Hazánk egyetlen kegyeleti múzeumát, intézetünket az a nemes cél vezette, hogy a még fellelhető régi kegyeleti eszközöket, kellékeket, tárgyi emlékeket folyamatosan gyűjtsük, bemutassuk, és az utókor számára megőrizzük.
Kezdeti munkánk eredményeit 1991-ben tettük közszemlére egy kis teremben. Gazdagabb anyaggal, a régi ravatalozó átépítése után, 1992 őszén jelentkeztünk. Az egész Kárpát-medencére kiterjedő anyaggyűjtésünk eredményeinek bemutatására szükségessé vált a múzeum bővítése, amely 1998 tavaszára valósult meg.
Gyűjteményünk bemutatja a vidék és a város kegyeleti relikviáit, amelyek az egyetemes kultúra egy periférikus részét reprezentálják.
A négyes tagozódású múzeum első termében kapott helyet a Kápát-medence nemzetiségeinek anyaga.
Az elmúlás a népszokásokban ünnep volt, amely megjelent mind a külsőségekben, mind a lelki indíttatású jelenségekben. A falu gyászának színe a szabvánnyá vált feketével szemben, a régmúltban, a fehér volt. Talán azért, mert őseink ebben a színben jelenítették meg az öregistent, akinek fehér ruhás táltosok fehér lovat áldoztak, ahol a szertartáson résztvevők tiszteletből fehér gyolcsruhában jelentek meg.
A hagyományaihoz ragaszkodó magyar megőrizte szokásaival együtt a fehér színt is. A kialakult színjelentés rendszerében a fehér foglalta el az első helyet. Így vált a különleges ünnepek színévé. Legtisztábban ez a szokás „Koppány földjén”, Somogyban maradt fenn, a világviszonylatban is egyedülálló csökölyi „Fehérgyász” formájában.
„A kegyeleti szertartások kellékei” című kiállítás a búcsúzás tárgyi emlékeit és szertartásruháit mutatja be.
A gyászdivatot a 19. században, az I. világháborúig a bécsi divattervezők diktálták. (Igaz, hogy ez nem nevezhető bécsi iskolának, mivel példaképük a párizsi divat volt.) Hazánkban a gyászdivat tervezés a 19. század 70-es éveitől kezdett önállósulni. A korabeli divatlapokból (Divatszalon, Magyar Bazár) követhetjük nyomon az akkori gyászdivatot, illetve annak változását.
A kiállításon a ravatalozó berendezését is megtekinthetjük. Ez a következő tárgyakból állt: a koporsó és az annak elhelyezésére szolgáló tumba, a „Szent Mihály lova” (katafalk), a rózsafüzér a „Mária Kongregáció” tagjainak koporsójára, kandeláberek és gyertyatartók, rendjelpárnák, a falakat borító gyászdrapériák, a szertartás kellékeinek elhelyezésére szolgáló asztalka, terítővel, szenteltvíztartóval.
A szertatáshoz nélkülözhetetlenek voltak az énekkönyvek, imakönyvek és a szertartásruhák. A tárolókban palástok, miseruhák, dalmatikák, valamint öltözék kiegészítő stólák és manipulusok (kézelő) láthatók. A ruhadarabok Szlovákiából, Szlovéniából és Romániából származnak.
A tárlóban megtekinthető fehér miseruhán az alma a halhatatlanság lehetőségét jelzi, a szőlő pedig az élet és a halál jelképe. (A szőlőtőbe metszés egyértelműen a halál jele, de az új sarjadék az életé.) A szertartásruhák bemutatott formája a Il. Vatikáni Zsinat idejéig (1962-1968) volt használatában.
A 19-20. században és napjainkban is, a halálhír közlése kötött formában zajlott le. A 19. század elején ez személyes hangú, kézzel írott levélben történt, amit a század második felében a „parte cédula”, egy sematikus nyomtatvány váltott fel. Az előre gyártott „szomorú jelentés”-t a temetkezési vállalkozóknál lehetett beszerezni.
A parte cédula egyben meghívást is jelentett a gyászünnepélyre, temetésre. Akik személyesen kapták meg a partét, azok személyesen nyilvánítottak részvétet, akik postán, azok szintúgy postán küldték vissza részvétnyilvánításukat. Ha a gyászoló család az írásos részvétnyilvánítást megkapta, úgy hat héten belül a részvétnyilvánítónak kártyát küldött, ami a személyes látogatás elfogadását valamint a mélygyász utáni viszontlátogatást jelentette. Ezen formáságok betartása sokszor segítette a gyászolót abban, hogy élete visszazökkenjen a régi kerékvágásba.
Cím: VIII ker.Fiumei út 16. C épület
Tel: +36 (1) 323-5132
E-mail: [email protected]
Web: www.btirt.hu
