Most kaptuk a szomorú hírt, hogy Dr. Szepes Attila, a Bács-Kiskun Megyei Kórház Gasztroenterológiai Osztály főorvosa, 51 évesen elhunyt.
A szomorú hírt a Bács-Kiskun Megyei Kórház közölte honlapján.
„Dr. Szepes Attila 1967. március 13-án született Szegeden. 1992-ben végzett a Szegedi Orvostudományi Egyetemen cum laude minősítéssel, ahol pályakezdőként az I. számú Belgyógyászati Klinikán kezdte meg orvosi hivatását. 1997-ben szakorvosi képesítést szerzett belgyógyászatból, majd 1999-ben gasztoenterológiából” – írja kmk.hu.
2009. február 1-től haláláig a Bács-Kiskun Megyei Kórház Gasztroenterológiai Osztályát vezette osztályvezető főorvosként.
Kiváló munkájával és szaktudásával élete végéig növelte a kórház színvonalát és gyógyította a betegeket. Hazánk egyik leggyakorlottabb és legfelkészült orvosa volt.
Kollégái ezzel búcsúztattak:
Dr. Szepes Attila főorvos úr – néhány évvel ezelőtti, év végi ünnepségünkön elhangzott, lelkünket mélyen megérintő – karácsonyi gondolataival búcsúzunk szeretett munkatársunktól.
„Kedves Kollégáim, Barátaim!
Karácsonyi beszédet még sosem írtam – nem is hálás feladat. Mindannyian számtalan köszöntőt, üres frázisokat halmozó, a családi szeretet fontosságát, a lelki egyensúlyt előtérbe helyező beszédek tucatjain vagyunk túl. Sok helyütt, sokszor hallgattuk – legtöbbször fél füllel – ezeket a gondolatokat. Aztán eszembe jutott, hogy én inkább elmondom mi nekem a Karácsony.
Először is megfiatalodom tőle. Visszatérnek gyerekkorom emlékei, amikor öcsémmel izgatottan kutakodtunk, hátha elcsípünk egy rosszul eldugott ajándékot – de mindannyiszor csalódnunk kellett. Aztán visszajönnek a gyerekkori vacsorák illatai, a fa és a gyertyák szagával keveredve, Anyám szava, Apám érintése. Visszatér a türelmetlen várakozás, a napok és aztán már csak órák számlálása, hogy mikor jön már a Jézuska? Hanem aztán, amikor megszólalt a csengő és kitárult a karácsonyfa szobájának ajtaja, az volt maga a boldogság. Mi, megkérgesedett felnőttek talán már nem is értjük ezt, már elkoptunk, túlságosan is megkérgesedtünk. Gyerekként azon a legfontosabb ünnepe volt az örömnek.
Felnőttként egészen másként éljük meg ezt. Már tudjuk, milyen csoda együtt lenni azokkal, akiket a legjobban szeretünk. Élvezni azokat a perceket – órákat, sőt ilyenkor a napokat, amiket a legfontosabbak körében töltünk, akiknek most mi is a legfontosabbak vagyunk. Már az együtt, nem rohanással és halaszthatatlan tennivalókkal töltött napok is ajándékok. Ez az öröm és az együttlét tudata adja a karácsonyi békét az év többi részében oly nyughatatlan lelkeinknek.
Mi, orvosok különösen tudjuk ezt értékelni. Szerintem mindannyiunk legszomorúbb Karácsonya az volt – azok voltak, amikor hivatásunk miatt pont akkor, pont abban az órában, ami mindannyiunk számára a NAGYBETŰS ÜNNEPET jelenti, akkor éppen ügyeletben lenni – bármennyire magasztos feladat is, bármilyen fontos is akkor is segíteni embertársunkon – a legszomorúbb Karácsony. Most – ha csak egy pillanatra is, de mindannyian gondoljunk azokra és szeressük őket, akik majd idén végzik el helyettünk is ezt a hálátlan feladatot.
