Nyaralás az olcsó SZOT üdülők, a csíkos campingszékek és drága borjúcsülkök időszakában, utasellátóval és MK-27 magnóval.
Régebben a családok nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy évente legalább egyszer jól megérdemelt pihenést (1 vagy 2 hetet) tölthessen valahol, elsősorban a Balatonon. Abban az időben járt elvben három évente ilyen beutaló, mert a törvények szerint ilyen gyakran kérelmezhették őket a dolgozók, a gyakorlat azonban inkább azt mutatta, hogy – különösen a gyerekes családok esetében – inkább az akkori szakszervezet maga ajánlotta fel azokat éves rendszerességgel. Márpedig a beutalós nyaralás szinte felfoghatatlanul olcsóbb volt annál, amit egyébként – elsősorban a külföldi turistáknak – fizetnie kellett a magyar tenger környékén.
Egy SZOT üdülőben 1968-ban 10-, de a hetvenes évek közepén is 15-20 forintból kijött egy éjszaka, egy fő részére, teljes panzióval, vagyis napi három étkezéssel. Ha nem sikerült beutalót szerezni, akkor csak a szállás ennek a többszörösébe került, hiszen például a balatonfüredi Annabella hotelben a szoba reggelivel 72 forintot kóstált éjszakánként. Ezzel pedig még nem volt megoldva az étkezés és, ha valaki nem akart 50 filléres zsemlét majszolva nyaralni, akkor bizony az éttermi étkezés sok izzadságos munkaóra keresetét emésztette fel.
Valószínűleg ebben az időszakban terjedt el a közkeletű mondás, hogy a Balaton drága, hiszen a tó körüli vendéglátóhelyek árképzése bizony nem volt éppen szemérmes. Például egy másodosztályú siófoki étteremben ugyan rendelhettünk volna tejfeles burgonyafőzeléket (feltét nélkül) 3,30-ért, de egy pirított gombás borjúcsülök már több, mint 30-, a pontyból készült halászlé (azért mégis a Balatonról beszélünk) 16,20-ba került. Ha arra vetemedett volna a SZOT által nem kedvelt proletár, hogy egy elsőosztályú helyre üljön be iszogatni valamit, akkor olyan árakkal találkozott volna, mint a ’füredi Kedves cukrászdában, ahol az (örök klasszikus) kólaszörpért 6,20-at, míg 2 dl narancsléért 13,30-at kellett fizetni a rezzenéstelen arcú pincérnek. Egy éjszaki SZOT szállás ára egy pohár italért.
Akkoriban, a vasútállomásokon fellelhető büfékben kapható volt – többek között – szalámis zsemle 3,20-ért, 10 dkg virsli, mustárral 6,80-ért, míg a leöblítéshez szükséges narancslé itt már csak 4,10-be fájt. Az átlagban 2000 forintos fizetések mellett ezek bizony meglehetősen borsos árak. Emellett pedig voltak olyan költségek, melyeket a SZOT beutaló ellenére sem lehetett megúszni.
A magyar ember már akkor sem indult útnak a strandoláshoz szükséges standard kiegészítők garmadája nélkül, így a nyárelő az áruházak felkeresésével zajlott. Minden strandolás alapja a gumimatrac, melynek kék és – alaphelyzetben – piros színére és messzire áradó gumiszagára még ma is mindenki emlékszik, aki csak egyszer is a kezébe vett egy ilyet.
A Taurus Gumiipari Vállat, Pálma márkanév alatt forgalmazott egy- és kétszemélyes matracai akkoriban világszínvonalat képviseltek, és exportálták is őket szinte a világ minden országába. Az áruk ennek megfelelően – stílusosan – elég keményre volt pumpálva, hiszen – a férőhelyektől függően – 270-340 forint között lehetett őket leemelni a Centrum, Skála vagy éppen a Triál áruházak polcairól. Ha pedig már elment valaki egy ilyen „plázába”, akkor rögtön vásárolhatott néhány campingterméket (ahogy akkoriban írták) is.
A kor ászai az alumíniumvázas, a napot is elsápasztó színorgiában tündöklő, csíkos vagy virágmintás szövettel készült kempingszékek voltak. A dolgozó emberek hálásak lehettek értük a HAFÉM vagy a Budapesti Fém- és Vastömegcikk KTSZ-ek valamelyikében dolgozó társaiknak ezekért a csodákért, melyeket ráadásul két féle változatban is meg lehetett vásárolni.
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
A könnyen hordozható, de jóval kisebb presztízzsel bíró, alacsonytámlás székek 205-210 forintba kerültek, míg a sokkal tekintélyesebb, már-már „elnöki” magastámlásak 290 forintért lehettek a vásárlóké. Persze ezek az alkalmatosságok befektetésnek sem voltak utolsók, hiszen a korabeli hirdetések egymásra licitáltak a lehetséges felhasználási lehetőségek taglalásában, így kertekbe, erkélyekre is vizionálták őket. Persze ezzel még korántsem volt vége a felszerelés összeállításának, mivel a nap a szocializmus gyermekeit is érte és már akkor is szükség volt a napozás közbeni zajkeltésre is.
A Balatonon sütkérező embereknek akkoriban a Fabulon volt a bőre őre, persze a tervgazdaságnak megfelelő, szűkösebb választékban. A zárt helyen dolgozók fehérebb bőrére az 5-ös, míg a napcserzette munkásoknak a 3-as naptej jelentette a tökéletes védelmet, egységesen 45 forintért. A Kőbányai Gyógyszerárugyár ugyanis csak ebben a két variációban gyártotta a termékeit. Hogy délben ne legyünk a napon ahhoz pedig csak a „Ki nyer ma? Játék és Muzsika 10 percben” szignált kellett figyelni a rádióban, persze csak, ha időben beszereztük a Szokol-403-ast.
Forrás: Fortepan/ Rádió és Televízió Újság/ Kővári Jenő
Az orosz nyelven sólymot jelentő név egy kis dobozt jelentett, melyhez csinos(?) barna bőrtokot is mellékeltek is a Keravill üzletek 780 forintért árulták. A Szovjetunió ajándéka húsz éven keresztül tette lehetővé, hogy az emberek egyszer se mulasszák el Czigány György műsorát a Kossuth Rádión. Persze nem mindenki érte be a három fogható csatorna pillanatnyi kínálatával, így sokan ruháztak be egy MK-27-es kazettás magnóra, már persze ha ki tudták szorítani az árát.
A Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) terméke maga volt a szocreál ipari formatervezése Mount Everestje, a maga fekete (vagy békazöld) testével és rikító sárga gumigombjaival. A Keravill kínálatában megtalálható magnetofonért 2200 forintot kellett a kasszában hagyni, ami bizony sok munkásembernek meghaladta a havi munkabérét. Cserébe megtanította az embert magnószalagot méretre vágni és cellux-szal összeragasztani. Az MK-27 sebességszabályzója ugyanis nem sikerült túl kiforrottra, így szinte állandó volt nála a kazetta „begyűrése”.
