Taxisnak lenni hivatás, mégis, a mai napig kevesen ismerik el szakmának. Most könyv született egy ‘bennfentestől’.
Nincsenek véletlenek: egy sajtóvetítésre igyekeztem, de elment az orrom előtt az autóbusz, így taxiba ültem. Hamar szóba elegyedtünk, ahogyan ez nálam lenni szokott, egy idő után taxisom elárulta, hogy írt egy könyvet pályájáról, magáról a taxis létről. Így találkoztam Szászik Péterrel, a Taxi sokk című könyv szerzőjével, akivel, immár e sajátos kortörténet ismeretében ültünk le beszélgetni.
– Miért szánta rá magát e könyv megírására?
– Régóta érlelődött bennem, hogy be kellene világítani azokba a sötét szegmensekbe, amelyek nem köztudottak vagy teljes téveszmeként élnek a társadalomban a taxisokról. Manapság már szinte csak pejoratív véleményeket hallani róluk. A könyvem nem olyanokról szól, akik ideig-óráig a karrierjüket építgették taxisként, vagy ugródeszkának használták valami egyéb céljuk felé, hanem azokról a hivatásosokról, akik erre tették fel az életüket, hogy az ő szemükkel láttattassam olvasóimmal ezt a világot. Hiánypótlónak szántam, mert azok a könyvek, melyek eddig megjelentek a fővárosi taxizásról, nem ezzel foglalkoztak.
Itt nem sorvezető a hiénák, a csibészek, a jópofizók világa, ahogyan sokan gondolják – ez csak a jéghegy csúcsa.
Nem botránykönyv, nem kalandregény, nincs benne „hármas break”, amikor megmozdul a taxis társadalom, valakinek a megmentésére, hanem a hétköznapi valóságot ábrázolja. A szakmának esszenciális leírása. Bármelyik fejezetből akár lehetne nagyobbat, akár egész könyvet írni.
– Ön hogyan választotta hivatásának a taxizást?
– Amikor 1989-ben beleugrottam, nem szántam élethivatásnak. Eredeti végzettségem felsőfokú német nyelvű idegenvezető. Néhány évre abba is hagytam a taxizást, 1992-95 között a bonni magyar nagykövetségen dolgoztam. Mikor hazajöttem, már teljesen beütött a rendszerváltás és úgy gondoltam, néhány évig jó lesz. De beleragadtam. És azóta sem tudok kiszállni belőle.
– Még szinte „kezdőként” belekeveredett az 1990-es taxisblokádba. Bőségesen olvashatunk erről, akár egy más jellegű „sokkélményről”, a „besárgulásról”. Voltak-e hasonló megrázó esetei? Hol volt például 2006-ban a tragikus kimenetelű augusztus huszadikai tűzijáték alatt, avagy tv-székház ostroma idején?
– A tűzijáték alatt éppen az intenzív osztályon feküdtem hasnyálmirigy-gyulladással. Ami a tévé ostromát illeti, ilyenkor jobb menteni a kocsit, felfokozott érzelmek közé nem érdemes odahajtani, mert megsérülhet, és az sokba kerül, a tettest megtalálni pedig szinte reménytelen. A taxisokat időnként megpróbálják bevonni a politikába, biztosan Ön is látott már fellobogózott taxit, vagy ott van a „nemzeti taxi” cége, amely nagy-magyarországos logóval szaladgál…
– A taxisblokádot viszont azóta is gyakran emlegetik, különösen olyankor, amikor olyan dolog történik, amitől az emberekben elszakadhat a cérna..
– Igen, teljesen kilúgozott, közkeletű hivatkozási alap lett, valamennyi politika oldal részéről. Mindenki a maga igazát keresi benne. Pedig akkor és ott, abban nem volt semmi politika. Ott ültem én is benne.
Egyszerűen kijelentettük, hogy elég volt, nem hagyjuk, hogy tönkretegyenek bennünket.
