Az élet túl rövid ahhoz, hogy beleférjen a kesergés – interjú Bodrogi Gyulával

forrás: Sárán Judit / hirado.hu

Hiszem azt, hogy attól, hogy valami véget ér, még nem szabad mindennek véget érnie, ami szép volt. Ha valaki megírja a Háború és békét, majd utána ír egy új könyvet, az előzőt még nem égeti el. Mi sem égettük fel a hidakat magunk mögött.

További médiával, szórakozással és filmekkel kapcsolatos híreink!

Több darabban játszik, autót vezet, 83 évesen is vidám és fiatalos. Ahogy mondja, fiatalnak is érzi magát, hisz még csak 38 éves. Mikor ezt hallom, felpillantok a jegyzeteimről és a tekintetét keresem. Észreveszi… Elmosolyodik, majd azt mondja, tudja, vannak, akik visszafelé olvasnak.

Lassan 14 éve, hogy a Nemzet Színészévé választották Bodrogi Gyulát. Több mint száz darabban játszott, és negyvennél is több előadást rendezett. Emellett megszámlálhatatlanul sok tévéjáték és film szereplője volt. Jelenleg két színházban játszik és készül a nyárra, egy szegedi darabra.

Kétszeres nagypapa, szenvedélyes vadász, és igazi sportrajongó. Egykor igazolt focista volt a Bp. Lokomotívban, ahol Papp Laci bokszolt, és a MATEOSZ-ban, ott, ahol Grosics Gyula is végzett. Tizenévesen pedig együtt néptáncolt Klapka Györggyel. Hosszú-hosszú ideje él boldog kapcsolatban Vass Angéla egykori modellel, de korábbi kedveseivel is –Voith Ágival és Törőcsik Marival – erős baráti kapcsolatot ápol.

– Mindig is érdekelt, hogy milyen az, amikor két színész él házasságban? Én azt gondolom, hogy ott van minden, heves viták, erős érzelmek. Szóval van élet abban a kapcsolatban.
– Élet van benne, az biztos. Két színész kapcsolata jó tud lenni, ha örülni tudnak egymás sikerének.

– Ön tudott örülni Törőcsik Mari sikereinek?
– Marival 1956 decemberében 7-én házasodtunk össze, akkor már túl volt a Körhintán. Járta a világot. Emlékszem, eljött megnézi egy vizsgaelőadásom, utána azt mondta, „Édes Bodrogi én nem is tudtam, hogy te ilyen jó színész vagy”. Ez jólesett, de hosszú ideig én nem Bodrogi Gyula voltam, hanem Törőcsik Mari férje. Aztán idővel lett saját nevem. De én örültem Mari sikereinek és bántott, amikor egy-egy darab után rosszat írtak róla.

– Bizony, hogy lett saját neve, rengeteg darabban játszott és sokat rendezett is, mégis sokan Süsüvel azonosítják, nem unalmas ez?

– Igen, nagyon sokan így azonosítanak a mai napig. Felismerhető a hangom, és bár már sokan csinálnak Süsüt, az emberek mégis hozzám kötik leginkább. Ahogy Haumann Péterhez Hókuszpókot, Sinkovits Imréhez pedig Törpapát. Ez egyáltalán nem unalmas, mert ezen a pályán nem lehet mást elérni csak az ismertséget, ezen felül még a népszerűséget. Sok ismert ember van, de nem válik mindenki népszerűvé.

– Bodrogi Gyula mikor lett ismert, és mikor lett népszerű?
– Azt hiszem a ’60-as években. A főiskola elvégzése utána a József Attila Színházba kerültem, ahol nagy szerencsémre Fodor Imre igazgató felismerte bennem a lehetőséget, azt, hogy a közönség szívesen veszi, ha én játszom. Szóval sokféle szerepet kaptam. Ráadásul a tévézés is akkor indult, amikor az én pályám, úgyhogy kipróbálhattam mindent. Voltam riporter, riportalany, játékos és játékmester, forgattunk tévéjátékokat, kabarékat, tévészilvesztereket. Megismertek az emberek.

