Akár csak az utóbbi száz-kétszáz év történetében is sokan voltak, akik valamilyen zseniális módon teljesen új, az eddigitől eltérő energiatermelő szerkezetet hoztak létre.
Persze az esetek többségében a tudományos világ nem vett róla tudomást, mivel a feltalálók nem akarták kihirdetni, min alapszik a találmány, a szerkezet. Mint azt látni fogjuk, tulajdonképpen ekkor jártak jól a feltalálók.
Mert amikor komolyan vették a találmányukat, az általában tragikusan végződött számukra…
Ott volt például az amerikai Lester Hendershot. 1898-ban született, és a húszas években elsősorban rádiókkal foglalkozott. Egy más munkája során elektromos készülékeket fedezett fel. Találmányait elismerésben részesítették, a feltaláló pedig ismertté vált. Egyik nagy találmánya a tudósok számára “érthetetlen módon” többletenergiát termelt, de a kortársak igazán nem fogták fel, hogyan is működik.
A többletenergia a polarizált dielektrikumokban keletkezett. Nem megyünk bele a műszaki és tudományos részletekbe, minket elsősorban a feltaláló és bizonyos érdekcsoportok között ilyenkor törvényszerűen bekövetkező összeütközés érdekel.
Hendershot készüléke tehát energiát termelt. Aztán történt egy baleset, és a tudós egyik keze lebénult. A találmányt nem tudta szabadalmaztatni.
Ekkor felkeresték egy máig felderítetlen érdekcsoport képviselői. Nagy összeget ajánlottak neki, ha húsz évig nem foglalkozik a találmányával. Csak sejthetjük, hogy már akkor is a ma rendkívül erős olajlobbi – a fő hagyományos energiahordozók kitermelője és értékesítője – állhatott a háttérben.
Hendershot betartotta az egyezséget, hisz volt miből élnie. Így aztán nem is foglalkozott vele a média évtizedeken keresztül. Később azonban ismét elővette. A húsz év leteltével ugyanis Hendershot újra foglalkozni kezdett a találmányával. De béna kézzel és elfelejtett részletekkel nem tudta a különös készüléket életre kelteni.
Többen felbukkantak körülötte, megpróbálták segíteni őszintén vagy önös érdekből. Több hozzáértő megvizsgálta a készüléket és kénytelen volt belátni, hogy az energiát termel, bár a működési elve továbbra sem volt világos. 1961 áprilisában Hendershot és társai egy újabb, nagyobb készülék építésébe fogtak. Ekkor egy – ismét csak ismeretlen – nagy cég emberei telefonáltak a feltalálónak. Nem tudható, hogy ez ugyanaz a cég volt-e, amelyik évtizedekkel korábban már megvásárolta a halasztást.
Az ismeretlenek most azt állították, hogy őket is érdekli a szerkezet, és nagy pénzt fektetnének annak kifejlesztésébe. Hendershot családtagjainak későbbi elmondása szerint a feltaláló nagyon örült a kedvező fordulatnak. Délelőtt otthon maradt, és várta a cég képviselőit.
Hazatérő családja viszont a garázsban, a kocsiban találta meg. Egy csövön át az autóba vezették a járó motor gázait. A család hiába hangoztatta, hogy mi is történt a halált megelőző órákban, a rendőrség ezt nem vette figyelembe. Nem nyomozták ki azt sem, ki telefonált és honnan.
Hendershot aligha lett öngyilkos, hiszen nagy reményei voltak az új fordulat kapcsán. Valakik tehát megölték, nehogy folytassa kutatásait és olcsó, új energiát találjon az emberiség számára.
Az előző találmány elvéhez bizonyos mértékig hasonló lehetett a magyar származású ausztrál, Horváth István találmánya. Annak idején erről még a magyar (állami, mert más nem volt) televízió is beszámolt.
Horváth feltalálta a vízzel hajtott autót. Ebben a szerkezetben a meghajtást nem úgy képzelte el, mint sok elődje. Horváth a vizet dielektrikumként alkalmazta, a többletteljesítményt viszont nem elektromos áram formájában vette ki a készülékből, hanem a vizet felbontotta, és az így keletkezett durranógáz hajtotta a motort. Voltaképpen tehát egy szokásos belső égésű motor volt, amelynek meghajtásához azonban nem kőolajszármazékra (benzinre vagy gázolajra) volt szükség. Elég volt a csapból vizet tölteni a tankjába, és a jármű valóban haladt! Pontosan úgy, mint más autók.
Kanadai pénzemberek láttak is fantáziát a dologban, és több millió dollárt fektettek be a további kutatásokba, a találmány tökéletesítésébe. Horváth viszont hol dolgozott, hol nem, és összességében igen paranoiásan viselkedett. Akkoriban kevesen értették, miről lehet szó.
Ma már tudható, hogy a huszadik században sok más feltaláló is rejtélyes halált halt. Kivétel nélkül mindegyik valamiféle új, az addigiaktól eltérő és sokkal olcsóbb energiát fedezett fel az emberiség számára.
