Hol az anyaság csillámpónis, szivárványos való(tlan)sága? Hát, pont ott. A valótlanságban.
Mitől olyan nehéz az anyaság? A sötét napoktól. Sötét napok? De hát miről beszélek?
Fáradt vagyok.
Enervált vagyok.
Szomorú vagyok.
Ingerült vagyok.
Dühöngök.
Kiabálok.
Káromkodok.
Kiürültem.
De hát anyaként ilyet nem tehetek. Nem is anyaként teszem. Emberként. Emberként ugyanis jogom van hozzá, anyaként kevésbé. Anyaként mindig erősnek, bátornak, kedvesnek, mosolygósnak kell lenni… 24 órában. Mindig. Megállás nélkül. Mások szerint.
Na, én most megálltam, visszavedlettem hétköznapi emberré, letettem minden szupertulajdonságomat és emberré lettem.
„Ha nem lennének gyerekeim, akkor most három napra magamra húznám a takarót, ki se dugnám az orromat az ágyból, csak oly dolgokat csinálnék, amelyek örömet okoznak,amelyekkel újratölthetném a lemerült elemeimet. De az anyaság egész embert kíván, öt gyerek meg az egésznél is többet. Napok és órák helyett percek és másodpercek jutnak magamra. Évek óta.
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
(Vagyis nem mondok igazat, mert minden nap van egy óra, amikor futok és az teljes egészében rólam szól, de a gondolataim akkor is velem vannak, nem tudom letenni őket. Meg kéne tanulnom a totál kikapcsot, de anyaként ez egyszerűen nem opció. Tudom, tudom, hogy mások bármit megadnának azért, hogy ilyen problémáik legyenek.
„De azért mert gyerekeim vannak, néha én is érezhetem úgy, hogy ki szeretnék szállni belőle, és ez nem baj, ugye?Ahogy néha te is ki szeretnél szállni a munkádból, hátat fordítani a főnöködnek, a hétköznapi taposómalomnak.)
Napok óta nem tudok mosolyt erőltetni az arcomra. Valahogy a gyerekeim olyan életszakaszba értek, hogy az életkoruk egymással össze nem egyeztethető és ráadásként az idegrendszeremmel sem. Most nem.
Egyszerűen nem tudnak meglenni egymás mellett piszkálódás nélkül: hol egy kar, hol egy láb ér utol valakit, valahol, amiből aztán a pillanat tört része alatt óriás patália lesz, mindenki a másikra mutogat, az igazság meg odaát van, a szomszédnál, aki szerint ezen már csak gyámhivatal segíthetne. Nem mindig ilyenek, de ez a mostani korösszetétel (majdnem négy, hét, majdnem kilenc, tizenegy és tizennégy) valahogy az eddig megélt közül a legrosszabb.
Nem lett több a gyerekem, sem a feladat, mégsem megy. Valahogy eljutottam az anyaságom mélypontjára és mit mondjak, elég nagy a sötétség itt lent.
„Azt mondják, az anyák soha nem fáradnak el és különleges erővel bírnak. Ha valaki mégis elfárad, arra azt mondják, nem jól csinálja, nem jó anya. Pedig de.Csak ő is ember és esetleg besokallt, de nem meri elmondani, ettől aztán nem csak fáradt lesz, hanem frusztrált is.
Hát, én most elmondom, hátha segít.
„Elmondom, hogy elegem van a napi négy adag szennyesből, amely ráadásul óránként újabb és újabb példányokkal gyarapodik a legeldugottabb sarkokból véletlenszerűen előbukkanó, három hete bújkáló ellenforradalmár daraboknak köszönhetően, a napi két-három adagnyi koszos edényből,a soha nem elég kajából, vagy ha mégis elég, akkor meg nem-szeretem, abból, hogy hiába készítem össze – késő este kenve a szendvicseket, sürgetve a szárítógépet, hogy legyen már kész – patentra, pontosan követve az óvoda utasításai szerint a kirándulócsomagot, a sportfelszerelést, ha Férj valami megmagyarázhatatlan okból itthon hagyja az egész kupacot (és közben még szentségel is, hogy mit keres három hátizsák az ajtó előtt, miközben focistáinkat megszégyenítő lábmozdulattal a szemközti sarokba rúgja őket vagy nemes egyszerűséggel átlépi, hogy aztán úgy tűnjön el a lépcsőházban, mintha soha ott se lett volna, mert siet a munkahelyére), vagy ha el is viszi magával, akkor ezt szó szerint kell érteni, vagyis nem teszi le a gyerekkel együtt a célállomáson, hanem besasszézik vele a munkahelyére, hogy aztán a gyerek kölcsön nadrágban tornázzon és kénytelen legyen mások elemózsiájából falatozni, én pedig hallgassam a gyerekeimtől és a hivatalos szervektől, mennyire gondatlan anya vagyok, hogy még ezt sem vagyok képes megcsinálni.
Ha őszinte akarok lenni, igazából az anyaságnak nem is a fizikai része borít ki, hanem a mentális. A folyamatos, állandó mentális készültség, hogy
„mindig, mindent fejben kell tartani, mindent előre kell látni, előre kell gondolkodni, számolni kell a következményekkel, minden A-terv mellett ott kell lennie egy B-nek, sőt, egy ekkora családnál egy C-nek és egy D-nek is.Este fél tízig nincs egy olyan pillanat, amikor elégedetten csaphatnám össze a kezemet, hogy, na, ezt ügyesen megszerveztem, mert jön egy telefon, hogy mégsem ott lesz a mezei futóverseny, ahova eredetileg tervezték, de az új helyszínre Nagylány már nem tud egyedül elmenni, viszont közben nekem Négyest kéne vinnem felülvizsgálatra, de már villog az SMS, hogy Legkisebb belázasodott és azonnal hozzam el az oviból, de tudom, hogy Férj elérhetetlen, rá nem számíthatok, Nagyfiúra pedig mégsem bízhatom a beteg öccsét, pláne, hogy muszáj lenne vele beugrani a dokihoz és amúgy is eszembe jut közben, hogy hiszen haza se jön, mert gimnazistaként van, hogy fél négyig van órája… és akkor, az őrület határán megpillantom Középső lakáskulcsát a radiátoron. No komment.
És ez így megy minden egyes nap. És ott, akkor, abban a pillanatban nincs idő szépen végiggondolni, kit hívjak fel, kérjek meg, hogyan oldjam meg, hogy egyik gyerekem se maradjon felügyelet nélkül – és a külvilág ne bélyegezhessen meg: rossz anya vagyok -, helyette azonnal kell cselekedni, átlátni a több szálon futó eseményeket és olyan gyorsan mátrixba rendezni a lehetséges változatokat és lepörgetni a következményeket, hogy a gyerekeknek idejük se legyen megkérdezni: na, most akkor mi lesz?
Mitől olyan nehéz hát az anyaság?
Attól, hogy ezen a folyamatos mentális terheltségen igazából az sem segít, ha a gyerekeim összekapják magukat és leszedik az asztalt, vagy épp ellenkezőleg, megterítenek, kirámolják a mosogatógépet, a szárítóból is kiveszik a ruhát, sőt, még a zoknikat is összepárosítják.
„Nem, mert ebben a lélek fárad el és ezt kívülről nagyon nehéz észrevenni, szólni róla még nehezebb, megértetni, elfogadtatni a külvilággal meg még annál is nehezebb. És nekem most nagyon elfáradt a lelkem… tizennégy év után.Nem mondhattam el senkinek, elmondtam hát mindenkinek.
R. Fonyó Barbara írása a Mom With Five blogon
