Az Aradi Vértanúk életrajza:
Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, akiket a szabadságharc leverése után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.
Mindegyik aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív vagy kilépett császári és királyi tiszt volt, a szabadságharc végén a honvédseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rendfokozatot viselt. Lázár Vilmos ezredest azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított. Egyébként egyikük tábornoki rendfokozatát sem ismerték el hivatalosan az osztrákok. A vértanúk között Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. és kir. ezredes volt, a többiek a közös hadseregben ennél alacsonyabb tiszti rendfokozatokat viseltek.
Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte.
Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost.
„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol. ” – Ferenc József utasítása Haynau számára
Az aradi vértanúk:
– Knezić Károly
– Nagysándor József
– Damjanich János
– Aulich Lajos
– Lahner György
– Poeltenberg Ernő
– Leiningen-Westerburg Károly
– Török Ignác
– Vécsey Károly
– Kiss Ernő
– Schweidel József
– Dessewffy Arisztid
– Lázár Vilmos *
Lázár Vilmos (ezredes)
Szkárosi Lázár Vilmos (Nagybecskerek, 1817. október 24. – Arad, 1849. október 6.) honvéd ezredes, az aradi vértanúk egyike.
Élete
Örmény származású magyar nemesi családban született. Katonai szolgálatát 1834-ben kezdte a 34. gyalogezredben. Ferdinánd császár 1. huszárezredében hadnagyi kinevezést nyert, de ő 1844-ben elhagyta a katonai pályát, és feleségével, báró Revitzky Máriával visszavonult zempléni birtokára gazdálkodni. 1847-től a vasúttársaság főpénztárnoka volt.
Az 1848-as események hatására belépett a magyar honvédseregbe. Október 19-én a győri 39. honvédzászlóaljban főhadnagy, majd november 13-ától az első utászzászlóaljban százados lett. Részt vett az utászkar szervezésében és 1849 januárjában Perczel Mór hadtestében teljesített szolgálatot. Február 1-jétől, őrnagyi rendfokozatban Répásy Mihály tábornok segédtisztje volt. Tábornokát képviselve jelen volt a március 3-ai tiszafüredi gyűlésen, ahol Görgei kikényszerítette Dembiński lemondását.
Április 5-én kinevezték egy akkor a Zemplénben állomásozó dandár parancsnokának. Egységével feladata volt a megye Galíciai határának biztosítása. A hónap végén ezt a dandárt a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez rendelték és június közepétől magasabb beosztásba került hiszen a hadtest egyik hadosztályának lett a parancsnoka. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. Augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregével Lugos irányába vonult. Karánsebesnél elvált Dessewffy Arisztidtól, s Hátszeg felé vette az irányt, azonban augusztus 19-én hadteste mintegy 4600 főnyi maradványával kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert.
Arad
Noha csak ezredesi rendfokozatot viselt, mint önálló hadtestparancsnokot a szabadságharc tábornokaival együtt állították az aradi hadbíróság elé. Mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték. Az aradi vértanúk között őt végezték ki elsőként.
Csontjait csak 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában. Most az emlékoszlop kriptájában nyugszik. Felesége az 1844-ben megözvegyült báró Reviczky Mária volt, akinek első férjétől dévaványai Halasy Józseftől (1784–1844) három gyermeke született: Béla (1833–1899), Magdalaine, Székely Imréné (1834–1899), és Szerencs (1839–?). Özvegye 1873-ban hunyt el Pesten, 62 éves korában, mikor vejét, Székely Imrét látogatta meg.
Lázár Vilmos életrajza angol nyelven:
Vilmos Lázár
Vilmos Lázár (October 24, 1817, Nagybecskerek – October 6, 1849, Arad) was a honvéd colonel in the Hungarian Army. He was executed for his part in the Hungarian Revolution of 1848, and is considered one of the 13 Martyrs of Arad. Vilmos Lázár was, according to historian Gabor Bona, from a family of Hungarian nobility of Armenian descent.
Life
Born into an Armenian-Hungarian noble family, he began his military career in 1834 when he entered into the service of the 34th infantry of the Imperial army. Emperor Ferdinand I commissioned him as a second lieutenant in the Hussar regiment,but in 1844 he retired from a military career, and his wife, Baroness Mary Revitzky Zemplén retired with him to his estate farm. In 1847 he was a railway company foreman.
As a result of the 1848 uprising, he volunteered his service into the Hungarian honved army. He was made a lieutenant of the Győr battalions on October 19, and promoted on November 13 to the captain of the battalion. He participated in the reorganization of the army in January 1849 under Perczel. From 1 February on, he served as the aide-de-camp of Major General Michael Répásy. Representing the general, he attended the March 3 meeting at Tiszafiired, where Gorgei Dembiński was forced to resign.
On 5 April he was appointed as commander of a brigade stationed in the Zemplén. His wife was responsible for watching the Galician province boundary and reporting any movements. At the end of the month the brigade reorganized in the Košice Upper Hungary Corps and he was ordered mid-June to become one of the Corps Commanders of a Division. He participated in the Dukla Pass battle against a Russian force between June 17 to 19 in a strategic pass. On July 16, he was promoted to lieutenant colonel and was highly engaged in the last battles of the War of Independence. On 12 August, General Bem promoted him to colonel, and instructed him to command the Upper Hungarian corps formed from the remains of the 9th. After a heavy defeat and the splitting of the forces on August 19, a group about 4,600 strong was forced to surrender to imperial troops, Vilmos included.
Death
Although he only attained the rank of colonel, as a separate corps commander in the War of Independence he was considered of equal participation as the generals in the Arad military court marial. He was sentenced to execution by firing squad, seen as merciful to death by hanging. He was shot among the first group of martyrs executed.
His bones were uncovered in 1913 at the Arad fortress cemetery. His body was then laid to rest in the crypt with a monument to him as a martyr. In 1844, the widowed wife of Baron Reviczky Mary, whose first husband was Dévaványa Halasy Joseph (1784-1844 ), had bore him three children. His widow died in Budapest in 1873 at the age of 62, when his son Imre Székely was visiting.