– Rövid idő alatt belopta magát az emberek szívébe, holott nem is színésznek, hanem rendezőnek készült, és a néptánc is fontos szerepet játszott az életében.
– Igen, 16-17 éves koromban kezdtem el néptáncolni. Egészen jól ment, de rájöttem, túl későn kezdtem el ahhoz, hogy kimagasló eredményt érjek el, ezért abba is hagytam. Klapka Györggyel együtt táncoltunk, 1951-et írtunk, amikor egyik alkalommal, amikor az öltöző felé mentünk, átfogta a vállamat és azt mondta, hogy Te, innen meglépek, ebben nincs pénz… Húsz éves voltam, amikor jelentkeztem a színművészetire. A rendező szak volt a cél, de nem indult abban az évben, így színészetre adtam a fejem.

 

– Elsőre felvették a színművészetire. Ehhez kellett tehetség és talán szerencse is, sokan vannak, akik többször is nekifutnak a felvételinek…
– Én nem futottam volna neki újra, ez szinte biztos. Igazából matematika-fizika szakos tanárnak készültem, színész soha nem akartam lenni. Aztán ez valahogy így alakult… Azt szoktam mondani, hogy nem én választottam ezt a pályát, hanem a pálya választott engem. Ha elmentem focizni, felvettek. Ha elmentem táncolni, felvettek. Valahogy mindenhol elhitték, illetve el tudtam hitetni az emberekkel, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Amúgy tanulni sem igazán szerettem, de az eredményeim jók voltak. Épp a napokban hívott fel a nővérem, a kezébe került az iskolai bizonyítványom, kitűnő voltam, szinte már el is feledtem ezt.

– Tudja, nekem a színészet és a matek-fizika szak fényévekre van egymástól.
– Én nem így látom. Az irodalom ugyanolyan pontosságot, a színpad ugyanolyan precizitást és logikát igényel, mint a matematika. Mostanában viszont divatba jött a nem logikus színház, ez a nem muszáj érteni színház.

– Több mint 50 éve van a pályán, mennyit változott a színház?
-A színház, ahogy régen is, most is képet ad a politikai és társadalmi helyzetről. Nem szándékosan, hanem akaratlanul. Ha egy országban zűrzavar van, akkor a színházban is zűrzavar van.

– És most mi van a színházakban?
– Most egy rendes zűrzavar van, amolyan hapták zűrzavar.

– A színházak leképezik a társadalmi helyzetet, de mintha a társasági élet is megváltozott volna. Régen előadás után a Fészekbe mentek, nem haza. Milyenek voltak azok a „züllött” éjszakák?
– Nagyon jók. Fiatal színészként nem is tudtam elképzelni, hogy az előadás után hazamenjek. Helyette mentünk a Fészekbe vagy a Rátkaiba. Ott beszélgettünk, iszogattunk, vitatkoztunk egymással. Aztán hajnalban megjártuk a Bosnyák téri zöldségest, majd a végén a lacipecsenyésnél kötöttünk ki. Más volt akkor a társasági élet.

– Nyitottabb volt vagy jobban összetartott a szakma?
– Igen. Lehet, hogy ma is vannak ilyen helyek, lehet, hogy összejárnak a színészek csak én már kiöregedtem belőle. De a színházban sem maradunk már ott előadás után és már nem tudunk egymásról annyit, mint régen. Vannak olyan színészek, akiket alig ismerek. És olyan ember is akad, akit az agyam nem tud elraktározni, mert nem kelti fel az érdeklődésem.

– Milyennek látja most az embereket?
– Halandónak. Hiszek Istenben is, mert egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy ahogyan élünk az a csúcsa legyen mindennek. Valaminek, többnek lennie kell még.

– Van mennyország?
– Az a mennyország, ami az emberek fejében van, szerintem nem létezik, azt csak mi találjuk ki. De abban hiszek, hogy az az életmennyiség, ami a Föld körül van, később más, különböző módon nyilvánulhat meg.

Csörög Bodrogi Gyula telefonja, felveszi. Döme Zsolt zeneszerző hívja, aki feleségének Voith Áginak a párja már hosszú-hosszú ideje. Kedélyesen beszélgetnek, majd szakmázni kezdenek. Bodrogi Gyula többszöri nekifutásra egy dallamot próbál eldúdolni a vonal végén lévő zeneszerzőnek…

– Törőcsik Mari volt az első feleséged, a második nejed Voith Ági. Mindkettőtöknek új párja van már évtizedek óta, Áginak Döme Zsolt, neked Vass Angéla. De Ágival most is házasok vagytok, jóban vagytok. Miért nem váltatok el?
– Sok elvált szülő gyerekét láttam, és akkor azt mondtam, hogy Ádám fiam nem lehet elvált szülők gyermeke. Az elválás, maga a szó, olyan kötelezettségeket hordoz magában, amit nem akartunk. Ági is boldog és én is már vagy ezer éve együtt élek Angélával…

