Miért nem képesek a legtöbben követni az álmaikat?

Az emberi életnek van egy furcsa paradoxona: túl hosszú ahhoz, hogy észrevegyük, mennyire rövid. Halogatunk, beleragadunk méltatlan kapcsolatokba és élethelyzetekbe, várjuk a megfelelő pillanatot, aztán hirtelen azt vesszük észre, hogy el is röppent az élet.

[box type=”shadow” ]A Használd fel! blog szerzője azt mondja: nem létezik olyan tapasztalat – legyen az pozitív vagy negatív -, amit ne tudnál felhasználni életed jobbá tételére, céljaid elérésére, önmagad valódi kifejezésére.

Ehhez találsz inspirációt és a személyes tapasztalataira épített tanácsokat ezen az oldalon. Pontosan tudja, hogy milyen igazán mélyen lenni, és azt is, hogy hogyan lehet felállni onnan. Mert mindig fel lehet állni. És miután ezt megtetted, már soha többé nem fogsz hinni a lehetetlenben!

[/box]

Nézz körül egy picit magad körül: hányan élnek olyan életet, amiben boldognak és szabadnak érzik magukat? Hányan kelnek fel mosolyogva hétfő reggel, hány ember szemében látod a belső tüzet, hányan lelkesednek azért, amit csinálnak, hányan valósítják meg az álmaikat? Találsz egyáltalán ilyen embert a környezetedben? És most nézz magadba is néhány pillanatra:

Te olyan életet élsz, amilyenre belül mélyen igazán vágysz?

Nem az egyes motivációs trénerek és önjelölt boldogságszakértők által előszeretettel harsogott „minden heppi, nincs is okod soha a szomorúságra” típusú álbölcseletekről beszélek, hanem arról, hogy a jelenlegi életedre, annak minden boldog pillanatára, nehézségére és lehetőségére határozott igent tudsz-e mondani, vagy valami egészen másra vágysz.

Az emberek jelentős része nagyon másra vágyik. Nagyon nincs a helyén, mégsem változtat rajta. Miért? Miért csak viccelődnek azon, hogy hol lennének inkább helyette? Miért nem ott vannak, vagy miért nem arra haladnak? Miért nézik irigykedő gyűlölettel azt, aki a saját útját járja? Miért maradnak ott, ahol nagyon nem akarnak lenni? Olyan párkapcsolatban, olyan munkahelyen, olyan lakhelyen, olyan élethelyzetben. Miért nem változtatnak annyian az életükön?

Súlyos áldozat

A magyarázat egyáltalán nem bonyolult, mégsem ismerik fel sokan. Azért ragadunk bele a szarba, mert hajlamosak vagyunk a pillanatnyi kényelmünkért feláldozni a hosszútávú boldogságunkat. Igen, kényelmes – még ha büdös is, még ha fáj is sokszor, még ha folyamatos frusztrációt is okoz. De kényelmes. Mert ez a fájdalom, ez az élethelyzet biztos, ami viszont jön – vagy jöhetne –, az bizonytalan, és éppen ezért baromi félelmetes. Mert mi van, ha még ennél is rosszabb lesz?

De aki így gondolkodik, az valójában egy hamis biztonságérzetben ringatja magát: azt hiszi, hogy ha nem változtat semmit, akkor nem lehet rosszabb. Pedig többnyire folyamatosan rosszabb lesz. Az élet nem sík terep, hanem időnként lankás, néha pedig nagyon meredek emelkedő. Aki nem mozdul felfelé, az lefelé csúszik.

Emlékezz csak vissza arra, amikor legutóbb beleragadtál egy számodra nem megfelelő élethelyzetbe.

Jobb lett idővel, vagy egyre rosszabb? Na ugye. Ahogy telt az idő, csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtél a trágyában, míg a végén már úgy érezted, belefulladsz.

Bármilyen furcsa, bizonyos szempontból még az evolúció is támogatja ezt az emberi töketlenséget. Evolúciós szempontból ugyanis mindennek előnye van, ami jó érzést ad, biztonságot jelent (még akkor is, ha ez a biztonság valójában csak illúzió), és nem ismeretlen. Mert az ismeretlenhez vagy vonzódnunk, vagy félünk tőle, de ritkán vagyunk közömbösek iránta.

Az evolúció mellett a nevelésnek is komoly szerepe van a leragadásban. Az oktatási rendszerünk ugyanis nem kiteljesedésre, hanem megfelelésre kondicionálja a gyerekeket, és sok szülő is így tesz. Maradj a seggeden, ismételd, amit hallottál, és véletlenül se legyenek saját gondolataid, saját vágyaid, saját utad. Kövesd a csordát, haladj a kitaposott úton.

