Az ember el van saját magában, persze. Legbelül, a fejében persze ott a végtelen szabadság – Cipővel, a Republic együttes néhai énekesével szólva: „arra gondolok, amire akarok”. De aztán ott van a közvetlen családunk, a legfontosabb közösség, amelynek tagjai vagyunk. Aztán jönnek a barátok, meg a munkahely, meg az ország, amelynek állampolgárai vagyunk. Meg a Föld, amelyen hétmilliárd fajtársunkkal osztozunk.
Legvégül azonban valójában a kozmosz részei vagyunk: mindannyian csillagok porából jöttünk létre, és együtt lélegzünk az Univerzummal.
Persze, egy átlagos kedden, amikor mindjárt el kell mennem kiflit venni a boltba, aztán meg sorba állni a postán, nem ezen szoktam rugózni gondolatban. Viszont ez nem egy átlagos kedd. A mai napon éri el a New Horizons űrszonda a Plútót, naprendszerünk legkülső, figyelemre méltó objektumát, egy titokzatos törpebolygót. Gondolhatjuk persze, hogy és akkor mi van: a kifli ettől nem lesz olcsóbb, és a sárga csekket is be kell fizetni, különben baj lesz.
Valahogy mégsem lehet elszakadni attól a gondolattól, hogy odakint száguld egy kisautónyi méretű, ember építette űreszköz, és nemsokára a saját szemünkkel is láthatjuk azt az égitestet, amely távcsővel szemlélve is eddig néhány pixelnyi – körömpiszoknyi – méretű volt. Amiről 1930-ig csak halvány sejtése volt az emberiségnek.
Egy megszállott csillagász, Clyde Tombaugh fedezte fel, többévnyi megfeszített munka után. Tűt keresett a szénakazalban, és végül rábukkant. Szegény Plútót azóta lefokozták törpebolygóvá, mivel nem olyan, mint egy hagyományos, „rendes” bolygó: holdjai nem körülötte keringenek, hanem egy tömegközéppont körül járják a táncukat, és valószínűleg sok törmelék is van ebben a minirendszerben.
De hogy pontosan mi is van ott, az ma kiderül. Hogy milyen a Plútó felszíne, hogy miből áll a légköre, hogy van-e gyűrűje és még több holdja.
Az űrversenynek a Szovjetunió felbomlásával vége szakadt: addig a nagyhatalmak izmozása adott lökést a mind látványosabb eredményeknek. Utána kicsit unalmas lett az űrkutatás, mostanában azonban megint érdekes dolgok történnek odakint. Az ősszel az Európai Űrügynökség tett le egy űrszondát, a Philae-t a Csurjumov–Geraszimenko-üstökös magjára. Rengeteg mindent megtudtunk akkor arról, milyen is egy effajta „piszkos hógolyó”, amely a Naprendszerben rója végeláthatatlan útját. A Philae azonban nem úgy landolt, mint ahogy tervezték. Árnyékba került, és megszakadt vele a kapcsolat. Fél év múltán azonban, amikor újra napsugárzás érte a napelemeit, felébredt, és idén júniusban újra sugározni kezdte az eredményeit. A Plútó felé iszonyú sebességgel, immár kilenc éve az űrben száguldó New Horizons űrszondával is megszakadt a kapcsolat a múlt héten. Elképzeltem azokat a tudósokat és mérnököket, akik nagyjából húsz évüket áldozták erre a projektre, milyen arcot vághattak, amikor egy héttel az érkezés előtt lekapcsolt a New Horizons. Szerencsére sikerült felébreszteni, és éppen most, amikor az űrszonda odaér a Plútóhoz. Vele együtt az emberiség. (Clyde Tombaugh is, mivel a hamvait elhelyezték egy kapszulában a New Horizonson.) De Ön is, meg én is – akik közben idelent mindannyian kiflit veszünk a boltban.
Forrás: metropol; Kép: Google, illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
