Az utóbbi hetek eseményei a bevándorlás, vagy épp menekültkérdés megítélése jobban megosztotta a magyar társadalmat, mint az utóbbi évek legtöbb eseménye. De vajon gonoszak, idegengyűlölők és acsarkodók vagyunk-e, ahogyan az elmúlt időszakban számos magyar és külföldi média igyekezett minket láttatni?

Régi jó barátok esnek egymásnak, infantilis módon egymást törölgetik, tiltják le a Facebookon, hisztérikusan védik a maguk igazát, és igyekeznek a földbe döngölni a másikat.

Mintha nem lenne amúgy tökéletesen mindegy, hogy mit gondolunk mi a menekültekről/bevándorlókról, mintha tőlünk, a véleményünktől függne ennek a válságnak a megoldása.

Igen, nem véletlen a duplikált megfogalmazás, hiszen itt már az is vérre menő vitát vált ki, hogy ki hogyan nevezi nevén a gyereket.

Nap mint nap látjuk itt a szerkesztőségben, egy-egy hír micsoda képtelen vitát tud gerjeszteni, vagy épp otthon, barátok, ismerősök között, részinformációk birtokában is teljes magabiztossággal tudják védeni vélt, vagy valós igazukat.

A válság egyik nagy tanulsága volt számunkra, hogy a migránsokat nem feltétlenül párás szemmel néző honfitársainkat képtelen és nyilvánvalóan értelmetlen gonoszsággal vádolják, vagy jelzővel illetik, hisztérikusan kitagadják, még azokat is, akik – és ez nagyon fontos – nem a Facebook virtuális csataterén követelnek azonnal tűzparancsot, keménykednek a Keletiben üldögélő családokkal, mutogatnak kifelé az autóból a vonuló, vagy épp dobálnának petárdát ezekre a szerencsétlenekre (a petárdázó véglényről amúgy itt írtunk)

A nagy többség ugyanis csak egyszerűen fél, félti a saját világát. Egy olyan világot, ami egy nyugat-európai számára tökéletesen ismeretlen.

Ez a világ egy nagy ritkán jól, de többnyire inkább rosszul működő, feszültségekkel terhelt, sokszor saját magunk által is lenézett világ. Belénk nevelték. Egy közép-európai ma nem él háborúban, de amije van, azért sokszor kegyetlenül meg kellett küzdenie, mivel időről-időre elvették tőle. Történelmünk kinevelt minket – vagy inkább sohasem éltük át – a nyugat-európai értelemben vett szolidaritásból, amit ráadásul a volt gyarmati örökség okozta lelkiismeret-furdalás is megfejel.

Egy közép-európai számára ez ismeretlen. A mi történelmi örökségünk a – sokszor épp Nyugat-Európa jóvoltából nyakunkba kapott – időről-időre áttelepített igazságtalan határok, a velük együtt időről-időre áttelepített emberek, az elzsarolt, elrabolt, néha államosított javak, a közös tulajdonnak hívott, de valójában senki által nem birtokolt és kezelt köztulajdon.

Ahogyan örökségünk már az is, hogy egy olyan Unióban kell élünk, amely a helyzeti előnyeit élvező magországokra és torz gazdasági szerepkörbe kényszerülő, összeszerelő üzemek világára épülő, olcsó piacnak tekintett perifériára bomlik.

Egy közép-európai foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a kevéshez, amije van, mert fél, hogy holnap megint elveszik tőle. Ez a mi örökségünk, ez a nagy koloncunk.

Egy közép-európai nem képes arra a sokszor álságos és sokszor visszatetsző, jó hangosan telekürtölt szolidaritásra, amit most a civilizált nyugat közvéleményének egy része produkál – és tőlünk most gyomorforgató módon elvár. Egy része, mivel éppenséggel a Németországban felgyújtott – kijelölt – menekülttáborok esti fénye, a „migránsokat védő” Calais-nál felhúzott kerítés árnyéka, vagy épp az össze-vissza beszélő, totojázó, vádaskodó kormányzatok tragikomikus produkciója kicsit összetettebb képet mutatnak annál, amit a magyar sajtó jelentékeny része lát, vagy szeretne láttatni a magyar közvéleménnyel. És akkor még nem is beszéltünk arról a mérhetetlen anyagi különbségről, ami pont a gazdasági előnyüket és súlyukat a periféria országainak kárára kihasználó magországokat jellemzi.

Egy közép-európai nem hiszi, hogy a menekült/bevándorló megtalálja a számítását Nyugat-Európában. Nem hiszi, hogy ő menekült, mert a valódi menekült nem kel át hat biztonságos, békében élő országon, hogy egy hetedikben élhessen.
11210499_1075655189129726_6422046577690974617_n

Pawel Kuczynski sokféleképpen értelmezhető karikatúrája Európáról, álmokról, valóságról

Egy közép-európai ugyanis számos alkalommal volt maga is menekült (legutóbb a délszláv válság idején), és ilyenkor nem kel át egy másik földrészre, csak ha már végképp nem tud megélni. Mint például a századelőn. Azt hívtuk kivándorlásnak. Igen, egy közép-európai pontosan tudja mi a különbség a menekült és a ki- vagy bevándorló között. Mert mindkettő volt már, többször is.
„Nem játszhatjuk az egész világ jótevőjének szerepét, nem adhatunk semmilyen engedményt, különben az egész társaságot ismét visszakapjuk.”

Ezt nem Orbán Viktor mondta, nem is Vona Gábor, hanem Julius Raab, az 1956-ban regnáló osztrák kancellár. Bár most nagyon szeretik idealizálni és párhuzamba állítani az ’56-os és a mai eseményeket, a fenti mondat is jelzi, hiba lenne ezt tenni. Az ’56-os menekültek 70 százaléka fiatal és többnyire képzett ember volt.  Ment is a válogatás rendesen értük. Értelemszerűen: a fiatalokért, egészségesekért, képzettekért (a fenti idézet jól mutatja meg az akkori félelmet, Ausztria szinte egyedül bírkózott meg a szabadságharc leverése után menekülők hullámával).

Egy közép-európai pontosan tudja, pontosabban inkább – legutóbb ’89 óta folyamatosan – tapasztalta, érzi, amit egy átlag szír, egy átlag afgán, afrikai, vagyis a nagy többségük gondol a földi paradicsomnak gondolt Nyugat-Európáról, valójában nem is létezik. Nem is létezett soha (még belegondolni is szörnyű lesz, amikor ez számukra is kiderül). Nem várja őket jólét, hanem szép csendes el- és sokuk számára a kiutasítás, vagy valami alantas munka egy külvárosi gettóban. Illegalitásban, szürkében. Kiszolgáltatva saját szélsőségeseinek, a csempészeknek, az egymás közti etnikai vagy vallási feszültségeiknek kitéve, amire már most példák sorát tudnánk felsorolni.

De vajon gonosz-e itt Közép-Európában az, akik nem érez úgy, és nem tesz úgy, mintha a nagy migrációs hullám közepette legalapvetőbb kötelessége lenne befogadnia az érkezőt?

Nem. Csak nem hiszi azt, hogy ezek az emberek menekültek, és nem csapja be magát azzal, hogy úgy tesz, hogy valóban tud rajtuk segíteni.

Nem tudunk. De ha továbbra is úgy teszünk, mintha tudnánk, akkor immáron milliók fognak útra kelni. És akkor már nem lesz elég néhány pakknyi adomány.

Akkor szépen csendben közösen süllyedünk el a megtelt mentőcsónakban.

forrás: Alfahir