Az olcsó, kicsi, svéd Gotland tengeralattjáró sikeres szimulált támadást intézett a Ronald Reagan amerikai repülőgép hordozó ellen egy 2005-ös hadgyakorlaton. Ha valóságos lett volna a helyzet, elsüllyed a 100 ezer tonnás, atommeghajtású anyahajó. Az eset a mai kínai tengeri fenyegetésre mutat rá.
Többszörös védelem
Az amerikai haditengerészet egy-egy anyahajó köré csoportosítja az erőit, és ezek az összeszokott, együtt gyakorlatozó harccsoportok önálló hadműveletekre képesek. Így egy hordozót egy egész kis flotta kísér. Sőt, egy-egy kötelék előtt két atommeghajtású vadász-tengeralattjáró „söpröget”, azaz megtisztítjA az utat a hajók számára a víz alatti fenyegetésektől.
Egy amerikai repülőgép-hordozó tehát olyan stratégia fontosságú – és nem mellesleg annyira drága – hajó, hogy az ellenségnek a védelem számos, egymást átfedő és kiegészítő gyűrűjével kell szembenéznie, ha meg akarja támadni. A sikeres akció esélye szinte nulla egy amerikai harccsoport ellen – gondolták az amerikai flotta vezetői.
A tengeralattjáró legnagyobb ellensége a zaj
A tengeralattjáró elleni hadviselés (Anti Submarine Warfare, ASW) legfontosabb eszköze a hangradar, a szonár, amely a búvárhajó által keltett zajokat keresi. Ezért a mérnökök arra elsősorban arra törekednek, hogy minél csendesebb legyen a tengeralattjáró.
A hagyományos meghajtású, dízel-elektromos hajók számítanak a leghalkabbnak a víz alatti harceszközök közül. Ezeket a felszínen dízelmotor hajtja, a víz alatt pedig akkumulátorok által táplált elektromotorok. Az elektromos motorok az autóknál is jóval csendesebbek, mint a belső égésű motorok, ez így van a hajózásban is.
A hagyományos tengeralattjárók óriási hátránya: rendszeresen oxigénhez kell jutniuk, hogy az akkumulátorok töltését végző dízelmotorokat be lehessen indítani. Ez pedig csak a felszínen vagy néhány méterrel alatta lehetséges. A második esetben a dízelmotorok egy több méter magas légzőcsövön, a snorkelen át szívják be a levegőt.
A snorkelt, a llégzőcsövet a nlémet tengeralattjárók már használták a második világháború végénGoshtigan/AP
A mai modern radarok azonnal felfedezik a snorkelt, így erősen korlátozott a hagyományos tengeralattjárók harci alkalmazhatósága. Nem véletlen, hogy a dízel-elektromos búvárhajók jellemzően partvédő feladattal hajóznak a tengereken.
A kisméretű atomreaktorok megjelenése forradalmasította a tenger alatti hadviselést. Az atom-meghajtású tengeralattjárók képesek arra, hogy áthajózzanak a sarkvidék jege alatt, vagy hogy víz alatt megkerüljék a Földet. A reaktorok szinte korlátlan hatótávolságot és harci lehetőségeket jelentenek, ráadásul ezek energiája állítja elő a levegőt és a vizet is a legénység számára. Nem túlzás azt mondani, hogy csak az emberi teljesítőképesség szab határt az atom-meghajtású tengeralattjárók alkalmazásának. A legénység jólléte kulcskérdés, nem véletlen, hogy a szovjet eredetű Tájfun-osztályon (orosz megnevezése Akula), a világ legnagyobb tengeralattjárója fedélzetén szauna és merülőmedence is volt.
Amit talán kevesebben tudnak: a nagyon korszerű, több ezer kilométerről csapást mérni képes atom-tengeralattjárók esetében a reaktor hűtéséhez szükség van hangos szivattyúkra és egyéb zajos gépészeti berendezésekre. Ezek zaját lehet csökkenteni, de nem a végtelenségig. Persze, zaj és zaj között is van különbség, a szovjet tervezésű nukleáris meghajtású tengeralattjárók az 1990-es, 2000-es évekig sokkal hangosabbak voltak az amerikai megfelelőiknél.