Az a fellépés egyszerre volt erőszakos és „hagyományteremtő”, mert azóta is mindenki úgy próbálja megoldani a közéleti problémáit, hogy lezárja a hidakat. Persze hasonló méretű megmozdulás azóta sem volt, a taxisok részéről sem, mert sokkal kevesebben vagyunk. Most megint beszélnek blokádról a reptéri felhajtás miatt. Csakhogy a korábbit katonaviselt emberek csinálták, most pedig olyanok, (tisztelet a kivételnek), akiknek apuci vett egy kocsit…
– Valamikor legendás volt a taxisok közötti szolidaritás. Emlékszem még arra, amikor egy taxis gyilkosát a kollégák kapták el rövid időn belül.
– A szolidaritás, a segítő szándék ma is él. Csak a hőfoka alacsonyabb, és mivel a taxisblokádhoz képest talán ha egynegyed annyian vagyunk, nincs olyan lefedettsége a városnak. Ha valakinek segítségre van szüksége, mondjuk a BAH-csomópont magasságában, a saját társaságából legfeljebb 4-5 kocsi lehet ideális távolságban. Egyszer a Vár oldalában rám támadt egy másik autós. Három kocsi volt a közelben, így az illető el tudott menekülni. Minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk ott tartani, amíg a rendőrség megérkezik.
– A szigorítások alaposan megszűrték az állományt…
A „sárgítás”, meg a „tíz évnél fiatalabb autóról” szóló rendelkezések következtében napjainkban már csütörtök-péntek-szombat este nemigen lehet Budapesten taxit találni, mert tömegesen feladták, abbahagyták. Sajnos azok, akik folytatták, különösen a taxis társaságokon kívüliek, gyakran tisztességtelen trükköket alkalmaznak az utasokkal szemben. És ez megint rossz fényt vet a szakmára. Nem tudom, hová fog ez vezetni, mert akik nem tudnak a kemény követelményeknek megfelelni, el fogják hagyni a pályát. Olyan ez, mint egy fordított rosta: a jókat dobálja ki, és a rosszaknak teremt termőtalajt. Ráadásul az újdonatúj rendelkezéseknek nemigen volt értelme:
a magyar gazdasági környezetben a lehető legkisebb mikroszkopikus probléma lehetett, hogy milyen színűek a taxik, és butaság a 10 éves korhatár is – mert ugyan mitől jobb egy 9 éves Dacia, mint egy 11 éves Mercedes?
Mikor az állam kezében van a vizsgáztató állomás, akkor könnyen meg lehet állapítani, hogy egy adott autó alkalmas-e a taxizásra, vagy sem. Ha nem alkalmas, ki kell szórni, ha alkalmas, akkor meg teljesen mindegy, hány éves. De ugyanilyen istencsapása az online pénztárgép, amit ránk kényszerítettek. A taxisok túlnyomó többsége KATÁ-s, nem éri el az ÁFA-határt, tehát akármennyi kerül a készülékbe, mindenképpen 50 ezer forint havi adót fizet. Csak egyetlen dologra jó, hogy meg lehessen büntetni azt, aki nem pötyögi be minden egyes fuvar után a fuvardíjat… – ráadásul a taxis annyit ír be, amennyit be akar vallani. Ezzel szemben a régi taxiórán ott volt minden: az indulási időpont, a tarifa, az utazás időtartama – gyakorlatilag vissza lehetett keresni, hogy csalt-e a taxis. És mégis megvetették velünk! Igaz, hogy adtak hozzá támogatást, de a bruttó ára akkor is 150 ezer volt…Tisztelt hatalmat gyakorló politikai pártjaink pedig rendszeresen továbbviszik elődeik rossz intézkedéseit, megfejelik a sajátjaikkal és az utánuk következő megint ezt teszi… Mint egy rossz álom!
– Melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek egy jó taxist jellemeznek?
– Ez a szakma, amit nem ismernek el szakmának, formálja az embert. Minden egyes utas hozzátesz valamit. Volt szerencsém szállítani Magyarország három miniszterelnökét, minisztereket, vezérigazgatókat a versenyszférából, színészeket, celebeket, de betörőket, börtönből szabadultakat, csőszerelőt, segédmunkást, takarítónőt – és mindegyikkel meg kell találni a közös nyelvet. Akár úgy is fel lehet fogni, mint egy leckesorozatot. Persze más, ha valaki azért taxizik, hogy éjjel részegeket vigyen haza, akiket jól levesz, vagy külföldieket fuvaroz, akikkel egy kukkot nem tud beszélni. Eltölthet valaki 15 évet a taxiban úgy, hogy fogalma sincs arról, mit csinál, hogy mi számít, és mire érdemes odafigyelni. Rengeteg magyar filmben látunk a legváratlanabb pillanatokban felbukkanni egy-egy taxit. Ezek az emberek szem- és fültanúi voltak a történelemnek, óriási, összefüggő történetet hurcolnak magukban.