Akit nem tanítanak meg a saját életéért felelősséget vállalni, tudatosan a céljaiért küzdeni, és leszarni azokat, akik próbálják őt visszahúzni, az egész életében csak sodródik. Ez pedig kihat a boldogságára, az emberi kapcsolataira, és mindenre, amit az az idő alatt művel itt a Földön, amíg le nem jár az ideje. A felelősségvállalás hiánya sodródáshoz vezet, sodródni pedig többnyire csak lefelé lehet. Persze időnként vihet felfelé az áramlat egy kis ideig, de utána tudod, mi következik.

Így kerülnek az emberek közé hidak helyett falak, és így temetik el sokan élve önmagukat. Így válik a biztos szar vonzóbbá a bizonytalan jónál, és így lesz annyi emberből áldozat, aki csak másokra mutogat. „Visz az ár, rosszak a körülményeim, szerencsétlen vagyok, nem megfelelő emberekkel vagyok körülvéve, és különben is, az egész világ ellenem van.”

Ha mindig mástól várjuk a megoldást saját életünk nehézségeire, az elég kényelmes, ámbár nem túl hatékony stratégia. Mások ugyanis vagy szintén ezt teszik, vagy haladnak a saját céljaik felé, és ez utóbbiak vagy megtapossák az önjelölt áldozatokat, vagy ha jó szándékkal segíteni akarnak nekik, akkor sincsen annyi energiájuk és idejük, hogy egy helyett két életet éljenek. Ráadásul ha megpróbálnák, akkor sem sikerülne, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk.

A végleges döntés mítosza

Van még valami, ami sokakat megijeszt. Mi van akkor, ha a döntésük végleges? Mi van, ha rosszul döntenek, és végleg a mélybe süllyednek? Még belegondolni is félelmetes, ezért a legtöbben inkább halogatnak, hogy elkerüljék a végleges rossz döntésüket. Ebben csak két tévedés van: a „végleges” és a „rossz” fogalma.

Döntéseink ugyanis a legritkább esetben jelentenek véglegességet. A házasság felbontható. A másik ember megcsalható, hiszen ennek a szereteten kívül „csak” erkölcsi gátja van, de sokan süllyednek olyan érzelmi és erkölcsi mélységbe, hogy ez a gát számukra megszűnik.

Az álmok eltemethetők, de újra is éleszthetők.

Az ígéretek értéktelenek, ha nem követik őket tettek. Barát válhat ellenséggé, ellenség pedig baráttá. Egy lelki sérülés betegséget eredményez, de a tudat alatti döntést felülírva az egészség tudatosan visszaszerezhető. Ezek mind-mind határozott döntések után hozott újabb határozott döntések, amelyek az előzőt felülírva egészen más irányba visznek.

Egy párkapcsolat sem egyetlen döntésről szól, amikor két ember először lefekszik egymással, vagy amikor kimondják egymásnak az igent. Fontos pillanatok ezek, de közel sem meghatározóak. Nem ezek a döntések számítanak igazán, hanem azok, amelyeket két ember egymás felé minden egyes nap meghoz. Azok a döntések, amelyek tettek formájában azt közvetítik: igen, téged akarlak, és igazi társad vagyok. Ezek a mindennapos döntések nélkül nem sokat ér egy kapcsolat.

A személyes céljainkkal is ugyanez a helyzet. Nem egy-egy nagy dobás, hanem a mindennapi szokásaink határozzák meg azt, hogy hosszú távon sikeresek leszünk-e vagy sem. Az, hogy minden egyes nap meghozzuk-e a döntést, hogy haladunk előre. Mert minél többször megtesszük ezt, annál inkább válik az eleinte tudatos döntés a tudatalattinkba beépülő, automatikusan végrehajtott szokássá. Az eleinte rettegett változás pedig egyre könnyebbé, aztán természetessé.

Ami pedig a rossz döntést illeti: ezzel is sokan becsapják magukat. Nincsen jó döntés vagy rossz döntés, csak döntés van. A jó és a rossz relatív fogalmak: ami neked jó, az másnak rossz lehet, és ez még önmagad különböző életszakaszaira is igaz. Ami neked most jó, az lehet, hogy később rossz lesz, amit pedig rossznak érzel, abból jót is kihozhatsz.

Nyilván egyikünk sem akar a jelenlegi helyzeténél rosszabbat, ezért próbálják sokan addig húzni az időt, amíg csak lehet. De valamit jó, ha tudsz: a nem döntés is döntés.

A halogatásoddal is egy döntést hoztál, mégpedig azt, hogy fenntartod a jelenlegi állapotodat.

Ha ez számodra jó, akkor jó döntés volt a döntés halogatása. Ha viszont nem jó, akkor lehet, hogy érdemes más döntést hoznod. Tudatos döntést.

