonatkozó, elsősorban válságkezelési, nem pedig területvédelmi feladatokra vonatkozó képességcélokat azonosítottak és megnevezték, milyen haderőelemek összeállításával kívánják ezeket a feladatokat megoldani. Ezeknek a kezdeti elképzelések egyik szépséghibája az volt, hogy túl ambiciózusok voltak.
Már akkor megfogalmazódott célként egy 60 ezer fős EU-haderő felállítása, amelynek a létrehozása még ma sem reális.
Az uniós válságkezelési képesség egyfajta bevezetőjét végül EU első Biztonsági Stratégiájával (2003) összhangban az EU-harccsoportokkal teremtették meg 2003/2004-ben, amelyek az első érdemi mérföldkőnek tekinthetők és jóval kisebb, kb. 1500 fős erőt jelentenek. Hozzá kell tenni azonban, hogy a harccsoportokat végül a mai napig nem vetették be. A következő lépés a Biztonsági Stratégia 2008-ban történt felülvizsgálata volt, amelyet ugyan politikai szempontból sikerként könyveltek el, de a valóságban kevés valósult meg a kitűzött célokból. Ezt tetézte még az ugyanebben az évben kirobbant gazdasági válság, amely a védelmi kérdéseket évekre levette a napirendről. Csak 2013-ban kerültek vissza ezek a témák a politikai tárgyalóasztalra, ráadásul ebben az időszakban több stratégiai sokk is érte Európát: az arab tavasz nyomán kibontakozó és elhúzódó polgárháborúk (Szíria, Líbia 2011) majd az Iszlám Állam felemelkedése (Szíria, Irak 2014) és az így megerősödő és Európát is fenyegető iszlamista terrorizmus, részben ehhez kapcsolódóan pedig egy erős migrációs és menekülthullám (2015), valamint a Krím illegális orosz annexiója és Kelet-Ukrajna destabilizálása.
Ezek mind olyan meglepetésszerű események voltak, amelyekre Európa nem volt felkészülve. Ennek hatására indult be egy olyan együttműködési folyamat, amelynek köszönhetően 2016-ra megszületett az Európai Unió Globális Stratégiája.
A sikeres megvalósítás esélye azonban már ekkor csökkent azáltal, hogy az Egyesült Királyság éppen öt nappal korábban döntött úgy, hogy távozik az EU-ból. Ezzel egyidőben, majd különösképpen Donald Trump amerikai elnökségével (2017-2021) élénkült fel a vita az európai stratégiai autonómiáról, amely azóta is zajlik. Ezekben az években fontos intézményi-szakpolitikai lépések történtek: erősítették a közös képességfejlesztést az Állandó Strukturált Együttműködés (PESCO) keretében, a képességtervezést a Koordinált Éves Védelmi Felülvizsgálat (CARD) részeként, és a közös finanszírozás új formáját hozták létre az Európai Védelmi Alap (EDF) keretében. Ezek az elemek uniós szinten hoztak létre olyan „magokat”, amelyekből kellő politikai támogatás és erőforrások biztosítása esetén perspektivikusan egy szorosabban összehangolt szövetség (a NATO), vagy föderális állam (USA) katonai-védelmi mechanizmusaihoz hasonló hatékony haderőfejlesztési folyamatok fejlődhetnek ki. Az utolsó elem pedig a 2022-es EU Stratégiai Iránytű, amely egy 5000 fős reagálási erő létrehozását tűzi ki célul már 2025-től, de valamelyest javítottak a harccsoportok finanszírozhatóságának feltételein is. Összességében azt mondhatjuk, hogy trend jelleggel ez pozitív, mert továbbra is él a politikai kötelezettségvállalás és a szándék, 2016 óta láttunk minőségi előrelépést is. Az elérhető gyakorlati képességek szempontjából is van némi előrelépés, de az alkalmazhatóságuk még mindig nagyon esetleges. Jellegét tekintve a védelmi együttműködés továbbra is a válságkezelésre fókuszál, a területvédelmet egyfajta feladatmegosztásban a NATO biztosítja az európai tagállamoknak.
Pozitívum, hogy az Unió alapszerződésébe belekerült a szolidaritási záradék, illetve a kölcsönös védelmi záradék, ami azt a lehetőséget is kinyitja, hogy az EU-tagállamok megvédjék egymást.
Hovatovább, az EU védelmi közössége láthatóan vonzó modell válság idején: Dánia lakosai éppen június 1-jén döntöttek népszavazáson arról, hogy csatlakoznak az EU közös biztonság- és védelempolitikájához, amitől eddig szándékosan távol maradtak (opt-out). Mivel Dánia egyben NATO-tagállam is, a csatlakozás részben jelzésértékű (az európai együttműködésbe vetett hitet jelzi), részben pedig gyakorlati jelentőségű (még a NATO védelmi garanciái mellett is fontosnak ítéli az azt kiegészítő európai védelmi erőfeszítések támogatását).
Ahhoz, hogy a közös európai védelmi projekt hosszabb távon sikeres legyen, alapvetően két elméleti modell áll rendelkezésre:
- Az egyik az EU 27 tagállamának közös hadereje lenne, ami csak abban az esetben működhet, amennyiben az EU egy föderális irányba mozdul el. Ezt azonban még 2030-ra sem tartom reálisnak.
