Benesch Deak Ferenc copy

Deák Ferenc igazságszolgáltatás és kegyelem

Kehidai Deák Ferenc (született: Deák Ferenc Antal, Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) magyar politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő, igazságügy-miniszter. A reformkorban és a dualizmusban is meghatározó államférfit „a haza bölcse” és „a nemzet prókátora” titulussal illették.

Jogi végzettséget szerzett és ügyvédi vizsgát tett, majd Zala vármegye szolgálatába állt. Politikusként a reformországgyűlésen a liberális ellenzék első embere volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A szabadságharc bukása után a passzív ellenállás vezéralakja.

Történelmi nagysága abban áll, hogy fő támogatója volt annak a folyamatnak, mely során elhárultak a magyar nemzetútjából azok az akadályok, melyek az uralkodóház és az örökös tartományokhoz fűződő viszonyt lehetetlenné tették. Tevékenységével nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg, hanem lehetővé tette Magyarország további fejlődését, anyagi és szellemi gyarapodását. Nagy érdeme, hogy hosszas politikai küzdelem után létrejöhetett az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság között a kiegyezés.
Rendkívüli érzéke volt a politika mellett a tudományhoz is, mint államférfi a magyar történelem legnagyobbjai közé tartozik. A 19. század egyik legtehetségesebb magyar politikusa, aki remek gyakorlati érzékkel megteremtette Magyarország átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit, és ezzel életműve példát ad az őt követőknek.

Élete

Deak csalad 1876 8Származása és születése

Deák Ferenc tekintélyes, régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Gálicka-patak menti Söjtör községben, ami akkor a család egyik nagyobb birtoktestének a központja volt. A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.
Családja a ma Szlovéniához tartozó Zsitkócról származott. A zsitkóci birtok Deák születése idején azonban már a család szempontjából nem volt annyira jelentős, ugyanis nagyapja, Deák Gábor – akiről kutatók azt állítják, hogy a dúsgazdag Hertelendy Anna feleségül vételével alapozta meg a család szerencséjét – a söjtöri és kehidai birtokok fejlesztését helyezte előtérbe. A nagyapa azonban még feltehetően Zsitkócon született és élt is bizonyos ideig. Az ő Ferenc nevű édesapja is már főszolgabíró volt. Hiteles források szerint az elődök már a 17. században biztosan Zsitkócon éltek. Az is bizonyos, hogy a család már 1703-ra nemesi rangra emelkedett, mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok Zsitkócon.

Édesapja idősebb Deák Ferenc földbirtokos, édesanyja szarvaskendi Sibrik Erzsébet. Az emeletes házban 1803-ban éppen javítási munkálatokat végeztek, ezért a család ideiglenesen a régi al-házba költözött, mely egy egyszerű földszintes épület volt nyílt folyosóval. Ennek a balra eső szélső szobájában született Deák Ferenc, és itt halt meg pár órával fia születése után az édesanyja.
Egy vélemény szerint az apa nem tudta elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, a csecsemőt még aznap egy kocsiba rakatta, és elküldte Zalatárnokra nagybátyjához, Deák Józsefhez. De az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a zalatárnoki család is épp ez idő-tájt várt gyereket, és a szolgálónép között is akadt szoptatós dajka, így ott jobb helyen volt az újszülött. Ötéves korában, 1808-ban édesapja, idősebb Deák Ferenc is meghalt. Az árva neveltetését ezután testvéreinek (Antal, Jozefa és Klára) támogatása, valamint Hertelendy György gyámsága biztosította.

Ifjúkora

Tanulmányait kisebb vidéki iskolákban kezdte. Keszthelyen a premontrei gimnáziumba, Pápán a bencés algimnáziumba és Nagykanizsán a piarista gimnáziumba járt. A komoly, visszahúzódó fiú pártatlanságával, igazságérzetével és tanulmányi eredményével tűnt ki. Később Győrött a jogakadémiát végezte el, végül Pesten folytatott jogi gyakorlatot, és itt is tett – a királyi táblánál – ügyvédi vizsgát. A családi hagyományt követve megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző. Első fennmaradt műve egy védőirat, amelyet mint tiszti ügyész nyújtott be egy hírhedt rablógyilkos védelmére. Már e mű is mutatja, milyen hatással volt a 18. század liberális és humanista felfogása az ifjú jogtudósra. Bár a pert elveszítette, a Zala vármegyében ismertté és egyre elismertebbé vált.