Horváth ismerte ezeket az eseteket, és folyamatosan tudatában lehetett az őt fenyegető veszélynek. Nem csoda, hogy idegrendszerét alaposan megviselte a dolog. Az, amit később visszamenőleg csak egyszerű paranoiának minősítettek, indokolt félelem lehetett. Arról nem is szólva, hogy nyilván észrevette: követik, lehallgatják, nemegyszer talán az életére is törtek. Ilyen körülmények között keveset tudott dolgozni a találmányon.
Az sem zárható ki, hogy ismeretlen személyek ajánlatot tettek neki, vagy arra akarták rávenni, hogy megfelelően nagy összeg fejében húzza-halassza a találmány végleges kivitelezését, vagy éppen ellenkezőleg, adja el nekik.
Az olajlobbi a világ legerősebb szervezete, feltehetően többre képes, mint akár az Egyesült Államok. És van mit féltenie, hiszen a kőolaj kitermelése, feldolgozása az egyik legjobb üzlet. Ha felbukkan egy szerkezet, amelyhez nem kell olaj, és mégis energiát termel (vagy akár csak autót mozgat, mint ebben az esetben), akkor nekik befellegzik.
Amikor már minden feltételt megteremtettek Horváthnak, és valóban folytathatta volna a kísérleteit, nyomtalanul eltűnt. Sokáig senki nem tudta, mi történt vele. Talán nem minden célzatosság nélkül terjesztették egyes körök, hogy szélhámos volt, és amikor bizonyítani kellett volna, inkább öngyilkos lett.
De hiszen tudható volt, hogy a vízzel hajtott autó valóban működött. Csak jóval később derült ki – ha ugyan igaz -, hogy Horváth István egy rejtélyes autóbalesetben vesztette életét. A baleset hátterére nem derült fény. Csak a puszta tény maradt: ismét egy ember, aki új energiát adott volna nekünk – és meghalt.
Stanley A. Meyer is vízautót készített. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy feltalált valamilyen módszert, eszközt, amellyel az eddigiektől teljesen eltérő módon lehetett volna meghajtani az autót, és üzemanyag gyanánt ehhez is csak vízre volt szükség.
Nem a régmúltról van itt szó, hanem az 1990-es évekről. Meyer több példányt is készített egyre tökéletesebb vízhajtású autóiból, és azokat másoknak bemutatta. Akkoriban sokat szerepelt a sajtóban és a televízióban. Mivel más találmányai is voltak, közismert alakja lett az amerikai és a nemzetközi médiának.
Betegesen titkolta azonban a lényeget. Csak elvi leírásokat adott találmányairól, és amikor szabadalmat kért rájuk, abból sem lehetett kiokoskodni semmit. Meyer volt az a tipikus feltaláló, aki féltékenyen őrzi a lényeget, és azt szinte soha nem adná ki a fejéből. Hogy miért, azon lehet vitatkozni. Talán attól tartott, hogy ha nem terjeszti a találmánya titkát, akkor nem bántják az olajlobbi vagy más érdekcsoport képviselői?
Vagy éppen ellenkezőleg, abban reménykedett, hogy csak addig az övé a találmány, amíg arra nem kér szabadalmat? Ez utóbbi aggálya fölösleges volt, hiszen olyan technikai leírásokat adott, amelyek alapján nem volt lehetséges a gépek megalkotása, még kevésbé lehetett volna megérteni, milyen új elven működik, mi az új energia, ami hajtja, és amihez csak vízre van szükség.
Voltaképpen minden igazán fontos adatot elhallgatott, de mivel bemutatta találmányait, akadtak volna finanszírozók is. Ám Meyer sok éven át válogatott köztük, mintha csak húzni akarta volna az időt. Közben ő is félt attól, hogy elteszik láb alól – ennek többször hangot adott nemcsak a magánéletben, hanem a médiában is.
Ugyanakkor folyton emlegette, hogy ha az ő különleges motorját beépítik az autókba, akkor az forradalmian új változást hoz majd, és nem csupán az autóipar, hanem az energetika terén is. Mondhatnánk tehát, hogy a feltaláló szinte kihívta maga ellen a sorsot.
Valakik valahol a háttérben – akiknek finoman szólva nem fűződött érdekük ahhoz, hogy Stanley Meyer kísérleti autóin kívül még több százmillió autót vízzel hajtsanak – végre léptek egyet. És ez a lépés Meyernek az életébe került.
1998-ban történt egy étteremben. Meyer elkövette azt a hibát, hogy mindig ugyanabba az étterembe járt, és mindig a törzshelyére ült. Így valakiknek nem lehetett nehéz kifigyelni a szokásait és… mérget tenni az ételébe. Azon a bizonyos utolsó napon Meyer alig evett pár falatot az ételéből, amikor felugrott, és azt kiabálta, hogy megmérgezték. Ki akart rohanni, de még az épületből sem jutott ki, összeesett, és azonnal meghalt.
Talán mondanunk sem kell, hogy a vizsgálat egyszerű “ételmérgezést” állapított meg, ami ilyen tünetekkel, enyhén szólva, nehezen hihető. Ráadásul az étteremben rajta kívül senki másnak nem esett baja. Mégis ez történt alig pár évvel ezelőtt. Az olajlobbi – nevezhetjük olajmaffiának is – ma is éberen figyel…
Forrás, képek és videó: rejtelyekszigete
