Földi párhuzamok is afelé mutatnak, hogy folyékony víz fenyegetést jelenthet az extrém száraz környezethez alkalmazkodott életformák számára – írja az Index.
A marsi élet lehetőségének kérdése azóta izgatja a tudományt, hogy Giovanni Cassini olasz csillagász és matematikus 1666-ban felfedezte a bolygó sarki jégsapkáját. Bizonyítékunk évszázadokkal később sincs mai életre, vagy a vörös bolygó nedves korszakában egykor élt organizmusok létezésére.
A hatvanas évek óta közel ötven eszköz közelítette meg a Marsot, keringett körülötte, vagy szállt le rajta. Az első időkben a szovjet és amerikai szondákat sorozatos kudarcok kísértették. Az emberiség az amerikai Viking–1 szondával, 1976 nyarán érkezett meg igazán a vörös bolygóra.
Néha még a Földön sem tudjuk kimutatni.
A Viking szonda nem csak látványos képeket küldött a kietlen felszínről, de több mint 6 évig működött – rekordját az Opportunity rover döntötte meg már a 21. században. A leszállóegység az élet jeleit vizsgálva olyan eredményt adott, amit jelenlegi álláspont szerint hamis pozitív volt. Ez rávilágít arra a helyzetre, hogy az élet felfedezésére ismeretlen terepen a technikánk gyerekcipőben jár. Az egykori módszerekkel itthon az ismerős földi életet sem sikerült kimutatni az Atacama-sivatagban. A Chilében található legrégebbi és legszárazabb sivatag a legközelebbi párhuzama Földön a marsi viszonyokkal – nem meglepő módon beszámolónkban később újra előkerül majd.
Élet a sószóróban
A Vikingről érkező adatok zavarba ejtő történetéhez a Berlini Műszaki Egyetem asztrobiológus munkatársa, Dirk Schulze-Makuch Nature-ben közölt megfejtése tett hozzá váratlan csavart. Eszerint a NASA műszere arra az előfeltételezésre épült, hogy a Marson vízalapú élet lehet, ezért a vizsgálat az eredeti szándékkal szemben csak nem tudta kimutatni az életet, hanem egyenesen elpusztította azt.
A Mars felszínéről készített első színes fotó, a Viking–1 szondától 1976 július 21-én
Fotó: NASA / JPL
A szonda a marsi talajból vett mintát vízzel és tápanyagokkal keverve vizsgálta. Ez a folyékony vizet alapvetőnek tételező stratégia azonban Schulze-Makuch szerint téves, mert a Mars szélsőségesen száraz környezetében élő organizmusok potenciálisan a lerakódott só köré szerveződnek. A sók képesek megkötni a légköri nedvességet, a marsi élet így juthat vízhez. A víz tehát itt is fontos elem, folyékony víz hozzáadása azonban
túl sok a jóból,
a sókra specializálódott élőlények végét jelenti.
A német kutató a Space.com-nak beszélt róla, hogy az Atacama sivatag élővilágát tanulmányozva találkozott a só nedvességet megkötő, higroszkópos tulajdonságát kihasználva létező mikroorganizmusokkal.
Ez ugyanaz, mint amikor a sószóróba tett rizsre gondolunk, ahol a rizsszemek szárazon tartják a sót, hogy ne álljon össze rögökké. A rizsszemek higroszkóposabbak, vagyis jobban megkötik a légköri nedvességet
– szemléltette a helyzetet Schulze-Makuch.
A Marson szintén a nátrium-klorid a leggyakoribb só, a dolog tehát úgy működhet, ahogy nálunk. A sók kiszáradt tavak és tengerek helyén rakódtak le, így a terület felett még mindig magasabb légköri nedvesség tarthatja fenn az életet.
Az Atacama-sivatagban nagyon ritkán esik az eső, de egy ritka esőzés hatásait vizsgálva a tudósok megállapították, hogy az itt honos baktériumok 70–80 százalékát elpusztította a hirtelen jött sok víz. A Mars talajának vizsgálata során is ez történhetett.
Schulze-Makuch hangsúlyozta, hogy a Viking kísérleteit tervező emberek nem voltak hülyék, sőt a koruk legfmodernebb ismeretei alapján közelítették meg a kérdést. Kollégáival most egy alternatív felderítési módszeren dolgozik, amelyben egy mesterséges intelligencia a mozgásuk alapján képes különbséget tenni a talaj szemcséi és a mikroorganizmusok között.