Biztonságot jelent a mélység is
A búvárhajók számára a halk működés mellett a mélység jelenti a biztonságot. A felszín közelében más felderítő berendezések is könnyen megtalálják a tengeralattjárót, nem csak a radarok és hangradarok. Az ún. mágneses anomália detektor (Magnetic Anomaly Detector, MAD) a tengeralattjáró fémteste és a Föld mágnesessége közötti mágneses eltérést mutatja ki. Ezt a berendezést repülőgépek és helikopterek használják. Minél mélyebben halad a tengeralattjáró, a MAD annál kevésbé hatásos.
Egy még újabb eszköz a tengeralattjáró által keltett vízszint-emelkedést jelzi, mert ahol a búvárhajó éppen halad a víz alatt, a felszínen, ha csak milliméteres mértékben is, de megemelkedik a tenger szintje.
Most térjünk vissza az amerikai anyahajó és a svéd tengeralattjáró összecsapására.
A Gotland kiütéssel győzött a párviadalokban
Góliáttal Dávid vette fel a harcot 2005-ben, egy szokásos tengeri gyakorlatozáson, amelyben NATO-tagállamok hajói vettek részt. Ezen a hadgyakorlaton ott volt a 100 ezer tonnás, három focipályánál is hosszabb, 6 milliárd dollár értékű, amerikai Ronald Reagan nukleáris meghajtású repülőgép hordozó is, a teljes harccsoportjával együtt. A svéd Gotland a keleti ellenfél tagjaként „harcolt”.
A skandináv tengeralattjáró 100 millió dollárba került, ez annyi, mint a Ronald Reagan egyetlen F-35-ös vadászbombázójának az ára.
A Gotlandnak sikerült észrevétlenül áttörnie a védőgyűrűn, és egy periszkópfotóval igazolnia, hogy szimulált torpedótámadást hajtott végre a Ronald Reagan ellen. A hadgyakorlatot értékelő bizottság szerint a hordozó elsüllyedt, vagy olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy nem tudott repülőgépeket indítani. És mire jó egy hordozó, ha a fedélzetén levő, sok nemzetállam légierejénél erősebb repülőcsoport nem tud felszállni? Semmire.
A következő két év hasonló gyakorlatain a Gotland szégyenszemre megismételte mindezt, sőt, demoralizálta az amerikai tengeralattjáró elleni hadviselés erőit, mert rombolót és atommeghajtású tengeralattjárót is „elsüllyesztett.” A sokk olyan mértékű volt, hogy az amerikai flotta 2 évre lízingbe vette a Gotlandot a legénységével együtt, és arra használta, hogy felderítse a saját gyenge pontjait. Kiderült, hogy a jelenlegi szenzorokkal szinte lehetetlen megtalálni a Gotlandot.
Frederick Linden kapitány szűkszavúan nyilatkozott az amerikai sajtónak a hadgyakorlat után. Annyit mondott, hogy az AIP-meghajtással heteking a víz alatt maradhat a Gotland.
Az NBC csatorna tudósítója a sikeres párharcokkal kapcsolatban számított érdekes részletekre – de hiába.
– Ön mennyire jól játssza az ellenség szerepét?
– Nagyon jól.
– Elmondana néhány példát?
– Nekünk elég, hogy jók vagyunk.
– Ha megnézzük az amerikai kikötőket, akár a keleti, akár a nyugati parton, van olyan közöttük, ahova nem tudna észrevétlenül behajózni a Gotland?
– Nincs.
A svéd tengeralattjáró nem csak a Stirling-motor miatt volt legyőzhetetlen ellenfél, hanem az egyéb sajátosságainak köszönhetően is. A svéd haderő mindig is élen járt a digitalizációban, ezért a Gotlandon egyetlen kormányos vezetheti a tengeralattjárót, míg más tengerészeteknél külön kormányosok felelnek a három dimenziós mozgás egyes fázisaiért. A számítógépes vezérlés lehetővé teszi, hogy a Gotland kormánylapátjai X-alakúak legyenek, szemben a hagyományos keresztalakú kormányokkal, amelyek minden más ország búvárhajóit jellemzik. Az X-formájú kormányfelületekkel nagyon intenzív manővereket lehet végrehajtani, és a sérülés veszélye nélkül lehet a tengerfenékre tenni a tengeralattjárót. Ennek pl. a haditengerészeti különleges alakulat akciónál lehet jelentősége, ugyanis a Gotland egyik alapvető feladata a kommandósok partra juttatása.
