A fiam kétévesen tűnt el egy autókiállításon, az egyik pillanatban egy kiállított autóban mosolygott, a lányom ötévesen a kezemet fogta és kérte, emeljem fel, ő is beülne.
Felemeltem – három másodperc – a következő pillanatban Lacika sehol.
Ben Johnson sem futott olyan gyorsan, mint ő, aki vissza akart menni az elektromos kisautók versenyéhez, ahol korábban voltunk. Üvöltve, sikítva kerestem őt öt percig, Férj viszont rafkós volt, ő automatikusan visszament az elektromos autókhoz. Nem lett baj. A rokonom beszaladt a fürdőbe kezet mosni, a kislánya beleivott a hypo-ba (harminc éve) – ki kellett mosni a kicsi gyomrát. Egyéves volt.
Ma harminc. A barátnőm lánya kiszökött négyévesen az óvodából, iksz utcával arrébb találták meg. Az egyik ismerős kislány szintén négyévesen használta ki a pillanatot, míg anyukája teregetett. Három utcával arrébb talált rá egy taxisofőr, miközben anyuka már végigüvöltötte a tömböt.
MINDENKINEK mindenkinek van ilyen és hasonló története. Pont azért kezdtem én is az enyémmel, hogy igen, nekem is.
Mert szülőnek lenni valami nagyon nagy csoda, akinek egy másodpercre sem lankadhat a figyelme, de ő is ember.
Ezt kéretik azoknak átgondolni, akik ebben a pillanatban a közösségi médiában épp “gratulálnak”, röhögcsélnek vagy hibáztatják a szülőket egy tragédia kapcsán. Meghalt L. L. Junior négyéves kisfia. Elütötte őt egy autó.
A világ legnagyobb, leginkább felfoghatatlan tragédiája, amihez senkinek nincs joga undorító hozzászólásokban pocskondiázni.
Mély részvétem.
budapest-1873
