Azt hihetnénk, a zöld gondolkodás valami bravúros odafigyelést jelent. Életünk teljes átszervezését, szokásaink gyökeres megváltoztatását. Bonyolultnak tűnik, ráadásul bolygónk tünetei a hétköznapi ember számára még mindig nem tűnnek fel.
Nem annyira. Persze akadnak környezeti hatások, ártalmak, amelyekre egy-egy betegség okaként ma már határozottan rámutathatunk, de az összefüggést globálisan – szemléletünk, gyakorlatunk és a jéghegyek olvadása között még mindig nem ismerjük fel. Mert mi közünk van nekünk a jéghegyekhez? Mi közünk van az óceánokon úszó több tucat négyzetkilométernyi szemétszigethez? A műanyagtól fuldokló, műanyagba gabalyodott, kínlódó állatokhoz, hiszen közülünk sokan úgy élik le az életüket, hogy se jéghegyet, se óceánt nem láthatnak soha.
És amit nem látunk, az nincs is. Az nem hat ránk, és mi se vagyunk hatással a működésükre. Pedig a közöny előbb-utóbb TÉNYLEG globális ökokatasztrófához vezethet, és nem kell ujjal mutogatni a gyáróriásokra, az autóiparra, a mezőgazdaságra vagy a vegyiparra. Mi (is) felelősek vagyunk azért, hogy élő, lélegző Földünk egészsége tovább romlik vagy helyreáll.
A környezetvédelem igenis a saját háztartásunkban kezdődik
A konyhában. A gardróbban. A sminkasztalon.
Körbefutott az interneten egy természetfotó: egy apró tengeri csikó kapaszkodik egy műanyag fültisztító pálcikába. Nem cuki. Nem meghökkentő. Sokkoló. A hozzá tartozó adat is, amely szerint egy vizsgált óceánmederszakaszon pár négyzetméterenként tucatnyi fültisztító pálca hever (lebeg). És ez egy mikromnyi része annak a mérhetetlen mennyiségű hulladéknak, ami miattunk, teljesen hétköznapi emberek miatt a természetes vizeinkbe kerül.
Amiket – akár a pálcikákat – egyszerűen a WC-be dobunk. Végig se gondoljuk, hol ér partot az egyszer használatos sminkkorong, pálcika, vattacsomó.
Szóval igen, van felelőssége az emberiségnek a Föld további sorsát és egészségét illetően, a nagyipari környezetszennyezés mellett első körben érdemes egyszer megvizsgálni a saját környezetünket is. Az otthonunkat. Vásárlásainkat, beszerzési szokásainkat. Az élelmiszerrel való bánásmódunkat és azt is, ahogy a hozzánk kerülő használati tárgyakkal, valamint a CSOMAGOLÓ-anyagokkal bánunk.
Vajon törekszünk arra, hogy kisebb legyen az ökolábnyomunk?
Fontos ez egyáltalán számunkra? Mert a környezetvédelem az agyban és valahol a szívben kezdődik. Hogy felfigyelünk minderre és megsajnáljuk a helyet, ahol élünk. Az egyetlen helyet, ahol e pillanatban élhetünk. Fontossá válik a róla való gondoskodás. És aztán ezt a gondolkodást bevisszük az otthonunkban. Majd megváltoztatunk néhány szokást. Cselekszünk. Ezek eleinte esetleges tettek csupán: egy-egy alkalommal visszautasítjuk a nejlonszatyrot a boltban, mert jó fejek voltunk és vittünk valami régit. Később ez már nemcsak egy-egy alkalom lesz, hanem attól érezzük majd pocsékul magunkat, ha nem gondoskodunk olyan szállítási lehetőségről, ami nem terheli vagy nem annyira a világunkat.
Ekkor jönnek elő, vesszük kézbe az öko vászonszatyrokat, az olyan csomagolóanyagokat, amelyeket mosni lehet (viaszolt vásznak), a sokszor használatos műanyag, megint később fémdobozokat. Mert ahogy mindennek, ennek a szemléletváltozásnak is vannak állomásai. Valamint egyre több és több területet érinthet majd a mindennapokban.
Megnyilvánulhat az élelmiszerbeszerzésekben, és abban is, hogy NEM dobjuk ki az ételt csak úgy. Akarunk valamit kezdeni a bebarnult zöldséggel, gyümölccsel, és nem végzi a szemétben az édes banán. Később CSAK ANNYIT veszünk, ami tényleg el is fogy, és fokozatosan lemondunk az impulzus- vagy rohamszerű vásárlásokról.
Többszáz liter víz egyetlen sose használt pólóért
Kevesebb ruhát veszünk, és amit megveszünk, igyekszünk gazdaságosan kihasználni, mert igen, azok a ruhák, amelyeket egy könnyelmű pillanatban csak úgy beloptunk a háztartásba, de aztán nem hordunk, az egyik legostobább teher a Földnek. Kár volt miatta festékkel, vegyszerekkel szennyezni a környezetet és még nagyobb kár azért az esetenként többszáz liter édesvízért, amit a ruha gyártása során elhasználtak.
A saját kezünkben van az irányítás egy része – nem teljes körűen, nem múlik minden rajtunk, és az is lehet, a monopolhelyzetben lévő gigagyárak a mi apró, felelősségteli cselekedeteinket elsöpörve hosszú távon átírják, letarolják közös otthonunkat. De amit megtehetünk mi, azt érdemes megtenni. Mert egyrészt sok kicsi sokra megy, másrészt ha nagyon sok ember kezd el hasonlóképpen gondolkodni, az olyan egységes és nagy erővel bíró szemléletváltozást hozhat, amellyel már tudunk kérdéseket feltenni a Föld érdekeit nem szolgáló iparnak is.