A nagyfokú automatizációnak köszönhetően a legénység mindössze 30 főből áll, ez jóval kevesebb az átlagosnál.
Fontos az is, hogy 27 db. elektromágnest hordoz a svéd búvárhajó, amelyek a korábban említett mágneses anomália szenzorokat hatástalanítják. A hajótestet hangelnyelő lapok fedik, a tornya tetején levő eszközöket, periszkópot, radarárbocot pedig radarsugárzás elleni, a lopakodó vadászbombázót borító anyaghoz hasonló réteggel vonták be.
Mindez hozzásegítette a Gotlandot ahhoz, hogy más hadgyakorlaton győzzön pl. spanyol hajócsoport ellen is, illetve hogy „elsüllyessze” a francia Rubis és az amerikai Houston atom- tengeralattjárókat is.
A szuperanyahajó és az olcsóbb, de fejlett technológia
Az amerikai haditengerészet 1990-ben kivonta a hagyományos tengeralattjáróit, a flottában ma már csak a felfoghatatlanul drága atom-tengeralattjárók állnak hadrendben. Ezek, ahogy feljebb jeleztük, bármilyen korszerűek is, hangosabbak, mint a hagyományos búvárhajók. . Más tengerészetek azonban – főleg azok, amelyek nem engedhetik meg maguknak a nukleáris meghajtás költségeit –, egyre inkább az ilyen, levegőtől független meghajtási mód, az AIP felé fordulnak. Kínának 17 AIP-meghajtású búvárhajója van jelenleg, a teljes Jüan-osztály. Ebből a típusból a következő években 20-at építenek. A tengeralattjárót szakértők szerint egyértelműen a Gotland utódja, a svéd A-26 jelű búvárhajó ihlette.
Emellett Kína üzemelteti a világ egyetlen dízel-elektromos ballisztikus rakétahordozó búvárhajóját is.
Normlan Polar tengerészeti szakértő arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg Amerika dollármilliárdokat költ az óriási repülőgép hordozókra és az ultra high tech nukleáris tengeralattjáróira, súlyos fenyegetést jelenthetnek számára az Egyesült Államokkal szemben álló országok kicsi, olcsó, és nem kevésbé fejlett eszközei.
„Biztos, hogy az a helyes, ha gigantikus hajókat építünk, amelyek rakéta- és torpedómágnesként fognak szerepelni egy konfliktusban? Egy anyahajó nem lehet más, csak célpont. A Gotland arra figyelmeztet minket, hogy bolondot lehet csinálni belőlünk.”
Az amerikai flotta számára nem csak az jelenti a gondot, hogy mint a Gotland bizonyította, ezek a tengeralattjárók minden korábbinál halkabbak, hanem az alkalmazásuk módja is. Egy Los Angeles-osztályú amerikai vadász tengeralattjáró 7 ezer tonna, az új Seawolf-osztály pedig 9 ezer tonnás. Ezt azt jelenti, hogy olyan nagyok, mint egy cirkáló. Ezek a hatalmas tengeralattjárók a nyílt tengereken és óceánokon tudják igazán kihasználni a képességeiket, sekély tengerszakaszokon, szűk szorosokban nem. A jóval kisebb, ráadásul egyre csendesebb, hagyományos ellenfeleik pedig könnyen kihasználják a méretükből fakadó előnyüket, vagyis hogy el tudnak rejtőzni kis vízmélységben is, és csendben, lesben állva várhatják a jóval hangosabb atommeghajtású tengeralattjárókat.
Az alábbi angol nyelvű videóban összeállítást láthatnak a Gotlandól és a híres párharcról.