Büszke vagyok rá, hogy európai vagyok, hogy ebben a kultúrában nevelkedtem, hogy magyar és keresztény vagyok. Éltetni akarom a Megváltóba vetett hitünket, ünnepelni a születésnapját és ajándékot adni szeretteimnek, akikben Ő is benne él – kifejezve ezzel, hogy mennyire fontosak is nekem. Legszívesebben a világot tenném lábaik elé, de ha azt nem is tudom, akkor is biztos vagyok benne, hogy egy apróság is a világot jelenti ilyenkor. Én legalábbis látom benne, mert látni akarom benne. És mindennél jobban szeretném, ha gyermekeim és az Ő gyermekeik és további leszármazottaim is még nagyon sokáig megtehetik majd ezt félelem nélkül.
Nem akarok élni olyan világban, ahol nincs Karácsony. Ahol nem mondhatom el, hogy nincs egy ünnep, ami csak és kizárólag az emberi szeretetről szól. Unikum és ajándék ez nekünk, hogy a lelki béke, hozzátartozóink és embertársaink iránti szeretetünk torát ülhetjük. Ahol az ellenséget sem tudjuk és akarjuk gyűlölni, legfeljebb rácsodálkozunk, hogy miért is olyan szegény, hogy nem szeret. Nem akarom, hogy a szeretet ünnepe – egy csodás, addig még sosem volt ember születésnapja – valaha is félelemhez kötődjön. És ezt csak úgy érhetjük el, hogy mindannyian még jobban szeretünk, még alaposabban kitárjuk magunkat azok felé, akik fontosak nekünk és akkor talán ennek a szeretetnek az összessége legyőzheti a tapintható fenyegetést, mely most világunkat, hitünket, Európánkat veszélyezteti.
Ha kérhetnék a Jézuskától most valamit az egészségügynek – hiszen mégiscsak kollegális körben vagyunk – hát bajban volnék a listámmal. Magamnak nem hiányzik semmi. Sikeres, boldog évem volt, büszke vagyok gyerekeimre, páromra, családtagjaimra, szeretteimre. És nagyon, de nagyon büszke minden munkatársamra: jó velük egy közösségben élni és dolgozni. A kórháznak kérni, nem az én tisztem, az a lista nem az én kezemben van. Az egészségügynek azért mégiscsak kellene néhány dolog: megbecsülés a társadalomtól, hogy érezzük, fontosak vagyunk a számukra és nem „csak egy szolgáltató iparág”. Reményt kérnék az egészségpolitikától: a reményt, hogy legalább úgy érezzük, hogy nem mostohagyerekek vagyunk, akik csak vannak, de sokba kerülnek, és el kell tűrni őket. Reményt, hogy jobb lesz és könnyebb. Megsúgom: a jobbat nem mindig Forintokban, a könnyebbet pedig nem kevesebb munkában mérik. Mert minden nehézség ellenére mi mindannyian szeretünk dolgozni itt, ebben a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” egészségügyen. És nagyon szeretnénk hasznosabban, a betegeink számára még többet nyújtva tenni. De ehhez segítség kell! Ez aztán egy igazi, jó ajándék lenne. Talán megint írnom kéne levelet, mint gyerekkoromban: Jézuska! Kérlek! De tényleg, de nagyon szeretnénk! – Anno ez sokszor „bejött”, hátha most is működne…
Végezetül még egy gondolat. Karácsonykor kívánni is szoktunk. Bőséget, egészséget, boldogságot, békét. Azt kívánom, hogy minden kedves kollégámnak, azt itt jelenlévő és most is dolgozó egészségügyi küzdő-társamnak és persze minden szerettemnek bőséggel jusson mindenből!
És ahogy öregszem, egyre inkább úgy látom, hogy minden hétre kellene egy Karácsony mindannyiunknak!
Isten áldjon mindenkit, sok szeretettel kívánok Boldog Karácsonyt!”
Dr. Szepes Attila
forrás kmk.hu