- A másik opció szerint elképzelhető, hogy e tekintetben az európai magországok idővel külön egymást közt mélyítik majd az együttműködést, amely esetükben elvezethet egy közös állandó haderő felállításához. Ez közös döntéshozatalt is feltételezne, amelyre mindig az Osztrák-Magyar Monarchia modelljét szoktam példaként felhozni, amelyben a három közös elem a külügy, a hadügy és a pénzügy volt. Hasonló lenne szükséges ahhoz is, hogy az EU-nak közös válságkezelő képessége legyen.
A való élet azonban más gyakorlati megoldásokat is szül, amik fenyegetéstől/feladattól függően ad hoc együttműködési formációkat hívnak életre. A francia eredetű Európai Beavatkozási Kezdeményezés (EI2) egy ilyen példa, ami jelenleg 13 – döntően nyugat-, észak- és dél-európai – államot fog laza együttműködésbe azon elv mentén, hogy kik „hajlandóak és képesek” a válságkezelésre. Azaz, ha megvan a szükséges politikai szándék és alkalmazható katonai műveleti képesség, akkor más formációkban is létrejöhet katonai-védelmi együttműködés. Így a döntéshozatal „EU-27” vagy „mag-Európa” fókuszú föderalizálása, minőségi mélyítése nélkül a széleskörű képességfejlesztés és többnemzeti katonai formációk kialakítása nagy mértékben javíthatná az európai válságkezelés sikerességét. Ez viszont az EU intézményi keretein kívül történhetne.
Emmanuel Macron, Franciaország elnöke többször síkra szállt már az európai stratégiai autonómia megteremtése érdekében. Ön szerint Macron nemrég történt újraválasztásával új lendületet kaphat ez a célkitűzés?
Annál biztos, hogy nagyobb lendületet adott, mintha Marine Le Pen lenne az elnök, azaz egy euroszkeptikus vezetője lenne az egyik magállamnak. Ráadásul Macronnak vannak az EU-ra vonatkozó reformtervei. Egy átfogó reformhoz azonban mind a 27 tagállam beleegyezése szükséges, ami már csak azért is problémás, mert vélhetően számos tagállam nem lesz hajlandó belemenni abba, hogy például akár csak a minősített többségi alapú döntéshozatalra való áttéréssel csökkenjen a befolyása a szervezetre. Ha a franciák tovább akarnak lépni, ez vélhetően csak a tagállamok szűkebb csoportjával lehetséges, ahogy erre korábban utaltam. Franciaországgal kapcsolatban érdemes még vizsgálni a francia-amerikai viszonyt is, amelyet egyfajta stratégiai bizalmatlanság jellemez. Ez részben a francia nagyhatalmi tudatból, azaz a grandeur-ből fakad, részben pedig abból, hogy Párizs szilárd katonai és stratégiai csapásmérő képességek birtokában van, amely lehetővé teszi, hogy Franciaország legalább tárgyalópartnerként tényező lehessen ilyen vonatkozásban.
Franciaország viszont egyedül lehet, hogy kevés lesz egy európai védelmi projekthez.
Nyilván Németországnak kellene természetes partnerként szerepelni ebben, azonban a németek azt vallják, hogy egy erősebb európai cselekvőképességnek mindenképp a NATO legyen az elsődleges kerete. A franciák ezzel szemben a stratégiai autonómia kérdésében a nagyobb európai önállóság mellett állnak ki, azt értve ez alatt, hogy Európa az Egyesült Államok nélkül is képes legyen cselekedni ilyen téren. A 2021 decemberében hivatalba lépett német kormány mindenesetre elég komoly reformambíciókat fogalmazott meg a koalíciós szerződésben. A szándék tehát megvan, illetve amennyiben Macron pártja megnyeri a nemzetgyűlési választást is, úgy aktuálisan akár az „erősebb szereplővé” is válhat ebben a tandemben.
A tradicionális európai partnerek, mint az északi országok vagy a Benelux államok kisebb súllyal bírnak katonai szempontból, de velük működhet az együttműködés, hasonlóan a spanyolokhoz vagy a portugálokhoz. Ez elméletben az olaszokra is igaz, de attól függ, hogy milyen kormánykoalíció van hatalmon. Tehát vélhetően Párizs nagyjából 10 európai tagállamot maga mellet tudhat – mint azt az EI2 tapasztalata is mutatja.
Az ukrajnai háború jól látható fordulópontot jelentett sok uniós tagállam védelmi politikájának tekintetében, az EU-n belül azonban nem élvez egységes támogatást a stratégiai autonómia. Melyek a legfőbb töréspontok a tagállamok között?
Az ukrajnai háború és a stratégiai autonómia az én fejemben két külön kérdés. A stratégiai autonómia esetében a fő törésvonal a nemzetállami koncepció, illetve a föderális Európa között húzódik, amelynek vannak politikai és gazdasági vonzatai. Az ukrán háborúval kapcsolatban Magyarországon kívül viszont alapvetően egy egységes fellépést látunk.
Noha nem mindenki veszi ki ugyanolyan mélységben a részét a folyamatból, de a fegyverszállítmányokkal, anyagi és humanitárius támogatással, a szankciós csomagokkal, vagy éppen csak politikai deklarációkkal, mind az EU, mind pedig a NATO szempontjából elég hatékony volt a fellépés. Erre jönnek még a Kelet-Közép-Európába telepített extra haderőelemek, valamint a védelmi és elrettentési képesség megerősítése, ráadásul júniusban érkezik az új NATO stratégiai koncepció, ami vélhetően állandó katonai jelenlétet fog megteremteni a kelet-közép-európai államokban. A lényeg, amit ki szeretnék emelni az, hogy az ukrajnai háború kapcsán sokkal erősebb volt a közös fellépés, mint ami a stratégiai autonómia vonatkozásában egyébként látszik.