Deak Ferenc szulohazaAmikor bátyját elküldték követnek az 1832. évi országgyűlésre, megbízta öccsét, hogy távollétében alispánként helyettesítse őt. 1833 elején azonban Deák Antal megbetegedett és lemondott a követségről, a megye így öccsét, Ferencet küldte helyette Pozsonyba, Ferenc helyébe viszont Boldogfai Farkas János (1774–1847) lépett zalai helyettes alispánként. Antal a távozását fájlaló követtársainak testvéri büszkeséggel előre mondta: „Küldök én nektek magam helyett egy fiatal embert, kinek kisujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban.”
Árva gyerekként rajongó szeretettel kötődött testvéreihez, ezt erősítette talán későbbi agglegény volta is. Testes, nehézkes fiú és férfi volt. Saját véleménye szerint „a szenvedély nálam az, amit úri társaságban kényelmességnek neveznek, amit a keresztyén anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.” Kitűnt azonban nagy testi erejével, például a pozsonyi diétán csak Wesselényi Miklós báró volt nála erősebb.

Kedvenc időtöltése volt az olvasás, a séta és a fafaragás. Szabadidejében rendszeresen olvasott és tanulmányozta a magyar alkotmány- és jogtörténetet. Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor verseit kedvelte, de leginkább Vörösmarty Mihály költészete állt hozzá közel. Vele rendszeresen levelezett és elszakíthatatlan barátság alakult ki közöttük, Vörösmartyt a legnagyobb magyar költőnek tartotta. Írása nehézkes és rendetlen volt, amit azonban kivételes emlékezőképessége ellensúlyozott. Jó humorú társalgó, ízes adomáit, történeteit kiválóan adta elő, nevetésre fakasztva hallgatóságát. A reformkor több nagy alakjához képest nem volt világlátott ember, de szűk látókörű sem, hiszen olvasmányélményei révén ismerkedett meg a tágabb világgal. Latinul és németül is tudott. Ritkán nevetett hangosan, Pulszky Ferenc így emlékezett a Deákkal való első találkozásra: „…hidegnek találtam, láttam ugyan, hogy ő az ellenzék feje, de Kölcsey volt annak a szíve.”

Az 1832–36-os országgyűlésen

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Pozsonyba érkezése után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magába foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc, és életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek és nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, képzettsége és életmódja nem emelte osztályos társai fölé, így nem is keltett irigységet másokban.

Ferenc Deak monument BudapestÖnzetlensége és következetes jelleme lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni, ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolgok mélyére ható átlátó képességgel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogy hogyan teheti azt hazája számára is gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehetett a reformok ügyének megnyerni.
„Ki őket ily módokkal szoktatja lassanként az egykor annyi rettegett új gondolathoz, sokat eszközölhet, ami előbb lehetetlennek látszott, mert az újsággal is megbarátkoznak idővel azok, kik egykor ellenzői valának, sőt végre azt hiszik, hogy ami javalltatik, az nem valóságos újítás, hanem okos és szükséges igazítás.” – vallotta még 1832-ben egy Vörösmartynak írott levélben. Wesselényihez hasonlóan a rendi-sérelmi politika fogalom- és eszközrendszerét használva érvelt a liberális reformok mellett. Arról akarta meggyőzni követtársait, hogy a reformok elfogadásával nem gyengül, hanem erősödik az ország.

Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki – bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más –, hanem kedélyes beszélgetések között pipázgatva, anekdotázva, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak feltétlen önzetlensége és hazaszeretete biztosították számára az elismerést, hanem inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya.

