A rabszolgaságról a többségnek automatikusan az emberek beszélő szerszámként történő adásvétele ugrik be, és a magyar nyelvben a szót a kizsákmányolás szinonimájaként is használjuk: a megterhelő, de alulfizetett munkákat gyakran hívjuk rabszolgamunkának.
Az intézményesített rabszolgaság, azaz a törvény által szentesített emberkereskedelem mára szinte mindenhol megszűnt, de ettől még létezik modern kori rabszolgaság. Világszerte negyvenmillió embert érint; a legkiszolgáltatottabb, legszegényebb, leggyengébb rétegeket. A modern kori rabszolgák háromnegyede nő vagy gyerek, és nemcsak elmaradott vidékeken dolgoztatják őket, hanem olyan fejlett országokban is, mint az Egyesült Királyság vagy Németország.
Az érintetteknek nincs beleszólásuk abba, ami velük történik: nyilván, hiszen önszántából senki nem vállalná a kényszermunkát vagy a szexrabszolgasorsot. De nem is kényszerülnének rá, ha az általuk biztosított termékeknek vagy szolgáltatásoknak nem lenne piaca. Emiatt viszont óhatatlanul felmerül a fogyasztó felelőssége is.
A szemünk előtt lappangó kizsákmányolás
Az emberkereskedelem nem szűnt meg, de mára visszaszorult az elmaradott térségekbe, például Nyugat-Afrika sötétebb régióiba. A modern kori rabszolgaság kevésbé megfogható jelenség, de naponta szembesülhetünk vele. Lehet, hogy modern kori rabszolgák gyártják a ruhánkat, ők szolgálják fel az ételünket, ők aratnak a földjeinken, ők dolgoznak a gyárainkban, vagy ők szolgálnak házicselédként.
Mindenki ezt olvassa most!
Első pillantásra ez hétköznapi munkavégzésnek tűnhet, de vannak, akik életveszélyes fenyegetésekkel és adósságcsapdákkal néznek szembe. Mivel a munkáltatójuk – ha nevezhetjük így a modern kori rabszolgatartókat – elveszi az irataikat, és deportálással, veréssel vagy halállal fenyegeti őket, nincs más választásuk: kénytelenek együttműködni. Bár ezekre a munkákra sokan önként jelentkeznek, nem tudják, hogy ez csapda: ha egyszer belekerülnek a spirálba, nincs kiszállás, és mire feleszmélnének, már késő.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization) becslései szerint Ázsiában harmincmillió, Afrikában kilencmillió modern kori rabszolgát dolgoztatnak, de a jelenség szinte a világ minden országát érinti. Az Egyesült Királyságban nagyjából 138 ezren dolgoznak embertelen körülmények között, és más európai országokban is találkozhatunk kényszermunkával. Az építőiparban, a mezőgazdaságban és a vendéglátásban különösen gyakori a kizsákmányolás, sokakat pedig bűnözésre kényszerítenek: prostitúcióra, lopásra, kábítószer-kereskedelemre.
Kinek a felelőssége?
A modern kori rabszolgatartás nem működhetne, ha nem lenne piaca; emiatt óhatatlanul is felmerül a fogyasztó felelősségének kérdése. Az empatikus vásárló nyilván nem fizetne gyerekmunkások által készített termékekért, ha tudná, hogy honnan származnak.
Mindenki ezt olvassa most!
De a kényszermunka és a kizsákmányolás hatalmas üzlet: a több mint negyvenmillió rabszolga dolgoztatásának az Egyesült Államokban 32 milliárd dolláros piaca van. Számos termék és szolgáltatás gyártási és működtetési szegmensében dolgoztatnak modern kori rabszolgákat: az általunk használt laptopok, mobiltelefonok és ruhadarabok egy részét is ők készítik.
De hol kezdődik a fogyasztó, és hol végződik a gyártó felelőssége? Mit tehet a vásárló, hogy ne egy undorító intézményt támogasson a pénzével? És egyáltalán: csakugyan a vásárló felelőssége ez, vagy a beszállítói láncokat felügyelő testületeké, akik lehetővé teszik, hogy fizethessünk ezekért a termékekért és szolgáltatásokért?