A legnagyobb védelmi tabuk talán Németországban dőltek meg az utóbbi hónapokban. Milyen hatással lehet a német haderőfejlesztés a közös európai biztonsági politikára nézve?
Ez egy elég komplex kérdés. Egyrészt véget ért az oroszokkal folytatott kölcsönös gazdasági és kereskedelmi előnyökön alapuló politika, az 1960-as évekre visszanyúló Ostpolitik. A németek ezt viszonylag nehezen fogadták el, de innen már nehéz lenne visszatáncolni. A német társadalom emellett a háború első hónapjaiban elfogadta, hogy ez egy hosszú távon elromló kapcsolat és egy hosszú távú konfliktus lesz. Az ehhez való alkalmazkodás része a védelmi képességek megerősítése, amelybe beletartozik a német haderő évtizedes fejlesztési hiányosságainak pótlása. Ami az európai haderőfejlesztést illeti, a politikai elkötelezettség és a finanszírozási hajlandóság elvileg megvan a németeknél. Ezek azonban nagyrészt többnemzeti projektek, amelyek sokszor azért nem sikeresek, mert túl sok nemzet igényeit kell egyszerre figyelembe venni, például egy vadászgép megtervezésekor. A közös európai védelempolitikát illetően pedig elmondható, hogy a németek igyekeznek ezt a gondolatot finoman felpuhítani és terjeszteni mindenki körében.
Ha nagyon sarkítani szeretnénk, akkor van egy német és egy francia modell az európai stratégiai gondolkodás kapcsán. Előbbi mind a huszonhét tagállam közös projektjeként képzeli el a védelmi együttműködést, utóbbi pedig inkább egyes magországok együttműködésére támaszkodna.
A francia megközelítés tehát az, hogy inkább legyen egy szűkebb körű, de ezzel együtt szorosabb együttműködés, amely hatékony fellépést tesz lehetővé. Ezt az elmúlt években nem az EU keretében láttuk, hanem olyan válságkezelő együttműködésekben, mint amilyen a Száhel-térségben (kiemelten Maliban) a terrorizmus elleni, illetve helyi erőket kiképző-mentoráló szerepvállalás volt francia vezetéssel (Operation Berkhane és Takuba). A németek ehhez képest egy „all inclusive” együttműködést szeretnének. Ennek a fő márkaneve a PESCO, azaz az állandó strukturált együttműködés, amely az európai szinten jelen lévő védelmi képességhiányokat hivatott orvosolni. Ennek keretében a program rugalmas kooperációt szorgalmaz a tagállamok között a közös védelmi kapacitások fejlesztésére. Ez papíron jól mutat ugyan, azonban a tagállamok még „tanuló fázisban” vannak: jelenleg 60 többnemzeti fejlesztési projekt fut, amik magas fokú anyagi erőforrás- és technológia-megosztást, ehhez pedig bizalmat feltételeznek, a fejlesztés pedig időigényes. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha több ország vesz részt eltérő fokú elköteleződéssel különböző érdekek mentén ilyen projektekben, az ehhez hasonló partnerség sokszor nem halad a kívánt ütemben. A németek azonban ezt favorizálják, így az a fajta védelempolitikai fordulat, amit most végrehajtottak csak akkor fog európai szinten átfogó, kézzel fogható, a hiányzó katonai képességeket pótolni képes fejlesztésekben testet öltő eredményt hozni, ha nagyon hosszú ideig várakozunk, vagy ha lesz egy kovász-szerű tényező, amely lendületet ad a német elképzeléseknek. Utóbbiak lehetnek a franciák.
Nagyon úgy tűnik, hogy az orosz agresszió hatására Svédország és Finnország is csatlakozni fog a NATO-hoz. Mennyiben mond ellent egymásnak a NATO és az európai stratégiai autonómia kérdése? Gyengíti-e a NATO bővülése a közös európai védelmi célokat?
Röviden azt mondanám, hogy nem, de nyilván attól is függ, hogy pontosan miről beszélünk. Ha például a németek felfokozott képességfejlesztési vágyáról, vagy említhetjük a magyar haderőfejlesztést is – ezek abszolút NATO-kompatibilis módon zajlanak.
A NATO-nak ugyanis van egy védelmi tervezési rendszere, amelynek keretében átgondolják, hogy milyen nagy kihívásokra kell felkészülni, és ennek megfelelően határoznak meg a katonai képességcélokat.
Ezt rávetítik a különböző tagállamokra, hogy ki mivel tudna hozzájárulni a célok teljesítéséhez.