– Sok embernek felfoghatatlan, hogy valaki, jóban van az exével.
– Olyan ez, mint a focinál. Én azok közé tartozom, akik akkor is magyar drukkerek maradnak, ha ronggyá vernek bennünket… és nem kezdem el gyűlölni őket. Szóval következetes vagyok. Ha valakit nagyon szerettem egykor, azt szeretem utána is, eszem ágában sincs szidni őket, vagy bármi csúnyát mondani rájuk. Mi szeretjük egymást, össze is járunk Ágiékkal, sőt együtt is szilvesztereztünk. Az, hogy a kapcsolatunk fennmaradt, talán nekem köszönhető, mert békeharcos vagyok. De hiszem azt, hogy attól, ha valami véget ér, még nem szabad mindennek véget érnie, ami szép volt. Ha valaki megírja a Háború és békét, majd utána ír egy új könyvet, az előzőt még nem égeti el. Mi sem égettük fel a hidakat magunk mögött.

– Lehet, az a kulcsa az egésznek, hogy bizonyos jelek, érzések után időben kell elengedni a másikat?
– Ebben biztos vagyok. Van egy nézőpontom. Szerintem az a féltékeny, aki szakítani akar és ez az a pont, amikor már vége van a kapcsolatnak, mert ekkor a másik fél csak a bizonyítékot keresi. Ha valaki ordas módon elkezd kutakodni, hogy a másik mit csinál, akkor ott vége van és jobb még boldogan befejezni a kapcsolatot.

– Ön volt féltékeny?
– Nekem féltésem volt. Tartottam tőle, hogy elveszítem a társam. Aztán az volt a csodálatos, hogy amikor elveszítettem a féltett nőt, nem is volt olyan rettenetes, mint ahogyan korábban elképzeltem. Rengeteg dolgot köszönhetek annak, hogy bizonyos dolgok nem folytatódtak. Általánosságban visszatérve az emberekre, van egy érdekességük. Ha egy nőnek sok szeretője volt, mondjuk 25, és én leszek a 26., akkor általában mindenki az utána következőkre féltékeny, az előző szerelmekre nem, holott lehet, hogy abból a 25 férfiból legalább tíz jobb volt, mint én.

– Volt valaha kételye párkapcsolatban, vagy szakmai téren abban, hogy nem elég jó?
– Mindig van kételyem… Nem is tudok másként eljutni egy premierig. Sokszor hittem azt a párkapcsolatban is és a színházban is, hogy nem leszek elég jó.

– De jó volt, és rengeteg szerepbe bújt. Mi volt életének a nagy szerepe?
– Soha nem voltak szerepvágyaim, de több darab is volt, amit nagyon szerettem. A táncos-komikus darabokat éppúgy szerettem, mint a lelkizőseket. A II. Richárdot, a Svejket és az Ügynök halálát nagyon szerettem.

– A lelkizős szerepeket szerette, de Bodrogi Gyula mennyire lelkizős alkat?
– Nem vagyok az. Pontosabban tudok nagyon mélyre kerülni, tudok elkeseredni, de képes vagyok ebből gyorsan ki is jönni. Nagyon hamar elér az a gondolat, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy beleférjen a kesergés.

– Kesergésből, nélkülözésből jutott Önnek gyermekkorban a II. világháború idején. Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy ezt az időszakot kitörölné az életéből…
– Így van, de mégis azt mondom, jó, hogy megéltem azt is. Ha mostanában kicsit száraz a kenyér, az ember rohan a közértbe, de én emlékszem arra az időre, amikor egyszerűen nem volt mit enni. Gyerekkoromban megláttam egy kisfiút, aki valamilyen kenyeret, talán zsíros kenyeret evett. És bár soha nem voltam irigy, de akkor igen. Annyira megütött a kisfiú látványa, hogy elsírtam magam. Kérdezték mamáék, hogy miért sírok, akkor nagy nehezen elmondtam nekik. Másnap a nagymama és a mama egy teljes laktanya összes szennyesét kimosta, kivasalta egy kis darab szalonnáért és kenyérért cserébe, mindezt azért, hogy Öcsikének enni tudjanak adni… Annál szörnyűbb nincs, mint amikor egy gyermek éhezik.

