Rossz anyukád volt? Mert nekem igen! A legrosszabb az egész világon! Míg a többi gyerek csokoládét majszolhatott reggelire, addig mi müzlit vagy pirítóst és lágy tojást kaptunk. Míg mások az iskolai szünetekben üdítőt ittak, vagy egy szelet csokoládét kaptak be, nekünk az otthonról vitt szendvicset kellett megennünk. És- biztosan sejtik már- vacsorára sem ehettünk azt, amit más gyerekeknek megengedtek a szüleik.
Édesanyám mindig pontosan tudni akarta merre járunk. Tudni akarta azt is, kik a barátaink és mit játszunk velük. Ha azt mondtuk, hogy szeretnénk elmenni egy órára, akkor ragaszkodott hozzá, hogy legkésőbb egy óra múlva valóban otthon legyünk. Néha repültünk hazafelé, mintha fogságból szabadulnánk!
Anyunak volt bátorsága ahhoz is, hogy a gyermekmunka elleni törvényt megszegje: mosogattunk, ágyaztunk, főzni tanultunk;porszívóztunk, kimostuk a ruháinkat és még sok ehhez hasonló szörnyűséges dolgot is tettünk. Lehet, hogy anyánk éjszakánként direkt virrasztott, hogy újabb és újabb feladatokon tőrje a fejét?
Anya ragaszkodott hozzá, hogy mindig az igazat, csakis a szín tiszta igazat mondjuk.
Amikor serdülők lettünk, szinte olvasott a gondolatainkban. Ez valóban nehéz időszak volt! Anya sosem engedte, hogy a barátaink-ha el akartak kérni bennünket- egyszerűen csak az utcán ácsorogjanak. Oda kellett jönniük az ajtónkhoz, hogy láthassa őket! Míg mások 12-13 évesen elmehettek a barátaikkal, nekünk várnunk kellett, míg betöltjük a tizenhatot!
Anya miatt sok élményről maradtunk le, amit más gyerekek, fiatalok átéltek. Egyikünket sem kapták bolti lopáson vagy garázdaságon, egyikünk sem kötött ki ilyesmi miatt az őrszobában. Ezért egyedül anyánkat okolhatjuk!
Időközben mindannyian elhagytuk már a szülői házat. Képzett, jóravaló felnőttekké váltunk, Isten útmutatása szerint éljük az életünket. Azon fáradozunk, hogy épp olyan „gonosz, aljas szülők” legyünk, amilyen édesanyánk volt.
Vélhetően ez hiányzik a mai világból: kevesen vannak „gonosz” anyukák!
Ha majd egy nap gyermekeim elég idősek lesznek, hogy megérthessék, mi motiválja a szülőket, akkor ezt mondom nekik:
„Annyira szerettelek, hogy mindig tudni akartam, kivel és hová mész és mikorra fogsz hazaérni.
Annyira szerettelek, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját zsebpénzedből spórold össze a biciklid árát, pedig megengedhettük volna magunknak, hogy megvegyük neked.
Annyira szerettelek, hogy szótlanul kivártam, míg magadtól jössz rá, hogy a legújabb „legjobb barátod” nem jellemes ember.
Annyira szerettelek, hogy az elcsent rágógumival visszaküldtelek a boltba. Az eladónak meg kellett mondanod: ezt tegnap loptam és most szeretném kifizetni.
Annyira szerettelek, hogy kivártam a két óra hosszat, míg a szobádat kitakarítod – pedig én negyed óra alatt elvégezhettem volna.
Annyira szerettelek, hogy megengedtem neked, hogy láthasd haragomat, csalódásaimat, könnyeimet. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a szüleik nem tökéletesek.
Annyira szerettelek, hogy magadnak kellett tetteid következményét elviselned, még ha a büntetésbe az én szívem is majd’ beleszakadt.
És annyira szerettelek, hogy ha kellett a NEM-et mondtam, mikor tudtam, hogy haragudni fogsz rám érte. Ezek voltak a legnehezebb harcaim . Örülök, hogy mégis kitartottam, mert ezáltal te nyertél igazán.
Ha majd egy nap a gyerekeid elég idősek lesznek, hogy megértsék, mi motiválja a szülőket, elmondhatod nekik, hogy…
„utcaemberek.”
forrás: szupertanácsok