A NATO ugyanis önmagában nem rendelkezik haderővel: hasonlóan az EU-hoz, az csak a különböző tagállamoknak van. Ha ezek a képességcélok nem teljesülnek, a hiányzó képességeket létre kell hozni: a haditechnikai eszközöket be kell szerezni, vagy ha nem érhetők el, ki kell fejleszteni, le kell gyártani. Az ilyen tervezésnél nyilván minden európai NATO-tagállam a közös védelmi tervezési rendszerén belül igyekszik elhelyezni a saját terveit is, illetve amennyire lehet, ezt uniós szinten is megpróbálják összehangolni. A PESCO mellett létrejött például a már említett Koordinált Éves Védelmi Felülvizsgálat (CARD) és az európai védelmi alap (EDF), tehát vannak olyan közös képességfejlesztési és művelettervezési „magok”, amelyek kicsiben próbálják azt csinálni, amit a NATO nagyban. Ez a NATO-képességeket nem gyengíti, hiszen ezek inkább egymás komplementerei, azaz kiegészítői. A két szervezet keretében katonai értelemben bármit csinálnak az európaiak, az a NATO-nak jó, mert a szövetség „európai pillérét” erősíti – hasonlóképpen, bármit csinál a NATO, az összességében Európának nem rossz, mert a közös cselekvési képességet erősíti. A másik szempont az, hogy mire akarják mindezt használni, és itt már politikai kérdésekről van szó. A franciák ilyen értelemben egy végpont a spektrumon, de még ők is azt mondják, hogy a NATO-t nem feltétlenül engednék el, pusztán sokallják az amerikai vezető szerepet. Emellett a franciák bíznak legkevésbé abban, hogy az Egyesült Államok például a tajvani helyzet eszkalációja esetén Európa védelmét továbbra is prioritásként kezelné. Ennek ellenére az látható, hogy az ukrajnai konfliktus kitörését követően az amerikaiak gyorsan az európai szövetségesek segítéségre siettek, és hoztak pénzt, paripát, fegyvert. Miközben tehát sokan beszélnek az európai cselekvőképesség megerősítéséről, azért az európai államok nagy többsége óvatos duhaj. Ahhoz ugyanis, hogy Európa önállóan is sikeres legyen ilyen téren, olyan kompromisszumokat kellene kötni és olyan befektetéseket eszközölni, amelyekre sokan még nem állnak készen.
A NATO és az európai stratégiai autonómia kérdése egyébként egy a kilencvenes évek óta velünk élő problémakör. Ennek kapcsán fogalmazta meg Madelaine Albright volt amerikai külügyminiszter a „három D” elvét, amelyet szerinte el kell kerülni a transzatlanti kapcsolatban.
Ebből az első a decoupling, amely azt jelentené, hogy szétválnának az európai és transzatlanti struktúrák, tehát Európa elkezdene önállóan cselekedni, ez pedig nyilván a NATO egésze szempontjából nem lenne egy erősítő tényező. A második a duplication, miszerint az európai cselekvőképesség megteremtéséhez olyan tervezési műveleti irányítási vagy akár katonai képességi struktúrákat kellene duplikálni, amelyek a NATO-ban már megvannak. Egy ilyen lépés nyilván a költségek szintjén is duplikációt eredményezne. Harmadik szempont pedig a discrimination, amely elsősorban azon országokra vonatkozik, amelyek csak a NATO, vagy csak az EU tagjai, így bizonyos esetekben tudják blokkolni az egyes szervezeti döntéseket partikuláris nemzeti érdekeik mentén akkor, amikor amúgy közös cselekvésre lenne szükség.
Ami a finn és a svéd bővítést illeti, azt érdemes fölmérni, hogy erősebb lesz ezáltal a NATO vagy gyengébb. Itt esetükben mind a két potenciális tagjelölt állam komoly képességeket hozna be a szövetségbe. Az már más kérdés, hogy hoznak-e be sebezhetőségeket. Abból a szempontból igen, hogy kapnánk még 1380 km orosz-NATO közös határt, aminek szerintem Oroszország kevésbé örülne, de nyilván a NATO-nak sem volt kimondott érdeke. Az új tagállamok csatlakozása azonban stratégiai mélységet biztosíthat a Baltikumnak. Összességében tehát nyeremény a finn és a svéd csatlakozási szándék, de sokkal jobb lenne, ha nem kellene megtörténnie, mert az azt jelentené, hogy Kelet- és Észak-Európa biztonsági környezete stabil – azonban az orosz katonai agresszió rávilágított arra, hogy ez ma már nem így van.
Az Európai Unió Ukrajnában már megjelent fegyverszállító szereplőként, Moldova vonatkozásában pedig már felmerült egy ehhez hasonló támogatás lehetősége. Tekinthető-e ez olyan trendnek, amelynek eredményeképpen az EU a jövőben aktívabb szerepet vállal védelmi kérdésekben?
A két esetet trendnek még nem nevezném, de kinyitottak egy olyan ajtót, ami eddig nem volt nyitva. Ugye itt az Európai Békekeretből használnak föl összegeket, amit egyébként vélhetően válságkezelési feladatokra, nem kifejezetten fegyvervásárlásra találtak ki, de igazából belefér, olyan akadálya nincsen, ami miatt ezt ne lehetne megcsinálni. Azzal kapcsolatban, hogy ez trenddé válhat-e, óvatos lennék, mert az egy nagyon fontos kérdés, hogy kinek adjuk oda a fegyvereket, és az elmúlt 20 évben változott az európai szomszédsághoz való hozzáállás, ami az ottani partnereknek a kiképzését, mentorálását és felszerelését, a stabilizációt illeti.
A 2010-es években ez volt a trend, a 2020-as években elmozdulhat az irány afelé, hogy fegyvereket adunk nagyobb mennyiségben és még a kiképzéssel is óvatosabbak leszünk.