Mert egy idő után mindannyian elfáradunk. A sok vívódás, a sok agyalás, a sok „mi lett volna, ha” kimeríti érzelmi és döntési kapacitásunkat. Ez történik kicsiben a szupermarketekben is: mire a pénztárhoz érsz, már belefáradtál a sok keresésbe és a rengeteg döntésbe, amit vásárlásod ideje alatt meg kellett hoznod.

Ezt hívják döntési fáradtságnak, és ezért helyezik a pénztárak közelébe a csokikat és egyéb apróságokat. Hogy fáradtan, a gyereked vagy a saját hívó szavadnak engedelmeskedve még bedobj valami kis „jutalmat” a kosaradba. Hogy költs még valamit akkor is, amikor már nem akarsz költeni. Egyszerű pszichológia.

Életünk komolyabb kérdéseiben is könnyen eljutunk erre a pontra, ha sokáig benne ragadunk egy olyan élethelyzetben, ami folyamatosan terhel minket. Ezért nem használ semmit a halogatás, csak újabb károkat okoz. Ha az egész életedet a barlangodban elbújva éled le, mert félsz kilépni a „veszélyes” világba, félsz az álmaidat követve elindulni, akkor fájdalmasan egysíkú életre számíthatsz. Akkor egy olyan tolvaj vagy, aki önmagát rabolja ki. Elrabolod magadtól a lehetőséget, hogy megvalósítsd az álmaidat, a lehetőséget, hogy boldogan kelj fel és úgy is feküdj le, a lehetőséget, hogy büszke legyél magadra. A lehetőséget, hogy élj, ne csak létezz!

Kétféle kiút van

Odáig szinte mindenki eljut – méghozzá általában viszonylag hamar –, hogy a helyzet, amiben van, az szar. Persze ezt könnyű észrevenni, mert büdös is és fáj is, a szervezetünk pedig egy idő után besokall. Azonban Dr. Bubó bölcs szavait idézve: „Aki nyavalyog, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé.” Tényleg ilyenek vagyunk, és innentől kezdve maga az áldozatszerep is értelmetlené válik, hiszen ha valakinek valami igazán fontos, akkor tesz érte. Lehet, hogy nem megy azonnal, lehet, hogy csak nagyon kevésre képes jelenleg, de azt megteszi.

És megteszi minden egyes nap, amíg jobb nem lesz.

Ez az egyik lehetséges kiút. A bölcsebb megoldás. A következetes, apró lépések útja, az új szokások beépítése az életünkbe, mindennap kilépve egy kicsit a komfortzónánkból, kitartóan haladva egy olyan élet felé, amilyenre szívünk mélyén vágyunk. Kevesen választják ezt az utat, mert nincsenek rákényszerítve, és mert az emberek többsége meg sem tanulta gyermekkorában, hogy így is lehet élni – és nemcsak lehet, hanem érdemes is.

A másik út ennél drasztikusabb: arra általában egy tragédia terel rá minket. Mint engem egy stroke, mást egy rák vagy egy szívprobléma, megint mást egy szerettének az elvesztése. Amikor túl merevvé válunk a változással szemben, akkor általában az élet egyre keményebb leckék formájában figyelmeztet. És ha a kisebb jelzéseket nem vesszük figyelembe, akkor szokott bekövetkezni egy olyan tragédia, amelynek hatására vagy összetörik valaki végleg, vagy újra elkezd építkezni a romba dőlt életének még megmaradt alapjaira.

Akár a bölcsebb, akár a tragikusabb úton járnak, nagyon tisztelem azokat az embereket, akik bele mernek nézni a tükörbe, és képesek a saját kezükbe venni az életük irányítását. Ehhez egyrészt nagy bátorságra van szükség, másrészt az ego elengedésére. Mert szembenézni önmagunkkal, és kitakarítani a fejünkből a szemetet – a berögződött téves hitrendszerünket, a mások által okozott lelki sérüléseket, a mélyen gyökerező félelmeinket – az egyik legnehezebb feladat, amivel életünk során találkozhatunk. De egyúttal az egyik legszebb és legfontosabb is.

Persze sok olyan ember is van, akinek egy egész élet minden tapasztalata és egyre erősebb jelzése is kevés ahhoz, hogy változtasson.

Inkább végigszenvedi az útját, sodródása közben ide-oda csapódva,

és a halálos ágyán egy utolsó keserű sóhajjal viszi magával az álmait a sírjába. De ez az ő útja. Az ő döntése – ami immár végleges.

Ha ennél többre vágysz, akkor mindig, amikor úgy érzed, hogy elakadtál, érdemes feltenned magadnak a kérdést: Mit tehetek most azért, hogy jobb legyen? A kulcs a cselekvés és a jelen pillanat. De mi van, ha már késő változtatnod – ettől félsz, ugye? Ezt könnyen kideríthetjük: csak tedd a szívedre a kezed. Dobog? Akkor élsz. Akkor még nem késő, hogy azzá válj, aki lenni akarsz.

Ha neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!