Személyisége nem hasonlított vezérre, sem diplomatára, sem íróra, fűtötte a haza szeretete, és saját felemelkedése és hatalmának kiterjesztése helyett úgy élt, hogy tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére volt egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével tiszta képviselője maradt a régi nemesi világnak és megmutatta, hogy a nemesség is képes a fejlődésre és a lelki felemelkedésre. Megvalósult, amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. Az országgyűlésen alig merült fel kérdés, amit ne tisztázott volna szónoklatával, példájával és akaraterejével, vagy ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó és lankadozó ellenzéket a kormány esetleges törvénytelenségeivel, rosszakaratával és a főrendek huzavonájával szemben.

Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a király címéről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az úrbéri törvények tárgyalásakor. Az országgyűlés eredményét követjelentésében azért nem tartotta elégségesnek, mert a magyar nyelv és a jobbágyság sorsának javítása körében oly kevés valósult meg abból, amit az ellenzék nemes önmegtagadással követelt. „Vérző szívvel szólunk azon úrbéri javaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak, s fájdalom, éppen ebben történt majdnem legkevesebb, mert éppen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre.” Amit a jobbágyság kérdésében el lehetett érni, az is Deák érdeme volt: az úriszék korlátozásáról szóló törvénycikk bevezetőjébe az ő jogászi bravúrja révén került be a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságának elvét rögzítő passzus.

Wesselényit – a szatmári megyegyűlésen mondott beszéde, valamint az erdélyi országgyűlés naplójának engedély nélküli kinyomtatása miatt – a bécsi udvar hűtlenség és felségsértés vádjával perbe fogta. Deák Wesselényi – és egyben a szólásszabadság – védelmére kelt. Érvei a következők voltak:
– a köztanácskozásokon szabad a véleménynyilvánítás;
– az érvényes törvények szerint csak a tettleges ellenszegülés felségsértés, a hűtlenség vétkét szóval nem lehet elkövetni;
– a szólás és a gondolat szabadsága alapvető emberi jog;
– az uralkodó személye nem azonos a kormánnyal, a kormányt ért bírálat nem az uralkodót éri.

A Deák által megfogalmazott sérelmi feliratot a felsőtábla tizenhét alkalommal visszautasította, Wesselényit pedig perbe fogták. Egyre növekvő jelentőségét mutatta, hogy a titkosrendőrség 1834-től megfigyelte. Ennek ellenére az országgyűlés 1836. május 2-i feloszlatása után részt vett a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztésében, a lap Zala vármegyei levelezője lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1837. november 23-án választotta tiszteleti tagjává.

Az 1839–40-es országgyűléstől a szabadságharcig

Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény” – Deák követjelentése az 1839–40-es országgyűlés után

Deak Meszaros DombovarSokkal gyümölcsözőbb volt az 1839–40-es országgyűlés, amelyen Deák államférfiúi bölcsessége és önmérséklete a legszebb sikereket aratták. Az 1837-es reakció, a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, amikor a nemzet sérelmeinek orvoslása biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a haderő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, ami tekintélyét Európa előtt gyengíthette volna. Deák volt az, aki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, megígérte az alkotmányos szabadság megtartását, és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot. „Félre minden irigységgel, hazám fiai, adjuk neki az elsőséget” – írta Széchenyi Deákról 1840. április 30-án. Az országgyűlésen tartott beszédei közül különösen az 1839. augusztus 14-i magaslik ki. A nemzet viszonyát fejtegette a főrendekhez és a koronához, egyaránt hatva az észre és az érzelemre. Mint a nemzeti jogok apologétája, mint azon igazság hirdetője, hogy a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat, méltó elődje e beszéd az 1861-es feliratnak. Az országgyűlés után a Büntető törvénykönyvszerkesztésének szentelte magát. A javaslaton, amit Deák-féle Btk.-nak is szokás nevezni, meglátszott szellemének a hatása. Elvi ellensége volt a halálbüntetésnek és a felekezetek közötti vegyes házasságok kérdésében mutatott új irányt a közvéleménynek. Zala vármegye híres feliratát e tárgyban ő fogalmazta meg. Amikor az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést írta zászlajára, Forintosházi Forintos György (1792–1857) zalai volt főszolgabíró, veszprémi püspök anyagi támogatásával sikerült a helyi kisnemesség támogatását megnyerni – többek között nagy sümegi lakodalmakkal –, és megdöntötte a zalai közgyűlésen az adózás elvét. Bár Deákot akkor is – akarata ellenére, közfelkiáltással – megválasztották követnek, a vérrel szerzett mandátumot visszautasította és más vármegye követségét sem vállalta el. Zala így követ nélkül maradt, hiszen akárkit jelöltek vagy választottak meg, az azonnal lemondott.