Én ezt nem szeretném trendként látni, mert csak úgy odaadni fegyvert, az nem garancia semmire. Ahhoz nagyon megbízható partnernek kell lenni valakinek, hogy fegyvert adjanak neki. Nyilván ezek nem a csúcstechnológiát jelentő eszközök, de ölni Kalasnyikovval és európai kézifegyverekkel is lehet. Nem feltétlenül az lenne a cél, hogy elárasszuk az európai védelmi ipar csúcstermékeivel a szomszédságot, mert abból csak baj lesz, ami egy ponton el fog minket is érni.
Az ön meglátása szerint akár a fegyverszállítmányok, akár ez a fajta segítség jelenthet valamilyen szintű kihívást a régió stabilitására nézve?
Ha van egy olyan állam, amelyet mi szövetségesnek vagy megbízható partnernek tartunk, és ezért neki mi fegyvert adunk, attól nyilván nem azt várjuk, hogy holnapután ellenünk vagy a mi jó barátaink ellen fogja használni – és akkor van egy „de”: minden háborús konfliktusra igaz, hogy abszolút nem zárható ki, hogy onnantól kezdve, hogy belép valamilyen fegyver egy hadszíntérre, ki lesz annak a végfelhasználója. Ilyenkor azt kell mérlegre tenni, hogy mi fontosabb: az, hogy Ukrajnát ne foglalják el az oroszok, vagy az, hogy nem zárható ki ez a kockázat? Most az európai államok és az Egyesült Államok arra tették le a voksukat, hogy nekik az a fontosabb, hogy Oroszország ne nyerje meg ezt a háborút. Ehhez jön még egy zárójeles megjegyzés: nyilván nem a legfejlettebb fegyverrendszereket adják oda Ukrajnának sem, és ez igaz a stabilizációs műveletekre is, gondoljunk vissza Irakra, Afganisztánra. A „legfejlettebb” persze nézőpont kérdése, mert Afrikában egy Javelin is nagyon fejlett, illetve közepes fejlettségű repülőkkel is lehet „háborút nyerni”; sőt néhány olyan eszközt, amit az ukránoknak odaadnak, valószínűleg a Magyar Honvédség is nagyon boldogan fogadna.
Ha megnézzük, hogy globálisan kinek adnak el F-35-ös 5. generációs repülőgépeket, akkor láthatjuk, hogy csak a legmegbízhatóbb amerikai szövetségeseknek, akik nem fogják az első nap a kínaiaknak eladni a feketepiacon alkatrészként, illetve nem fogják beengedni őket megmutatni, hogy mitől repül, hogy működik az elektronikája.
Tehát a meglepő módon nem túlzottan izmos orosz haderővel szemben lehet most a háborút bizonyos mértékben eldöntő tényező Ukrajna régebbi technikákkal való támogatása, de azért összességében ez nem azt jelenti, hogy az amerikaiak mindent simán átadnak és úgy felfegyverzik Ukrajnát, hogy az visszaütne ránk.
Az Egyesült Királyság rendelkezik a világ egyik legfejlettebb haderejével, a Brexit azonban súlyos törést okozott a brit-uniós viszonyban. Mekkora érvágás ez egy közös európai védelmi politika kialakítása szempontjából?
Nagy-Britanniával az egyik legkomolyabb katonai képességekkel rendelkező tagállam távozott az EU-ból. Hozzá kell tenni azt is, hogy az Egyesült Királyság nem volt egy nagy húzóerő az európai katonai együttműködésben, . Tehát pár politikai akadály eltűnhetett, a gyakorlati képességek szempontjából azonban sokat vesztett az Unió. Ami az európai cselekvési képességet illeti, az viszont jó hír, hogy a NATO-ból a britek nem léptek ki, tehát ha mégis nagy probléma adódik, akkor aktivizálódni tudnak a szövetségen belül.
A régiónkon belül Lengyelország az, amelyik nemcsak Közép-Európán belül, de ma már európai szinten is jelentős védelmi költségvetéssel rendelkezik. Mindig is teljesítették például a NATO védelmi kiadásokra vonatkozó ajánlásait, illetve a mostani orosz-ukrán háború tekintetében is Lengyelország szorgalmazta a baltiakkal együtt a legkeményebb fellépést Moszkvával szemben. Hogyan viszonyul Varsó ezekhez a közös európai biztonsági elképzelésekhez?
A lengyelek azért teljesítik a 2%-ot, mert ez az alkotmányba is bele van írva kötelezettségként. Egyébként ezt a románok is beleírták pár évvel ezelőtt, és 2-3 év alatt megduplázták a védelmi kiadásaikat.
A lengyeleknél azért van benne az alkotmányban, mert ők az orosz-grúz háború óta erősen aggódnak azzal kapcsolatban, hogy lám-lám az oroszokra mégiscsak oda kell figyelni. A 2008-as grúziai háború a balti államokon és a lengyeleken kívül Európában nem keltett erős visszhangot, 2014-ben a Krím és Kelet-Ukrajna már inkább. Arra az EU és a NATO is reagált, de akkor a lengyelek már 6-7 éve dolgoztak a haderőmodernizáción, és az orosz-grúz háború erre rásegített, de gyakorlatilag egy folyamatos és elég intenzív haderőfejlesztési folyamat zajlott újabb és újabb hullámokban. Egyre komolyabb haderőfejlesztési elképzelésekkel rendelkeztek a területvédelem terén, ez úgy is megjelenik, hogy nehéztechnikát – harckocsikat, tüzérségi eszközöket, páncélozott eszközöket – vesznek; és úgy is megjelenik, hogy területvédelmi erőket szerveztek már akkor, amikor – a klasszikusan semleges Svájcon és Finnországon kívül – Európában még senki, még a baltiak sem. Tehát rajtuk kívül nagyon kevesen szervezkedtek ilyen komoly területvédelmi elképzelésekkel, és a lengyeleknél nemcsak sport- meg lövészegyletek jöttek létre területvédelmi jelleggel, hanem akár nehéztechnikáig menően kiképezték és eszközökkel látták és látják el ezeket a területvédelmi erőket.
