Eszter ikreket várt volna. Az egyik embrió a méhén kívül kezdett el fejlődni – ha két órával később kerül kórházba, valószínűleg tragédia történt volna.
Az Eszti-Téka egy blog az anyaságról, az anyává válásról és az első évek nehézségeiről. Őszinte, belsőséges gondolatokat és jó tanácsokat olvashatsz, amiket talán még a legjobb barátnődtől sem mernél megkérdezni.
Elájultam. Férjem hangja olyan távolinak tűnt, miközben azt mondta: „Itt vagyok, Szívem, már itt vagyok!” Valaki mosta az arcomat. Aztán kitoltak egy ajtón. Furcsa, az előbb még a folyosón voltunk, és háttal húztak ki kerekesszékben a vizsgálóból. Mintha azt mondta volna a nővér, nem tud velem megfordulni, mert szűk a hely. Milyen érdekes, hogy mégis szemből megyünk ki az ajtón! De nem gondolkodtam rajta tovább, nem sikerült megoldanom a talányt… Szaladtak velem a folyosón. Akkor már nem fájt. Akkor már nem kérdeztem semmit. Azt hiszem, ilyen lehet meghalni… Amikor már az előtte érzett bénító fájdalom sem fáj tovább. Már nem gondolkodtam semmin. Nem kérdeztem semmit, még azt sem, hogy hol a férjem, csak engedtem, hogy a dolgok megtörténjenek. Már nem számított, mit tesznek, hova visznek. Már mindegy volt, már nem féltem! Csak voltam. De azt tudtam, hogy valami nagy baj van. Az őrzőn keresztül azonnal a műtőbe vittek.
Reggel 8-kor keltünk. Noel jól aludt. Hagyott aludni. A férjem ágyba hozta a reggeli kávét. Felültem az ágyban, és elkapott a hányinger. Pár korty után már éreztem, hogy a napok óta tartó hányingert végre feloldja a hányás, ami visszafordíthatatlanul tört ki belőlem. Átkozott terhességi hormon! Elhalt a terhességem a méhemben, de még mindig érezteti ezt a szerencsétlen hatást! Két hete még boldogan vártuk második babánkat. Láttuk az ultrahangon, csak szívhang nem volt még. Aztán kiderült, nem fejlődik. Kedden pedig megtudtuk, hogy összeesett, és elkezdett felszívódni a méhemben. Pár nap, és egy erős vérzés kíséretében távozik végérvényesen, örökre. Megfájdult a hasam. Tompa menstruációszerű érzés. Elkezdődött a vetélés – gondoltam. Dani levitte Noelt a nappaliba. Visszafeküdtem, és vártam az elkerülhetetlent. Egyre erősödtek a fájások. Aztán sugárzott minden irányba a fájdalom. De annak azért örültem, hogy ma vége lesz ennek a rémálomnak örökre! És jöhet egy új remény. Jöhet majd egy új élet. Közben elaludtam. Álomtalan alvás volt, amiből a fájdalom ébresztett. Még mindig nem véreztem. Dani feljött megnézni: „Lassan itt az ebéd ideje”. Megcsinálta. Jött fel Noellel, Noel mondogatta: „Anyi! Nyam –nyam.” Nem voltam éhes. Ebéd után jöttek vissza. Altatni kellene Noelt. Akkor már tudtam:
Valami baj van! Ez mégsem a vetélés lesz! Ez a fájdalom már túl sok! Már az egész hasüregem fájt. Inkább gondoltam egy perforált vakbélre most már, mint arra, hogy mégis a vetélés ideje jött el.
Hívtunk mentőt. Vártunk. Sokat vártunk. Nem találták túl súlyosnak a helyzetet. Nem is szirénáztak. Közben hívott a nőgyógyászom telefonon. Megvan az új vérvétel eredmény. A HCG szint még mindig emelkedik. Valószínű méhen kívüli terhességem van. Dani beszélt vele. Mondta, hogy reggel óta nem vagyok jól, és már a mentőben ülünk. A doktornő hívta a kórházat, hogy tudják, érkezünk mentővel. Méhen kívüli terhesség. Műteni kell. Hosszasan álltunk a dugóba. Én eddig azt hittem, hogy a mentő, ha beteget szállít, akkor mindig szirénázva halad. Most már tudom, hogy nem.
