Sokat gondolkoztam, hogy ezt megosszam-e. Nem vicces, nincs eget rázó tanulsága. Ez csak egy történet, amit az élet írt. Ha valaki könnyed, szórakoztató olvasmányra vágyik, az ne is olvassa tovább. Akit érdekel egy megható emlék, annak jó olvasást!
Ezt a történetet Mama mesélte el nekem 84 éves korában, amikor nálunk töltött egy pár napot. Akkor nem kérdeztem, csak ámulva hallgattam. Most már kérdeznék, de sajnos nincs aki válaszoljon. Ennek tudható be, hogy a részletek itt-ott hiányosak.
Mama nem akart férjhez menni. Akihez szeretett volna, ahhoz nem adták. Tartotta is magát évekig, amíg Nagyapa meg nem jelent. Először őt is kikosarazta, de ő nagyon kitartó, és igen jóképű volt. :-) Nem sokkal később, 1944. év elején Nagyapát elvitték a frontra, a Don-kanyarba. Ekkor még nem tudták, hogy Mama már várandós volt. 1944. októberében született meg Apu. Mamának nem volt teje, ennivalójuk sem volt, nem tudta táplálni az újszülöttet, csak vizet tudott adni neki. Az orosz katonák rendszeresen törték rá az ajtót a falubeliekre, mert ők is éheztek. De nem nagyon volt már mit elvinniük. Egyik alkalommal egy orosz katona megállt a síró anya és gyermeke előtt, és csak nézte őket. Este visszament és Mama kezébe nyomott egy zacskó cukrot. Ezzel sikerült életben tartania a picit, amíg szereztek valahonnan egy kecskét, amelyik épp akkor hozott egy gidát világra.
1945. tavaszán kezdtek el hazatérni a katonák a frontról. Nagyapáról sokáig semmi hír nem volt. Végül már az is jó hírnek számított, hogy megtudták, fogolytáborban van. A hírek viszont arról is szóltak, hogy nagyon beteg. Az ő csapatából összesen nyolcan maradtak életben amikor rájuk találtak, a többiek már megfagytak. Megmentették az életüket, de hadifoglyok lettek.
Mama nem sokat gondolkodott, összeült a család, pénzzé tették amit még lehetett, és egy fiatal nő elindult az ismeretlenbe, egy még nem lecsitult háború után, hogy megkeresse a férjét. Azt mondta, hogy végig az a kép tartotta benne a lelket, amikor induláskor az ajtóból visszanézett az alig több mint fél éves fiára, aki a sarokban egy pokrócon ülve mosolygott, és hadonászott a kis kezeivel felé. Tudta, hogy haza kell hoznia neki az apját.
Hol gyalog, hol szekéren haladt. Mindig volt hol aludnia, mindig kapott annyi ennivalót, hogy legyen ereje folytatni az útját. Mindenki segített. Nem volt orosz, nem volt magyar, emberek voltak.
Először rossz táborhoz ment, de végül megtalálta azt, ahol Nagyapa volt, aki ekkor már magas lázzal és tüdőgyulladással feküdt. Az egyik őrrel kezdett tárgyalásokat Mama egy magyar katona segítségével, aki szintén fogoly volt. Az őr kevesellte a pénz, otthagyta Mamát. Ő viszont nem tágított, leült a drótkerítés mellé, és várt. Másnap éjjel végül is kicsempészték Nagyapát a táborból. Mama szerint akkor már azt hitték, hogy úgysem marad életben. Azt mondta Mama, hogy egy életerős, egészséges ember ment el tőle, és egy csontsoványra fogyott, élettelen tekintetű, összetört embert kapott vissza. Mindenki biztosra vette, hogy nem fognak hazaérni mindketten élve.
Csakhogy ők nem ismerték Mamát. A feladást soha nem ismerte. Nagyon lassan haladtak, mert Nagyapa miatt, aki jórészt magánál sem volt, csak szekéren tudtak utazni. Volt olyan, hogy napokat töltöttek egy helyen, mert nem találtak olyat, akinek arra vitt volna az útja, amerre az övék. Egyik helyen, még orosz földön egy idős asszony adott Mamának egy gyógynövény keveréket, hogy annak a főzetével itassa Nagyapát. Szerintem ennek, és Mama elképesztő energiájának köszönhető az, hogy végül mégis hazaértek. Hosszú hónapok kellettek még, mire Nagyapa ismét a régi önmaga lett. Még két gyermekük született, még egy fiú, és egy kislány.
Nagyapa 63 évesen ment el. Mama 95 évet élt. Ő volt a legerősebb asszony, akit valaha ismertem. És egy igazi Nagyanyó is. :-) Ő tanította meg nekem az esti imádságokat. Tanított főzni, sütni, beavatott a háztartás praktikáiba. Megtanított hímezni, horgolni, kötni, rongyszőnyeget készíteni, varrógéppel varrni. Az életre tanított.
És ő mondta a talán legszebb mondatot nekem egyszer, mikor meglátogattuk Keresztapáméknál, ahol az élete utolsó éveit töltötte. A teraszon ült egy fotelban. Boldogan mentünk felé. Ezernyi ránctól pókhálós gyönyörű arca felragyogott. Szép,munkától cserzett kezeivel átkulcsolta a kezemet, maga mellé húzott, rám nézett az idős emberekre jellemző homályos tekintetével, és azt mondta: „Azt már nem tudom gyermekem, hogy ki vagy, de azt tudom, hogy nagyon-nagyon szeretlek.”
Az élet elveheti az egészségünket, a tudatunkat, az emlékeinket. A halál elveheti az életünket. De a szeretetet egyik sem tudja elvenni.
Szeretlek Mama, és nagyon hiányzol!
Forrás: extremesilverblog