Ez sokkal inkább hajaz a most látható ukrán modellre, mivel ők arra az esetre készülnek, hogy Oroszország valamikor megint meg fogja támadni Lengyelországot.
Ennek megvan a történelmi háttere, ők máshogy emlékeznek az ő történelmükre, mint mi a miénkre, és ez nagyon erős identitásképző. A lengyel politikában gyakorlatilag kikezdhetetlen közös nevező, hogy az oroszok miatt a védelemre áldozni kell.
A kulcselem pedig ez: Lengyelország a NATO keretében képzeli el ezt a típusú védelmet. Hiteles garanciának a kollektív védelmet, és még inkább az amerikaiak bilaterális garanciáit, lehetőség szerint a jelenlétét, lehetőség szerint a szárazföldi erőkkel „Varsó belvárosában való jelenlétet” szeretnék leginkább biztosítani.
Ezt 2014 óta sokkal könnyebben tudják elérni, részben azért, mert az amerikaiak érdeklődése is sokkal élénkebb 2014 óta a térség iránt, részben azért, mert a NATO Északkeleti Többnemzeti Hadtestparancsnoksága (MNCNE) Szczecinben található. A lengyelek az egyik legerősebb szószólói annak, hogy a NATO előretolt megerősített jelenlétét fenn kell tartani, sőt tovább kell erősíteni. Ha és amennyiben ténylegesen el fogják fogadni júniusban a NATO új stratégiai koncepciójában azt, hogy állandó jelenlétet hoznak létre Kelet-Közép-Európában – amit az oroszok pont szerettek volna elkerülni –, nagy az esélye annak, hogy ennek egy része a lengyeleknél települ majd. Az amerikai biztonsági garanciákat, amerikai jelenlétet a legjobban „megvásárolni” lehet: amit csak el lehet képzelni és amire pénzt tudnak előteremteni, azt a lengyelek igyekeznek az amerikaiaktól beszerezni, ellenben például a magyar védelem modernizációjával, amely európai védelmi ipari hangsúlyú. A lengyeleknek a hadiipara is sokkal nagyobb volt, és nem volt leépítve annyira a Varsói Szerződés után. 100 ezres nagyságrendnél is nagyobb haderővel rendelkeznek, más saját fenntartási-önellátási kapacitást kellett ehhez fenntartani, mint mondjuk a huszonnéhány ezres Magyar Honvédségnél vagy a még kisebb szlovák haderőnél. Lengyelország középhatalmi jellegéből eredően máshonnan indult, kevésbé hanyagolta el haderejét, és 15 éve lendületesen dolgoznak azon, hogy a lengyel védelmi ipari szereplők minél inkább be legyenek csatolva az amerikai ellátási-termelési láncba.
A lengyelek hozzáállása abszolút NATO-hangsúlyos, és ebből eredően addig van egyfajta nyitottság az európai védelmi képességek erősítésére, amíg azok nem mennek szembe a NATO-val, illetve az amerikaiakkal.
Magyarország hadereje jelenleg igencsak rosszul felszerelt, viszont az elmúlt években a kormány jelentős haderőfejlesztési programot indított. Ahogyan említette, ez most kezd igazán látványossá válni. Ön szerint milyen hatással lesz a Magyar Honvédség haderőfejlesztési programjának dinamikájára az ukrajnai háború?
Abszolút nem gondolom, hogy az ukrajnai háború lenne a meghatározó tényező, mert nem amiatt indult be a magyar haderőfejlesztés. Indirekt módon biztos, hogy hatással lesz rá, mert a térségben mindenki emiatt izgul. A NATO-vállalásaink közül kiemelendő például a háromdandáros koncepció, aminek Európa és a NATO is örülni fog, ha megvalósul. Az öntudatra ébredő magyar védelempolitikának része és hatása emellett – és ez megint csak nem az ukrajnai háborúhoz kapcsolódik –, hogy regionális kezdeményezéseket is megfogalmaztunk: az egyik az MND-C, a közép-európai hadosztályparancsnokság, amelyet nemrég aktivált a NATO. Ebben benne vannak a horvátok és a szlovákok, valamint a németek, a törökök és románok is érdeklődnek. A másik magyar kezdeményezés egy különleges műveleti regionális komponens parancsnokság R-SOCC néven, amely a térség különleges műveleti erőinek egyfajta együttműködési kerete lenne. Mindkettőre van regionális nyitottság, de az már más kérdés, hogy az ukrajnai háborúhoz való hozzáállásunk mennyire fogja erősíteni az együttműködésre való nyitottságot.