Beértünk. „Tud ülni?” – kérdezték a mentősök. A mentő autó ágyáról átültettek a váróba a székre. Beadták a papírt a sürgősségi ambulanciára, és ott hagytak. Várjunk. Majd jön valamikor egy orvos.
Jött egy nővér: „Menjen be a vizsgálóba, vetkőzzön le, majd jön az orvos.” – De utálom ezt az egészet. Csoda, hogy sose akarok ide önszántamból jönni… A férjem nem jöhetett velem. Egyedül voltam teljesen kiszolgáltatva. Majd megérkezett az orvos. Talán a rideg érzéketlenség az, amivel a legjobban le tudom írni az ambulancián megtapasztaltakat. Megkezdődött a vizsgálat. Közben beért a szülésznőm, aki Noel születésénél ott volt velünk. Az doktornőm hívta fel telefonon, hogy jöjjön be hozzám, mert ő anélkül, hogy mondtam volna neki bármit, pontosan tudta, mennyire félek, és mennyire szükségem van valaki támogatására ebben a helyzetben. Ő sajnos Debrecenben volt konferencián, így küldött maga helyett valakit, akiről tudta, hogy a jelenléte megnyugtat. Elmondhatatlanul örültem Enikőnek, a szülésznőmnek. Végre nem voltam egyedül. Így biztonságban érezhettem magam, ennek a vadidegen dokinak a kezei között.
Méhen kívüli terhesség. Belső vérzés. Műtét lesz. Ennyit felfogtam.
„Öltözzön fel, és jöjjön át a másik szobába.” Leszálltam a vizsgáló ágyról. Leültem egy székre átöltözni, adtak hálóinget. Szédültem. Nem tudtam felöltözni, nem tudtam felállni. Egyedül hagytak. A szülésznőm is kiment. Ő nem tudom mikor ment ki… Nem volt bent senki. „Kész van már?” – jött vissza a nővér. „Nem. Szédülök”. „Ülve szédül? Ennyire rosszul van?” Legszívesebben vissza kérdeztem volna: „Miért, nem látszik?”
Hozott kerekes széket. Üljek át. Háttal tolt ki a vizsgálóból, mert nem volt hely megfordulni.
Ezek után már csak arra emlékszem, hogy két ájulás között a férjem szólítgatott, aztán pedig a nővér szaladt velem a folyosón, be az osztályra, be egy szobába. Átmásztam az ágyra, még be sem takaróztam, jött vissza, azonnal megyünk az őrzőbe. Visszamásztam a kerekesszékbe, és szaladtunk újra. Be az őrzőbe, vénát szúrtak, vért vettek, és mentnük tovább egyenesen a műtőbe. Egy hölgy hajolt fölém, bemutatkozott! „Doktornő vagyok! Én vagyok az altató orvos. Van pár kérdés, amire válaszolnia kell!” Csak a megdöbbenésre emlékszem, hogy lám-lám pedig orvos, és mégis képes így hozzá állni egy beteghez… Először éreztem, hogy partnernek és embernek kezel valaki ebben az iszonyatos helyzetben. Elaltattak!
„Ébredjen! Végeztünk”. Visszatoltak az őrzőbe. Ott hagytak. Akkor jutott először eszembe, hogy hol van a férjem? A nővér megnyugtatott, ő már beszélt vele, mindjárt bejöhet hozzám. És majd jön az orvos is, és mindent elmond. Tovább tartott a műtét, mint gondolták.