Az 1843–44. évi országgyűlésen nagyon is érezhető volt a távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást nem volt képes keresztülvinni. Az országgyűlés után a Védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. Deák a Védegylet elvével nem értett egészen egyet, de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel akkoriban igen bensőséges viszonyban volt, és 1845. február 9-én Szentgróton (Zalaszentgrót) tartott beszédében felhívta a figyelmet a magyar ipar támogatására. Ettől még Széchenyi István támadása sem térítette el.

Akkoriban gyakran betegeskedett, de azért mégis ő vezette a vármegyét az adminisztrátori és a horvát sérelem tárgyalásakor. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-es programnak is ő volt az összeállítója.

Az 1847–48-as országgyűlésre ismét nem vállalt követséget. A minisztérium alakításakor Batthyány azonnal felterjesztette őt igazságügy-miniszternek, és Deák ekkor már elvállalta a képviselőséget. Pozsonyba sietett, és így még részt vehetett a nagy fontosságú törvények megvitatásában. Mint miniszter nemcsak tárcája körében dolgozott az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is belefolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi minisztérium követeléseit, de Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és lojalitás politikáját pártolta, Batthyányval és Eötvös Józseffel egyetértésben.

A szabadságharctól a kiegyezésig

Amikor a magyar nemzet viszonya a koronához egyre zavarosabbá vált, többször is járt a királyi udvarban, Bécsben, hogy megegyezés születhessen, de célját nem érte el: a politikai megoldás helyett a katonáké lett a főszerep. Az 1848-as választásokon a sümegi kerületben indult, ahol képviselővé választották.

A Josip Jelačić vezette horvát támadáskor a bécsi kormány rosszakarata is nyilvánvalóvá vált, és mivel a király sem ellenezte ezt, így nem tehetett mást: Batthyányval együtt lemondott, de az országgyűlésnek továbbra is tagja maradt. Ő formálta meg a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium leiratára, amiben az 1848-as törvények megváltoztatását követelte. Kijelentette, hogy a ház „a birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhat, amíg a hazában levő ellenség Ő felsége által el nem távolíttatván, a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik”, s addig is meghagyja a minisztériumnak: egy hajszálnyit se térjen el a szentesített törvényektől.

Amikor Windisch-Grätz 1848. év végén Pest-Buda felé közeledett, az országgyűlés békéltető küldöttséget küldött hozzá, ennek Deák is tagja volt. Elfogadta e veszélyes megbízatást, bár sikert nem remélt. A küldöttség visszautasítása után Deák visszament Pestre, onnan pedig Kehidára a birtokára. Többször is elindult Debrecen felé, de az osztrák katonaság mindig megakadályozta tervének végrehajtását.

A szabadságharc után őt is hadbíróság elé idézték, de büntetés nélkül szabadon bocsátották. Az elnyomatás éveit teljes nyugalomban tölthette. Visszautasította Anton von Schmerling felszólítását, hogy az igazságügyi reformok tárgyalásában vegyen részt, de éppoly kevéssé vett részt az akkori időben annyira elterjedt, titkos forradalmi mozgalmakban is.
1854 után ideje legnagyobb részét Pesten töltötte, és kis lakosztálya az Angol Királynő Szállóban találkozóhelye lett a hazafiaknak, akik e szomorú időben Deák bölcsességétől vártak útmutatást. 1855. április 19-én a Magyar Tudományos Akadémia igazgató tagjává nevezték ki.

A Bach-korszakban a passzív ellenállás (a közügyektől való elzárkózás) vezéralakja volt. Felhasznált minden alkalmat a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Ő szólította fel a nemzetet közadakozásra, amikor Vörösmarty meghalt, és a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. Ő szerkesztette 1858-ban az Akadémia igazgatótanácsának folyamodványát az uralkodóhoz, amelyben a magyar nyelv és tudományosság ezen azilumának fennmaradását védi a kormány beavatkozása ellen. Bízott abban, hogy amint az a történelem folyamán többször is megesett, az osztrák kormány gyengesége és hibái miatt csakhamar vissza fogják szerezni Magyarország önrendelkezési jogát. Veszélyesnek vélt minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét, de jogairól nem mondott le soha, és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, a jövő alakulását csak az 1848-as törvényes alap elismerése után tartotta lehetőnek. Elvei egyaránt eltértek Kossuth híveiétől, akik csak újabb, a külföld által támogatott és így szerencsésebb háborútól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, aki a lemondásnak lett az apostola, és aki szerint Deák még mindig az egerszegi megyeház ablakából nézi a világot.

Az 1859-ben kitört szárd–francia–osztrák háború meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségességéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, amelyek alatt azonban a bécsi kormány kizárólag a magyar konzervatívok, nem pedig Deák tanácsait követte. Az 1860-as októberi diploma körülbelül az 1847-es vagy a Mária Terézia-korabeli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak, és Deák nem is fogadta el a neki felajánlott országbírói méltóságot, de mivel a császári szándék mégis teret engedett a magyar nemzetnek alkotmányos tevékenységre, még óvatos volt, és őrizkedett attól, hogy bármilyen előzetes nyilatkozattal esetleg elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának.
Az esztergomi értekezlettől távol maradt, bár 1860 végén az uralkodó kívánságára mégiscsak Bécsbe ment, hogy elmondja, milyen a közvélemény Magyarországon. Az országbírói értekezleten részt vett, és itt amellett küzdött, hogy az önkény szabta rendeletek helyett a régi törvényeket állítsák vissza, de ennek megvalósításánál az legyen a fő szabály, hogy a magánjogviszonyokat ne zavarják meg.

Ezalatt az egész országban megélénkült a politikai élet. Kitűnt, hogy a Konzervatív Pártot a nemzet nagy része nem támogatja. A Pesti Napló, Kemény Zsigmond lapja, mindjárt a diploma kibocsátása után a 48-as törvények visszaállítását tűzte ki jelszóul, a megyék némelyikében pedig forradalmi beszédek hallatszottak, és az ország közvéleménye majdnem kizárólag az emigráció befolyása alá került. A választásokon is az a párt kapott többséget, amelyik még csak feliratot sem akart intézni az uralkodóhoz a jogok visszaállítása végett, hanem egyszerűen csak határozatban akart nyilatkozni, és ország-világ előtt a nemzet jogait deklarálni. Az 1861. február 20-i pátens az összbirodalom eszméjének volt következménye, és Schmerling, akinek centralisztikus és németesítő elvei ismeretesek voltak, kormányra jutása még jobban igazolták a gyanút és elkeseredést. Deák most már Pest belvárosának követe, egész tekintélyével a felirat mellett nyilatkozott. Felirati beszéde és javaslata 1861. május 13-án az egyik legnagyobb alkotása volt. Olyan nagy volt személyiségének és ékesszólásának súlya, amit a viszonyok fejlődése is növelt, hogy a feliratellenes többség önként kisebbséggé változott, nehogy megszakítsa a további érintkezést az uralkodóval, és annak következményeiért az országra hárítsa a felelősséget. De bármilyen mérsékeltnek, sőt engedékenynek tartották Deákot az országban, Schmerling a feliratot elfogadhatatlannak találta, és az ország jogaira sérelmes királyi leiratot vitt keresztül július 21-én.

Erre augusztus 8-án új felirattal válaszolt Deák, melyet most már az országgyűlés egyhangúlag fogadott el. A szónok a hatalmi igény ellen a nemzet jogát védte, a hazafias elszántság pátoszával élt, ahol a nemzet joga és igazsága egybefolyik az emberiség jogával, az erkölcsi igazsággal. Tisza Kálmán, a Határozati Párt vezére, kijelentette, hogy a feliratban „erős meggyőződését, legszentebb elveit, egészen lelkének titkos sejtelméig találja kifejezve”. Maga Kossuth, aki pedig politikájának kudarcát látta abban, ha a nemzet törvényes ellenállásra szorítkozik, e szavakkal méltatta Deák érdemeit: „Deák mint a törvényesség embere a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Ha ezután törésre kerül a dolog, Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárul hatand a felelősség”. De nemcsak a nemzet ünnepelte nagy fiát; az egyszerű képviselő mint a nemzet élő lelkiismerete, mint a jog képviselője mind az elnyomással, mind a forradalommal szemben helyet foglalt Európa nagy férfiai között. A művelt európai közvélemény azóta azonosította Deákot Magyarországgal. És a nemzet iránti rokonszenv annál nagyobb lett, mert a második feliratot nyomban követte augusztus 22-én az országgyűlés feloszlatása, ezt pedig újabb provizórium, s az alkotmányos jogok felfüggesztése. Mint Deák előre látta, Schmerling provizóriuma a minisztérium minden szabadelvű frázisa dacára nemsokára lejárta magát. A konzervatívok nagy része, köztük Apponyi Györgyis közeledett Deákhoz. Az uralkodó mind jobban meggyőződött a kiegyezés szükségességéről, és kész volt megtenni az első lépést, ha azt lent viszont a második és harmadik követné.

Deák, miután Anton von Schmerling iskolájának közjogi tévedéseit önálló művében meggyőzően megcáfolta, 1865. április 16-án megjelent híres húsvéti cikkével a kiegyezéshez vezető új irányt adott a birodalmi politikának. Azt a tételt fejtegette, hogy amikor az uralkodó tanácsosai elnyomni igyekeztek Magyarországot, mindig Őfelsége maga állította ismét helyre az alkotmányt. A nemzetben tehát annyi megpróbáltatás dacára sem szűnt meg a bizalom a császár igazságossága iránt.

A felajánlásra a Schmerling-kormány elbocsátása, a februári alkotmány felfüggesztése és a magyar koronázó országgyűlés egybehívása volt a méltó válasz. Ennek az országgyűlésnek Deák volt a legnagyobb tekintélyű vezére. Vezetése alatt egy ideig összeolvadtak a régi felirati és határozati pártok (lásd Deák-párt). Most is ő készítette a válaszfeliratot a trónbeszédre, s amikor arra nem érkezett kielégítő királyi leirat, a másodikat is. A lényeges fordulat abban állt, hogy az uralkodó elismerte kiinduló pontnak a pragmatica sanctiót, és Deák még a leirat előtt hozzájárult országgyűlési bizottság kiküldéséhez a közös viszonyok tárgyalására.

Most már az uralkodó komoly, alkotmányos szándékában nem lehetett kételkedni, és Deák megkezdte az alkut, még mielőtt a magyar alkotmány teljesen el lett volna ismerve és helyreállítva. A 67-es bizottságban is ő adott a többségnek iránymutatást. A kiindulási alap a pragmatica sanctio volt. Ebből vezette le a külügy és hadügy közösségét, míg minden egyébben fenntartotta Magyarország teljes függetlenségét. A 15-ös albizottság befejezte munkálatait, amikor az 1866 nyarán kitört porosz–osztrák–olasz háború kétségessé tett mindent. Ismét felütötte fejét a forradalom lehetősége. A königgrätzi csata kimutatta a Magyarországon is uralkodni akaró osztrák hatalmi körök gyengeségét, és elkerülhetetlenné vált, hogy a Monarchia fennmaradása érdekében ki kell békülniük a magyarokkal.

E kedvező helyzetet sokan nagyobb engedmények elérésére kívánták volna felhasználni, de Deák most is hű maradt magához és a törvényesség elvéhez. Július 18-án az uralkodóhoz hívatták Bécsbe, akinek előadta a magyar minisztérium (kormány) megalakításának szükségességét. Maga nem akart részt venni benne, miniszterelnökül az osztrákok által korábban halálraítélt és jelképesen (in effigie) felakasztott gróf Andrássy Gyulát ajánlotta.