Függetlenül attól, hogy a gazdaság nem megy olyan jól – és valószínűleg nem is fog olyan jól menni–, az intenzív finanszírozást továbbra is fenn fogják tartani.
Hét év alatt nominálisan megháromszorozódott a magyar honvédelmi költségvetés, azok a tervek pedig, amik nyilvánosan elérhetők, azt mutatják, hogy a következő három évben a mostani védelmi költségvetést még meg kellene duplázni ahhoz, hogy azokat a beszerzési programokat és modernizációs programokat fenn lehessen tartani, végre lehessen hajtani, amiket már futtatnak. Irgalmatlan pénzt kell ebbe még befektetni.
Ennek első lépését épp a napokban jelentették be: a 2023-as központi költségvetés azzal tervez, hogy a megszorítások és költségvetési spórolás ellenére a védelmi szektor megkapja a szükséges plusz forrásokat és már 2023-ban eléri a GDP-arányos 2%-ot, amit eredetileg 2024-ig vállaltunk még 2014-ben. Ez a NATO-n belül egy fontos mércéje annak, hogy ki mennyire veszi komolyan a közös védelmi erőfeszítések első számú pillérét, a nemzeti haderőfejlesztést.
A magyar hadiipar fellendülése is bekövetkezhet ennek következtében?
A védelmi ipar kérdése Magyarországon azért izgalmas, mert szinte „zöldmezős beruházás”. Harminc-harmincöt védelmi és biztonságtechnikai profilú céggel futottak neki 2015-ben a Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program megtervezésének; ez nagyon kevés nemhogy ahhoz, hogy egy ország haderejét, hanem akár annak bizonyos kulcselemeit el lehessen látni haditechnikai eszközökkel.
A nem nyilvános védelmi ipari stratégiának a kommunikált elemeiből ki lehet következtetni, mit miért veszünk.
Többek között lőport, lőszert, kis és közepes kaliberű tüzérségi eszközt, kézifegyvert gyártani képes kapacitásokat vettünk meg, fejlesztünk vagy hozunk létre. A meglévő korábbi hazai fegyverzetgyártó vagy hadiipari kapacitások ehhez minimálisan tudtak kapcsolódni, és ezeknek a gyártását nem, vagy nagyon kevés elemében tudták eddig biztosítani. Ezért döntöttek úgy, hogy európai védelmi iparra teszik a voksot; szétnéztek, hogy milyen európai védelmi ipari opciók vannak, és hol lehet részben a már meglévő kapcsolatokon alapulva bízni abban, hogy a hosszú távú elköteleződés meg fog térülni mindkét félnek.
Végül a németekre esett a választás, aminek vannak nagyon racionális okai. Részben van már egy nagyon komoly ipari együttműködés – például a gépjárműipar terén –, amihez nyilván egy mérnöki és fejlesztő mérnöki munka is kapcsolódik, és ugyanezt szeretné védelmi ipari területen is bizonyos szegmensekben megteremteni a kormányzat:
Az a terv, hogy legyen Lynx-gyártás, és legyen hozzá kapcsolódó innováció, kutatás-fejlesztés is, bekapcsolva néhány már meglévő és újonnan létrehozandó hazai kutatás-fejlesztési központot. Vannak olyan, a nemzeti haderő alapellátáshoz szükséges gyártási kapacitások, amit magyar fennhatóság alatt kívánnak megteremteni: ilyen az említett lőpor, lőszer, kézi lőfegyver, bizonyos tüzérségi kategóriák. Vannak olyan elemek, amiket nagyon szeretnénk így, de ha a világ összes pénze és ideje rendelkezésünkre állna, akkor sem tudnánk belátható időn belül megteremtetni. Ilyenek a fejlett nagy fegyverrendszerek, harckocsik vagy páncélozott szállító járművek. Erre azt mondtuk, hogy „jó, veszünk és bevásároljuk magunkat a védelmi ipari termelési láncba”. Legyen egy leányvállalat itthon, majd a következő lépésben valamilyen innovatív fejlesztésnek vetnénk alá a már bevált, működőkész terméket – például a Lynxet. Ezt igyekszünk tovább értékesíteni, illetve perspektivikusan 20-30 éven belül még tovább fejlesztenénk bizonyos szegmenseket. Ezek olyan, a német csúcstechnológián alapuló világszínvonalú piacképes termékek lennének, amiket el tudunk adni.
A piaci rést abban látták meg, és a racionális érv az, hogy a német politikai kultúrában – a balközép koalíciótól pedig még inkább ez várható – nagyon ódzkodva nyúlnak hozzá a fegyverexporthoz. Háborús övezetekbe és konfliktus zónákba nehéztechnikát és sokféle fegyvert nem adnak el.
Magyarországon viszont lazább a politikai hozzáállás, a társadalmi figyelem és a jogi szabályozás. Tehát ebben mi egy kiskapu vagyunk a német csúcstechnológia eladásához.
Az exportrészesedésből a német anyavállalat és Magyarország is meg fogja kapni a profit egy részét, itt fog működni a gyár, lesznek munkahelyek, adót termel és így tovább. Tehát ez a működési modell racionalitása. Ezekben az elemekben mi azt tudtuk csinálni, hogy bevásároltunk magunkat és most építkezünk, megpróbáljuk biztosítani a megfelelő humánerőforrást hozzá. A lényeg egyébként az, hogy ezek hosszú távú projektek, tehát a befektetés nem két év múlva kezd el megtérülni, mert két év alatt örülünk, hogy a gyár fölépül és elindulhat a termelés. Ezek 20-30-40 éves projektek, ami egyébként megfelel annak, hogy azok a fegyverrendszerek, amiket megveszünk, utána 40 évig – hacsak nem lesz háború – hadrendben lesznek.