Részben igen. A brit szabályozás, a 2015-ben elfogadott Modern Slavery Act törvénybe foglalta, hogy a dolgozók kizsákmányolásáért a fogyasztót is felelősség terheli: vásárlói kötelesség az informált döntéshozatalra és a modern kori rabszolgatartás felszámolására törekedni. A szabályozás szerint a fogyasztónak jelentenie kell, ha kizsákmányolásból származó termékkel vagy szolgáltatással találkozik, és hogy bojkottálja az ebből származó javakat.
Mások ugyanakkor azzal érvelnek, hogy nem a fogyasztó felelőssége a rabszolgatartás felszámolása, mivel a kizsákmányolás általában rendszerszintű problémákra vezethető vissza, amit a kormányzati és kereskedelmi struktúrák tesznek lehetségessé. A strukturális problémák kezelése nélkül azonban a rabszolgatartás és az extrém kizsákmányolás felszámolása is lehetetlen.
Intézményesített igazságtalanság
Mivel az átlagfogyasztónak nincsenek meg az eszközei hozzá, hogy meghatározza, milyen forrásból kerül hozza egy-egy termék vagy szolgáltatás, több mint félrevezető azt állítani, hogy felelős lenne a modern kori rabszolgatartásért – írja a Financial Times. Az informált döntéshozatalt az is megnehezíti, hogy sokszor maguk a gyártók sem tudják, hogy hol és milyen körülmények között készülnek a termékeik; a beszállítói lánc sok-sok alvállalkozóból áll. Amikor a bangladesi Rana Plaza gyárkomplexuma összeomlott, több mint ezer emberéletet követelve, aktivistáknak kellett feltúrniuk a romokat, hogy megállapítsák, mely híres ruhamárkák termékeit gyártották a helyszínen. Vajon az átlagvásárló hogy állapíthatná meg, honnan kerülnek ezek a termékek a boltok polcaira?
Mindenki ezt olvassa most!
A fogyasztók csakugyan hozzájárulhatnak a cégek hozzáállásának megváltozásához. Sokan vannak, akik hátat fordítanának a kizsákmányolt munkaerőt foglalkoztató vállalatoknak, és értékelnék az átláthatósági szabályok szigorítását. Ha viszont egy az egyben a fogyasztók feladata lenne, hogy a pénzükkel szavazva számolják föl a modern kori rabszolgaságot, az azt jelentené, hogy a vállalatok és a kormányok – amiknek hatalmuk lenne felszámolni azt –a vásárlókra háríthatják a felelősséget.
Márpedig az az érvelés, amely az állam felelősségét hangsúlyozza, annyiban megállja a helyét, hogy a modern kori rabszolgatartás többnyire a szegénység mellékterméke. Olyan országokban, ahol nincs oktatási rendszer, és a törvény betűje annyit sem ér, mint a papír, amire nyomtatták, az anarchia, a gyenge társadalmi struktúrák és a szegénység ideális környezetet teremtenek a kizsákmányoláshoz.
Nem csoda, hogy a rabszolgaság a szegény és fejlődő országokban fordul elő, ahol kizsákmányolható és sebezhető kisebbségek is élnek. Az indiai dalitok – vagy ahogy felénk ismerik őket: a páriák – a helyi kasztrendszerben alacsony rendűnek számítanak. Ők az érinthetetlenek, akiknek nincsenek jogaik, akiket nem védenek a törvények, akiket diszkriminálnak, és akiknek alig van rá esélyük, hogy jobb munkát találjanak. Sok százezer dalit csak az építőiparban kap munkát, de ott sem tervezőmérnökként, csak téglagyártóként.