– Vannak olyan háborús emlékképei, amelyek vissza-visszatérnek?
– Álomban soha, de néhány emlékképet könnyen vissza tudok idézni. Az egyik ilyen, amikor egy barátommal ketten játszottunk és egy vadászrepülő ellőtt egy sorozatot kettőnk között. Emlékszem arra is, amikor lelőttek egy gépet, a pilóta ugyan kiugrott belőle ejtőernyővel, de mire földet ért halott volt, mert a földön álló katonák agyonlőtték. Vannak ilyen emlékeim, ezeket bármikor fel tudom idézni.

– Szörnyű lehetett… De azóta sok év eltelt és valóra váltotta rendezői álmait is. Sőt, csaknem húsz évig volt a Vidám Színpad igazgatója. Minek tartja magát leginkább, színésznek, rendezőnek vagy színházigazgatónak?
– Voltaképpen mindegyik színész. Egyszer egy igazgatót játszó színészről beszélünk, egyszer meg egy rendezőt játszóról. Tudja, én csak úgy tudom elképzelni a színházat, hogy annak 50 százaléka a színészekből áll, 50 százaléka pedig a közönségből. A színészeket pedig segíti a rendező, a díszlettervező és mindenki, azért, hogy a közönség többet kapjon… Szeretem, ha valami jó, legyen szó akár nevettető, akár elgondolkodtató műfajról. Fiatalon két színházat nagyon szerettem. Az egyik a Nemzeti Színház volt, a másik a Royal Revü Varieté. A Royalban nem akartam a Nemzetit látni, a Nemzetiben pedig nem akartam a Royalt látni. Máshogy volt jó mindkét színház. Emlékszem Bessenyei Ferenc Othellójára. Az előadás után másfél órán át zokogtam a tehetségüktől, nem azért mert Desdemonát sajnáltam…

– Milyen darabokban játszik most?
– A Nemzeti Színházban és a József Attilában játszom. A Nemzetiben a Tóth Ilonkában és az Isten ostorában, és hamarosan jön a Bánk bán is. A József Attila Színházban a Mici néni két életében, és most kértek fel egy másik darabra, Szegedre, ott majd Shakespeare egyik művét adjuk elő nyáron.

– Hogy lehet ezt bírni 83 évesen?
– Szeretni kell. Ha nem szeretném, nem bírnám. Elfáradni persze lehet benne, sőt tud fárasztó lenni, ha például nem akar összeállni egy darab, de ráunni a színházra nem lehet.

– Voith Ágival való házasságából született, Ádám. Ő soha nem akart színész lenni?
– Nem, pedig nagyon tehetséges volt, játszott is velünk, amikor közös műsorunk volt Ágival. De egyszer, fellépés közben azt mondta, ’papa, kérlek, többet nekem ne kelljen jönni’. Többet végül nem is jött. Ádám szállodás, éttermes lett. Szerintem ugyanolyan szakmát választott, mint én. Mondtam is neki, ’Ádám ugyanaz a vágyad, mint nekem, az, hogy jól érezzék magukat az emberek és máskor is visszajöjjenek. Egyetlen nagy különbség van köztünk, hogy nálad utólag kell fizetni, nálam előre’ – mesélte nevetve.

– Ádámnak két gyermeke van, Bence és Enikő. Hogyan látja az unokáit, színész lesz belőlük?
– Ez majd idővel kiderül. De úgy tudom, hogy Enikő drámatagozatos iskolába szeretne menni. Bence okos fiú, sok minden érdekli, de egyelőre nem mondja el terveit, vagy talán még ő sem tudja pontosan.

– Ha egy dolgon lehetne változtatni az életében, mi az, amin változtatna?
– Ha lehetne, akkor még úgy 40 évig élnék, de olyan állapotomban, amilyen 40-50 évesen voltam. Akkor volt rengeteg dolog, amit meg kellett volna csinálni, de lusta voltam hozzá. Nagyon sajnálom például, hogy nem tanultam meg angolul. Emlékszem, a szüleim tökéletesen beszéltek németül, én nem, de soha nem is erőltették. Ha annak idején jól megtanultam volna a nyelvet, valószínűleg ma nem lennék Magyarországon, talán kicsámborogtam volna az országból.

– Mire vágyik még Bodrogi Gyula?
– Teljesen mindegy, hogy meddig tart az élet, a lényeg, hogy egészség legyen. Ennyi a vágyam… Az embereknek meg azt kívánom, hogy érezzék jól magukat és szeressék az életüket.