Utánajártunk, hogyan alakult ki a mai értelemben vett női alsónemű. Íme egy kis bugyitörténelem.
Egy 19. századi hölgy számára szinte megoldhatatlan volt, hogy egyedül öltözködjék, olyan bonyolultak voltak az akkor divatos ruhák. Egy bizonyos ruhadarab felvételével azonban nem kellett bajlódniuk: a nők az 1800-as évekig nem hordtak bugyit.
De vajon miért nem volt akkoriban divat ez a praktikus ruhadarab? Utánajártunk, hogyan alakult ki a ma ismert női alsónemű. Íme egy kis bugyitörténelem.
A 18. század előtt a férfiak és nők egyaránt inget hordtak alsóneműként, amely egy hosszú, hálóruha szerű ruhadarab volt. Igaz, van történelmi adat arra, hogy a nők már az ókori Rómában is hordtak bugyit – legalábbis sportoláshoz.
Az ókort követően azonban hosszú-hosszú ideig nem volt trend az ilyen alsó. A nők körében a bugyi viselése csak a 19. században vált szokássá.
Hosszú kihagyás után csak a 1400-as években születtek ismét feljegyzések női bugyogóról. Ezeknek persze semmi közük nem volt a mai falatnyi darabokhoz. A bugyit akkoriban pantallónak hívták, és egy török stílusú, nagy, bő, csipkés, térdig érő nadrágot értettek alatta, amit könnyen elrejthettek az alsószoknyák erdejében.
Ez a típusú bugyi Spanyolországban bukkant fel először a mór viselet hatására, majd innen terjedt tovább a 16. században Európa más részeire, de a 18. századig inkább csak az olasz arisztokrata hölgyek és a velencei kurtizánok hordták az új viseletet.
A női hosszú szárú bugyik (tulajdonképpen alsónadrágok) végül a 19. században terjedtek el széles körben. Ekkor jött divatba ugyanis az empire stílus, a testhez simuló, vékony anyagú ruhák pedig nem melegítették többé a hölgyeket – szemben a korábbi divat számtalan ruharétegével. Főként a natúr, majdnem testszínű változatok voltak népszerűek, ezek ugyanis nem villantak ki feltűnően a vékony ruha alól. Azonban az ekkor trendi szoknyabugyik és a térdnadrágok a lábak között még nyitottak voltak.
Az 1840-es években aztán megint a hatalmas abroncsos szoknyák jöttek divatba. S mivel a különálló vázat egy kisebb széllökés is magasra emelhette, a bugyi gyorsan az „erkölcsös nő” ruhatárának alapdarabjává vált.
Annál is inkább, mert ekkor vette kezdetét a szigorúan erkölcsös viktoriánus kor.
A bugyi középen továbbra is nyitott maradt, ami a terjedelmes szoknyák alatt némiképp megkönnyítette vécéhasználatot.
Francois Boucher festményén világossá válik, hogyan könnyítettek magukon a nők a lyukas alsók és a bourdaloue nevű hordozható bidé segítségével.
Ahogy a divat változott, és szűkültek a szoknyák, úgy változott az alsóneműk fazonja is: az évszázad végére divatba jöttek a felül szűkebb alsók. Majd az 1910-es években végre közepén is összevarrták a bugyit, így a női alsó elnyerte ma is ismert formáját.
Brigitte Bardot és Jeanne Moreau pedig már kimondottan szexibb bugyikban villantott a filmeken. Marilyn Monroe 1955-ös filmjében fehér szoknyája alól kivillanó bugyija pedig már maga volt a csábítás.
A szegényebb rétegek körében persze nem terjedt túl gyorsan a bugyiviselet.
Magyarországon még a 20. század első felében sem hordtak bugyit a szegényebb vidékek parasztasszonyai.
Korábban már írtunk arról, milyen zavarba ejtő volt, amikor a színpadon még bugyi nélkül táncoltak a magyar lányok. Mivel az első öt sorban „minden” látszott. Szükséges volt előírni a bugyi viselést a néptáncosok számára. Így segítették az 1930-as néptánc-bemutatók a bugyi magyarországi elterjedését.
Miért nem hordtak bugyit a nők a 18. századig?
Több oka is volt annak, hogy a hölgyek nem preferálták ezt a ruhadarabot. Az egyik indok, ami az alsó ellen szólt, hogy
nem tartották elég nőiesnek.
Alsó gyanánt ugyanis a férfiak viseltek térd alá érő nadrágot, és ez hosszú ideig az erősebbik nem kiváltsága maradt. A bugyiviselés ellen a másik érv pedig az volt, hogy egyszerűen
nem tartották higiénikusnak.
Arról, hogyan oldották meg a nők bugyi nélkül azokat a bizonyos nehéz napokat, ITT olvashatsz bővebben.
Forrás és képek: Wikipédia, Trendmano blog, Glamour, Pinterest