Nincs még egy olyan szakma, amely nagyobb szimbiózisban élne a várossal és lakóival.
Tudják, hogyan változnak a helyszínek, hogyan fejlődik a város, mi mikor épült, mi, hol van lezárva és azt is tudják, hogy az utasaik, társadalmi és egzisztenciális helyzetükhöz képest hogyan gondolkodnak. Ha ezeket a különböző részleteket össze tudják rakni magukban, akkor ez nagyon komoly eredményre vezethet. Ez a taxi sokk. Miközben egy taxist mindenki szolgáltatónak tekint, nem gondolják, hogy esetleg nála van a bölcsek köve.
– Könyvében számos utassztorit is elmesél a férjét tetten érni próbáló asszonytól az újgazdagokig, és az egyik legmeghatóbb annak a francia nőnek a története, aki a II. világháború idején Magyarországon elesett német barátja sírjához jött. Van-e olyan Ön számára emlékezetes eset, ami kimaradt a könyvből?
– Sok volt, de sajnos nem vezetek naplót, hogy frissiben lejegyezzem a történeteket… Puskás Öcsit gyakran szállítottam, egy róla szóló fejezetnek többször nekifutottam, elvégre kevés embernek adatik meg, hogy a „leghíresebb magyar emberrel” találkozzon. 1995 körül sokszor felvettem, a Logodi utca környékén lakott, előfordult, hogy az Aranycsapat más tagjaival együtt utazott. Szikrázóan pazar egyénisége volt, és bizony gyakran a magyar nyelv igen erőteljes fordulatait használta. Éppen ez volt benne a báj, de ezt valahogy nem lehet jól leírni. Azt akartam kihozni belőle, hogy kitüntetés egy ilyen emberrel utazni. A kocsimban van egy lap, azoknak az illusztris személyeknek a névsorával, akiket szállítottam. Sok értékes aláírás sorakozik rajta…
– A befejező írás nyomán, amelynek címe „Sikerdíj?” , úgy érzem, igen pesszimistán látja a jövőt.
– A taxiban töltött évtizedeknek van egy nagyon negatív tanulsága. Az ember egyedül marad… bármikor, amikor szüksége van arra, hogy melléálljanak. Amikor letöltöttem a tanulóidőt, és először kiküldtek az utcára, már akkor megmondták: „Mostantól kezdve csak magadra számíthatsz”. Ők a munkára gondoltak, de ez sajnos nem csak arra igaz. Harminc év után az ember azt látja, hogy egyedül van az életben. Több időt töltöttem egyedül a taxiban, mint a családommal, ha hazaérek, bezuhanok az ágyba. A legtöbb munkahelyen csapatmunka folyik, van kihez szólni, esetleg van egy közös cél. Mint például a diszpécser-központosoknál is.
Így aztán ha az ember a taxiban nagyon kiszárad, és szüksége van valakire, bizony rázúdítja az utasra a beszélhetnékjét.
Én sokat dumálok, de rendszerint megkapom érte a felmentést. Miben lehetnék optimista? Háromféle végzetes betegséget szedtem össze az autóban! Bízzak abban, hogy több utas lesz? Vagy hogy vehetek egy másik kocsit, amivel valaki más dolgozik, és ezzel majd én is kizsákmányoló leszek?
Szászik Péter első könyvében több műfajjal is megpróbálkozott az oknyomozó riporttól a fantázia-novelláig, van benne olyan írás is, amely akár egy pszicho-krimi film csírája lehetne. (Mellesleg elárulta, hogy szerinte minden idők legjobb taxisfilmje a Dögkeselyű…) Számos ötlet kavarog a fejében, de szeretne túllépni a taxis-témán…
Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu
