A geofiton növények különleges életmódot folytatnak: az év legnagyobb részét a föld alatt töltik. Így hát, amikor előbújnak, bizony gyorsan kell cselekedniük: a virágbontást, a termés beérlelését és a visszahúzódást mindössze néhány hét alatt kell véghezvinniük.
Tavaszköszöntő vadvirágaink
Annak tehát, aki az alábbi vadnövényeket élőben is meg szeretné csodálni, érdemes a közeljövőben minél több gyalogtúrára indulnia.
Odvas keltike
Kora tavasszal tett erdei kirándulásaink során sokfelé találkozhatunk az Európa legnagyobb részén, így a Kárpát-medencében is őshonos keltikékkel, amelyek nemcsak szépséges virágaikkal, de még nevükkel is a kikeletet köszöntik.
A mákfélék családjába tartozó keltikék gyertyános-tölgyes, bükkös erdők, ligeterdők lombjainak árnyékában, a nedves, humuszos talajban megbújva élnek szinte egész éven át, mígnem márciusban előbújnak rejtekükből, és színes mezőket festenek a még lombtalan fák alatti avartakaróba. Az általában tömegesen megjelenő keltike 15-20 cm magas csupasz, húsos szárának csúcsán leggyakrabban lila, liláspiros, vagy lilásrózsaszín virágokból álló fürtöket nevel, az illatozó virágok azonban esetenként fehérben, ritkábban rózsaszínben is tündökölhetnek. A keltike virágainak jellegzetessége a felső szirmukon növesztett sarkantyú, amely után a kis növényt kakaslábnak is nevezik.
A hosszú nyélen tagolt leveleket növesztő keltikék színpompájában április végéig gyönyörködhetünk. Az odvas keltike az elvirágzást követően visszahúzódik a földbe, ahol a nagy méretű, üreges – vagyis odvas – gyökérgumója által elraktározott tápanyagkészletből táplálkozva várja a következő tavaszt.
Bár a keltike esetében gyógyhatásokról is beszélhetünk – a növényből kivont egyes hatóanyagokat a gyógyszergyárak nyugtató, illetve kedélyjavító hatású készítmények előállítása során használják –, a növényt semmiképp ne fogyasszuk el, mert erős idegbénító vegyületei révén mérgező lehet. Akik bátran fogyaszthatják a növényt, azok a kis apollólepke hernyói, amelyeknek egyetlen tápláléka éppen a ránk nézve veszélyes keltike.
Csillagvirág
A csillagvirágfajok közül művelt kertekben leggyakrabban alighanem a bókoló csillagvirág (Scilla sibirica) jellegzetes kék harangocskáival találkozhatunk, miután azonban ez a Kárpátoktól nyugatra a természetben nemigen fordul elő, hazai kirándulásaink során őt nem fogjuk viszontlátni. Annál jobban örvendhetünk azonban akkor, ha utunk során váratlanul a jácintfélék családjába tartozó nemzetség Kárpát-medencében is őshonos fajaira – a ligeti, a tavaszi, az erdélyi, illetve a nyugati csillagvirágra – bukkanunk, s akkor sem feltétlenül kell bánkódnunk, ha a talált növényt nem tudjuk pontosan beazonosítani, hiszen a hazai csillagvirágfajok erősen hasonlítanak egymásra: egytől-egyig 10-25 cm magas, hagymájukból mindössze 2-4, szálas levelet növesztő növények, amelyek vöröses tőkocsányukon nevelt kék, illetve kékeslila fejekből álló virágfürtökkel hirdetik a tavasz eljöttét.
A Magyarországon legelterjedtebb ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis) általában márciusban nyílik, hosszabb ideig tartó téli fagyot követően azonban előfordul, hogy csak áprilisban merészkedik elő. A kis növény valódi otthona a Duna ártere; a tövükön fehér foltot viselő kékeslila szirmok által formált csillagocskákra ezt leszámítva leggyakrabban a Dunántúl lombhullatók által uralt vidékeinek nedvesebb völgyeiben, vízpartjain bukkanhatunk. A ligeti csillagvirág az ország keleti részében csak elvétve fordul elő, az erdélyi csillagvirágban (Scilla kladnii) azonban Magyarország határain belül szinte kizárólag a Szamosközben gyönyörködhetünk, mégpedig általában március eleje és április közepe között. A társaiéra erősen hasonlító, tövében elfehéredő kék leplű virágokkal büszkélkedő tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia) a ligeti csillagvirághoz hasonlóan a hazai árterek gyakori virága.
Bármelyik fajára bukkanjunk is utunk során a szépséges csillagvirágnak, semmiképp ne gyűjtsük, mert a növény minden Magyarországon élő faja védett.
Forrás: szepzold; Kép: szepzold;