Jakub Sobik, az Anti-Slavery International szakértője a DW-nek azt mondta, hogy az áldozatok többségét adósságcsapdába ejtik, ami Délkelet-Ázsiában különösen gyakorinak számít. Egész generációk kerülhetnek adósságcsapdába, amire alighanem a helyi kulturális sajátosságok is ráerősítenek: Kínában például a nagy családokban évszázadok óta bevett szokás, hogy az arcvesztés elkerülése végett a családok térítik meg valakinek az adósságát, de az adós köteles visszafizetni a családnak a pénzt.
Mindenki ezt olvassa most!
Az adósságcsapdát nem véletlenül hívják csapdának. A munkáltató mindent megtesz azért, hogy az adós elveszítse a kontrollt a tartozása felett, így olyan kizsákmányolási spirálba kerül, amiből lehetetlen kitörni. és ez ellen a törvénykezés sem hatásos. Indiában ugyan törvénybe foglalták az adósságcsapda és a röghöz kötés tilalmát, de ezt a törvényt senki sem tartja be. Ha az indiai dalitok a rendőrséghez fordulnak, amiért kényszermunkában dolgoztatják őket, a hatóság félrenéz.
Mindannyiunk érdeke, mindannyiunk felelőssége
Egy 2018-as brit kutatás szerint maguknak a fogyasztóknak is aktív szerepük lehet a munkaerő kizsákmányolásában. A vizsgálat szerint a fogyasztók, ha a döntéseik társadalmi-környezeti következményeit vizsgáljuk, szintén bűnrészesek lehetnek a rendszer fenntartásában. A kutatás szerint a fogyasztók többé-kevésbé tisztában vannak a modern kori munkaerő-kizsákmányolás veszélyeivel; az pedig egyenesen aggasztó, hogy egyes vásárlók még ennek ismeretében is közömbösek az ilyen kérdések iránt. Mindez azt mutatja, hogy lenne helye a témában némi érzékenyítésnek.
Ha a cégek és a kormányok felelősségét a fogyasztókra testálják, az azzal a kockázattal jár, hogy felmenti a nagy szereplőket minden kötelezettség és felelősségvállalás alól. De a vásárlónak alapvetően kétféle eszköze van arra, hogy a pénzével szavazzon: a pozitív és a negatív állampolgári tevékenység, vagyis a lobbizás és a bojkott.
Mindenki ezt olvassa most!
Az állampolgárnak is nevezhető öntudatos fogyasztók tudják, hogy fontos kérdésekben nekik is felelősséget kell vállalniuk. Azt például mindannyian értik, hogy fogyasztóként környezeti felelősségünk is van. Azzal kevesen vitatkoznak, hogy a gazdaság fenntarthatóvá tételének legalább egy része a fogyasztó felelőssége. Képzeljük csak el, mi lenne az éghajlatváltozás elleni küzdelemből, ha semmilyen felelősség nem terhelné érte a civileket! A világ igazságosabb és élhetőbb hellyé tételéhez létfontosságú, hogy tudatos fogyasztói döntéseket hozzunk – még akkor is, ha a cégek működése aránytalanul nagy mértékben járul hozzá a megnövekedett szén-dioxid kibocsátáshoz. A modern kori rabszolgatartás felszámolásában is hasonló felelősségük van a magánszemélyeknek.
A kizsákmányolás elleni hatékony fellépéshez elengedhetetlen a civil kurázsi, de ehhez nem egyéni lépésekre van szükség. A fogyasztót partnernek kell tekinteni, aki segítheti a cégeket és intézményeket a modern kori rabszolgatartás felszámolásában. Ha a fogyasztói aktivitás hatására egyre többen kezdik el firtatni a szervezetek felelősségét, az jobb átláthatóságot eredményezhet. Ezzel mindenki jól járna – hiszen ha vásárlás előtt tudnánk, hogy miért fizetünk, az pozitív hatással lenne a vásárlók tudatos döntéshozatalára. De csak a vállalkozásoknak és a kormányoknak van lehetőségük és hatalmuk ahhoz, hogy érdemben tegyenek is valamit a rabszolgamunka ellen.
qubit