Ez azt jelenti, hogy a németekkel mi 40 évre szorosra fűztük a viszonyt. Részben van egy anyagi érdek, részben pedig ez lehet az európai védelmi együttműködés fontos eleme.
Ha sokan fegyverkeznek át német technológiára, akkor az lehetőséget nyújt az elmélyültebb együttműködésre a gazdaságosabb működés szempontjából. Európában 14 ország tart hadrendben Leopard-2 harckocsit; többek között az osztrákok, a csehek, a németek, a hollandok, a lengyelek, a magyarok, és vesznek a horvátok is. Ez már elég nagy csoport ahhoz, hogy azt mondjuk: perspektivikusan legyen közös logisztika, legyen közös hadgyakorlat, mert az európai szárazföldi védelmi tervezés ezt indokolná, és gazdaságossági szempontból sokkal könnyebb egy nagyot fenntartani. Majd meglátjuk, hogy ez a politikai bölcsesség és gazdasági racionalitás meglesz-e. A Lynx egy hasonló, jó tesztterep lehet erre 40 évig számunkra – akár a csehekkel és a szlovákokkal, ha ők is Lynx-beszerzés mellett döntenek.
Szóval a német hadiipar az európai védelmi együttműködés kovásza?
Én azt gondolom, hogy számos területen nyugodtan lehetne.
Mikor még nem volt szó arról, hogy lesz pénz valaha a magyar honvédség modernizálására, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézetben írtunk egy háttéranyagot arról, hogy mik lennének azok a stratégiai irányok, amelyek felé Magyarország elköteleződhet, és ma alapvetően 3 ilyen irány van: az egyik a Visegrádi Négyek – lengyel vezetés, területvédelmi elképzelések, nem szükségszerű Európán kívüli válságkezelő missziókba menni, de oroszellenes éle van az egésznek. Ez már 2014-ben se volt annyira népszerű itthon. A másik a déli – Balkán- és Afrika-fókusz, olasz vezetéssel, válságkezelő profillal.
Ez nem volt átütő erejű siker még úgy sem, hogy a Balkán nekünk „természetes érdekszféránk”.
A vezető nemzeti szerep és a műveleti profil mellett a haderőmodernizáció volt a harmadik fő tényező az értékelésben, azaz, hogy ki tud olyan technológiát biztosítani, amire a Magyar Honvédség modernizációjának gerince, fő pillérei épülhetnének. A lengyelek ennyire nem voltak fejlettek 2014-ben, az olasz haditechnika és műveleti szerepvállalás is csak kisebb elemekben fedi át a magyar elképzeléseket. Ezekhez képest harmadik opcióként felmerült a német orientáció, amire azt mondtuk, hogy megfelelő lenne, mert hadiipar csúcstechnológia, van benne egy erős területvédelmi elem, ami nekünk akkor már erősen le volt épülve, illetve regionális szinten már akkor is voltak gazdasági szinergiák.
Vannak olyan elemek, amelyekben a németek sem állnak olyan jól, meg vannak olyanok, amiket ők is európai kivitelezésben próbálnak kialakítani, ilyen többek között a légierő. E téren, bár léteznek szélesebb európai többnemzeti projektek (A400-M, Eurocopter Tiger, Eurofighter Typhoon), eredményekről igen, de perdöntő sikerekről eddig nem tudtunk beszámolni. A „jövő vadászgépe” (Future Combat Air System – FCAS) projekt például úgy néz ki, hogy a két nagy, a németek és a franciák összeálltak, és úgy nézett ki, hogy bevonják a spanyolokat és az olaszokat. Majd megjelentek a színen a britek a Tempesttel, mondván, hogy nekik is van hatodik generációs ötletük, az olaszok pedig beálltak mögéjük. Az biztos, hogy európai védelmi ipar két ekkora jövő vadászgépe projektet nem fog tudni finanszírozni, és az, hogy a britek kiléptek az EU-ból, leveszi az „uniós” opciót a napirendről. Nem tudom, hogy bármelyikből kiforr-e valami, de per pillanat azt látjuk, hogy Európában az amerikai F-35-öst veszik az államok úgy, mint a cukrot. Tehát ehhez képest az, hogy majd 30 év múlva lesz egy olyan európai repülőgépünk, ami legalább azt tudja, amit az F-35-ös már most, az sovány vigasz. Ha most valaki bevásárol F-35-ösből, az 30 éven belül – hacsak nincs nagy háború – nem fog nagy repülőgép-beszerzést csinálni, úgy meg nem lehet megfinanszírozni egy ilyen nagyságrendű projektet, hogy vagy lesz rá kereslet vagy nem, vagy fog repülni vagy nem.
A németeknek a franciákkal együtt van hozzá potenciálja, megvan a technológiai know-how, elég tőkeerősek hozzá, illetve van Európában annyi érdekérvényesítő képességük, hogy széles körben felkeltsék az érdeklődést iránta.
Tehát ez egy viszonylag meggyőző modell lehet, de belekényszeríteni nem tudnak és nem is akarnak senkit.
Címlapkép forrása: Getty Images
portfolio nyomán