A kiegyezéstől haláláig

A háborús veszteség után a császár november 17-ére újra összehívta a magyar országgyűlést, és minden nehézség elhárítása után, amiben az uralkodó mellett Deákot illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én kinevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, amiben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.) megvédte, mind a Kossuth után induló szélsőbal, mind a Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerű polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, amelyet a régi törvények a nádorra ruháztak: közbenjáró volt király s nemzet közt.

Az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák, mint a régi nádorok, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki „egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott”. Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában nyerte el. E tudat szolgáltatott neki kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert kétségtelenül a magyarság igen jelentékeny része a nemzet jogairól való lemondásnak tekintette a kiegyezést, és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanú sem fért, jogfeladással vádolta őt.

Ebben az irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-i levele, ebben izgatott a balközép is, különösen az 1869-es választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen keletkezett ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az „öregúr” nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. A közjog nagy kérdéseinek elintézése után az állam szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, akik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori ideáljaikról, akiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai, amik miatt az Andrássy-kormány nem szentelhette egész figyelmét és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok gyors változása nagyon elkedvetlenítették.

Betegsége és a kor is mindinkább erőt vett rajta, de szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyház-politikai kérdésben, 1873. június 28-i beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak éppoly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt éppoly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, amelyeket negyven évvel azelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat – szabad államban elvét tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stációit.
Öregkorában sok örömet szerzett neki Vörösmarty árvája, Ilona, akit ő nevelt fel. Szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fúziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését is.

Halála és temetése

Építsük tovább Deák Ferenc emlékét – a boldog és erős Magyarországot.” – Jókai Mór: Deák Ferenc temetése előtt.

Hosszú szenvedés után, 1876. január 28-án éjjeli 11 órakor halt meg szívinfarktus következtében, élete 73. évében. A nemzet gyásza impozáns módon nyilvánult meg, a törvényhozás mindkét háza január 29-i ülésén Deákot a nemzet halottjának nyilvánította, és az országos gyászhoz Ferenc József király január 30-án külön kéziratban csatlakozott. A főváros gyászpompát öltött; január 31-én a halottat a Magyar Tudományos Akadémiapalotájának oszlopcsarnokába szállították, és itt tették ravatalra. A király és királyné elküldték koszorúikat. Erzsébet királyné maga is megjelent a nemzet halottjának ravatalánál, és e jelenetet Zichy Mihály nagy képben örökítette meg.
Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án délelőtt 11 órakor, sok száz küldöttség és a nemzet általános részvéte mellett. Holttestét a Kerepesi úti temetőben, később külön e célra a nemzet költségén épült mauzóleumban helyezték el.

800px Deak Ferenc 1Emlékezete

Hozzákapcsolt két ragadványnév „a haza bölcse” és „a nemzet prókátora”. A haza bölcsének Kossuth Lajos nevezte el, míg a nemzet prókátora azért lett, mert a prókátor kifejezés ügyvédet vagy védőt jelent, és a magyar nemzet érdekében végzett páratlan tevékenysége alapján méltán lehet őt nevezni a nemzetet oltalmazó ügyvédnek.

A magyar törvénytárban Deák Ferencnek az 1876. III. törvénycikk állított emléket, melynek 1. pontja így szól: „Deák Ferencznek a haza irányában hosszú évek során át szerzett érdemei törvénybe iktattatnak.” A 2. pont elrendelte, hogy nemzeti gyűjtés útján a fővárosban Deáknak emlékszobor állíttassék, melyet Huszár Adolf készített, és amelyet 1887-ben lepleztek le a mai Széchenyi István téren, az MTA-val szemben. A Magyar Tudományos Akadémia ünnepélyes közülésén 1877. január 28-án Csengery Antal tartott emlékbeszédet.

Iskolák, könyvtárak viselik nevét, és több településen utcát, teret neveztek el róla. Talán a legnevezetesebb ezek közül Budapest egyik központi főtere, a Deák Ferenc tér, és az M0-s autóút déli Duna-hídjának, a Deák Ferenc hídnak is ő a névadója. A Széchenyi István Egyetemen ő a névadója a Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Karnak.