Az orvos, aki jött, és beszélt a férjemmel, megint ugyanaz a doki volt, akivel az ambulancián találkoztunk. Ő műtött meg? Az ágyamtól pár méterre állt a férjemmel, ott beszélt vele, elmondott neki mindent. Volt, amit már felfogtam a hallottakból. De még az altatásból nem egészen tértem magamhoz. „Ha két órával később érkeznek, meghal a felesége. A hasüreg tele volt alvadt vérrel. Méhen kívüli terhesség volt. A jobb petevezetéket ki kellett vennünk.” Azt hiszem, akkor kezdtem felfogni, hogy valójában mi történt. Volt egy méhen belüli terhességem, ami magától elhalt, de ezzel párhuzamosan volt egy méhen kívüli terhességem is, amit az ultrahanggal nem lehetett észrevenni, hiába keresték. Amikor emiatt perforált a petevezetékem, elkezdett belülről elönteni a vér, és végül ezért kerültem kórházba, és ezért volt szükség az életmentő műtétre. Istennek hála, az én életemet sikerült megmenteni, viszont két gyermek halt meg bennem. Ikreket kell elgyászolnom.
Másnap felkerültem az osztályra. Vártam, hogy hazaengedjenek. Délután bejött hozzám a doki, aki műtött. Kezében volt az aznap reggeli véreredményem. Rosszabb volt, mint reméltük. Így ugrott a hazamenetel. Vér kell! Súlyos az állapotom!
„Nézze, ilyen vérképpel már nem szoktak élni. A fizikai állapota azonban sokkal jobb, mint amit a vérképe mutat. Délután kap vért.”
A doki látogatása után jöttek a nővérek, hirtelen mindenki körülöttem sürgölődött. Vérnyomás mérés, infúzió. „Bármi van, nyomja meg a nővérhívót, és jön valaki.” Gondoltam magamban, dehogy nyomom! Történjen bármi, biztos nem szólok azért, hogy lecsesszenek, mit akarok. Az én-védő mechanizmusaim ezerrel pörögtek. Úgy látszik, akit egyszer traumatizál az egészségügy, az legközelebb már mindenhonnan veszélyt lát. Eljött az a pont, amikor csengetnem kellett volna, de mivel nem csengettem, a szobatársam megtette helyettem. Gyenge kifogásnak bizonyult az, hogy nem érem el a nővérhívót. De így ismét sok minden átértékelődhetett.
Ez a 3 nap kicsit enyhített az eddigi rémes kórházélményem traumatikus emlékén. Itt a nővérek meglepő módon készségesek voltak. Tényleg jöttek. Tényleg segítettek. Tényleg figyeltek rám. Tényleg lehetett rájuk számítani. Nem éreztették, hogy teher nekik az, hogy jönni kell, hogy segíteni kell. Emberségesen és kedvesen bántak velünk. Az egyik nővér segített lefejni a mellemet, nehogy begyulladjon, mert Noel a kórházban töltött napok alatt a közelembe sem volt hajlandó jönni. Így telítődött a tej a mellemben, és a nővér egy szóval nem mondta, hogy: „Ne haragudjon, oldja meg, ez nekem nem feladatom…”, hanem azt mondta: „Lefejem magának, amíg lefolyik a vér, hogy utána már nyugodtan tudjon aludni!”
A doki, aki műtött, az első alkalommal, amikor meglátogatott, kezet nyújtott, bemutatkozott és rám mosolygott. Igen, azt hiszem, egy orvos-beteg kapcsolatot is helyre lehet hozni, amennyiben az orvos is megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkezik. Ő képes volt a kezét nyújtani, és belátni, hogy nem a kellő empátiával állt hozzám az első találkozás alkalmával.
Utólag bevallotta, ő maga is megijedt attól, amennyire rossz állapotban voltam, amikor behoztak a kórházba.
Ez a gesztus elindította bennem a megbocsájtás folyamatát! A hét végére, azt hiszem, sok mindent sikerült átértékelnem. És végül az is kiderült, hogy abszolút biztonságban voltam a kezei között, és a gyors felépülésben is számíthattam rá. Minden nap benézett hozzám, és kiderült, ő szintén azok közé a ritka kivételek közé tartozik az orvosok között, aki nem csak elvégez egy beavatkozást, hanem felügyeli is a gyógyulást. Orvos, akit érdekel a betege! A hazaengedés előtt nem csak letette a zárójelentést a nővérpultra, hanem szánt időt arra is, ráadásul a szabadnapján, hogy átbeszélje velem a történteket, a kezeléseket! Megtudtam a műtétről is minden részletet ami érdekelt. Ő egy újabb orvos, akinek bizalmat szavaztam. Amikor itthon összegeztem a férjemnek a gondolataimat, viccesen hozzá tette:
„Lehet, hogy bocsánatot kellett volna kérned tőlük, hogy így rájuk ijesztettél!”
Az első bent töltött délután meglátogatott a doktornőm is, majd ő is jött hozzám minden nap. Ő az, aki végigkísért az elmúlt hetek nyomorúságos, rögös útján. Végre minden kérdésemet feltehettem! Hosszan ott maradt, és idejét nem kímélve türelmesen és teljesen érthetően mindent elmagyarázott. És újra remény töltött el, hogy még nincsen minden veszve! Lehet még gyermekünk! Lesz még pár vizsgálat, és legkésőbb 3 hónap-fél év múlva újra próbálkozhatunk! Ez a beszélgetés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lélekben is megkezdődjön a felépülés. És elindult a gyászfeldolgozás, miközben reményt kaptam a jövőre vonatkozóan. Segített a Noellel kialakult helyzet feldolgozásában is, hogy megértsem, az ő pici lelkében mi zajlódik most, hogy miért utasít el most teljesen, és valójában min megy keresztül a kisfiam. És még abban is számíthattunk rá, hogy minél előbb rendeződhessen Noel lelkecskéje! Ő az IGAZI ORVOS, aki nem csak az adott problémát, hanem magát az embert is látja, sőt még annak gyermekét is!
A teljes felépülésem eltart még egy darabig. Jön 10 alkalom vénás injekció, ami segít a vérképem teljes helyre állításában. Lesz még egy vérvétel kontroll, és ki tudja, mi minden áll még előttünk. Egy dologban azonban biztos vagyok. Ha felépültem teljesen, kéz a kézben a férjemmel elmegyünk a véradóba, és életemben először én is vért adok! Eddig sosem szembesültem a véradás fontosságával, és azzal, hogy a véradóban valójában mennyire kevés a vér! Ugyanis nem volt biztos, hogy tudnak annyit adni, amennyit a doktor úr kért nekem. És kedves Olvasóm, számítok rád is! Adj vért! Ments vele te is életet! Fogjunk össze! Az én életemet megmentették, mentsünk mi is életeket!
És most kivételesen hadd említsem név szerint azokat az orvosokat, akikről írtam. Az elmúlt napokban egyre több posztot láttam arról, hogy ki melyik orvost miért nem ajánlja a nőgyógyászok között. De olyan poszt valahogy sehol nem születik, ahol azokról írnánk, akik pozitív példák ezen a területen az orvosok között! Pedig vannak!
Köszönöm Dr. Rácz Krisztina doktornőnek, hogy minden helyzetben számíthatunk rá, hogy mellettünk van, és biztonságban tudhatom magamat, és a következő várandósságomat is. Bár mindenkinek ilyen orvosa lenne mint a doktornő! Köszönöm Dr. Karászi Gyula doktor úrnak, a gyorsaságát, a laparoszkópiás műtét elvégzését, és hogy a felépülésemben is számíthattam rá. Köszönöm Szilágyi Enikő szülésznőnek, hogy mindig, minden körülmények között számíthatok rá. Köszönöm Baloghné Kovács Ildikó asszisztens nőnek a kedvességét és segítőkészségét.
A nyíregyházi nőgyógyászati osztály összes nővérének köszönöm, az emberséges bánásmódot, törődést, és segítőkészséget, a rendelkezésre állást, amit megtapasztalhattam a bent létem ideje alatt. Ez felbecsülhetetlen, és szerintem nagyban hozzá járult a gyors felépülésemhez. Köszönöm dr. Pap Károly osztályvezető főorvos úrnak a látogatást, ez a pár nap összehasonlíthatatlan volt azzal, amit Noel születése ideje alatt átéltem.
Forrás: Eszter írása az Eszti-Téka blogon
