Nem szoktam bezárt éttermekről írni, de most kivételt teszek, mert a Kádár étkezde nem csak egy étterem, hanem budapesti intézmény, amelynek újranyitása, feltámasztása mindannyiunk örömére szolgálhat.
Újra nyílik a Kádár étkezde
A bécsi Európa Szálló teraszán ültünk, hetvenegyet írtunk, körülöttünk csak magyar szó hallatszott. Szombatonként ez volt a disszidensek gyülekezőhelye. Chris szerint a besúgók ideális célpontja, de ki törődött akkor azzal… Mi már megszabadultunk a Kádár-rendszertől, csak annyiban voltunk érintettjei, amennyiben ide érkeztek szombat délutánonként a friss sólet- és aranygaluska-szállítmányok – egyenesen a Klauzál téri Kádár étkezdéből. Mert arról volt a legnehezebb lemondani.
KÁDÁRT KÖNNYEBB VOLT OTTHAGYNI, MINT A KÁDÁR FŐZTJÉT.
Ott ültünk, és néztük a bécsi sétálóutca színes forgatagát, faltuk a hideg sóletet, csorgott bele a könnyünk, sózta a babot.
Kádár, Orbán, közte Garami
Mire visszajöttünk, Kádárt őrületbe kergette a lelkiismerete, a másik Kádár, a Béla pedig rég eladta a kifőzdét, először Garaminak, Tibi bácsinak, majd annak társa, Orbán vette át az üzletet. Nem a Viktor, hanem a Sándor, akiről azt mondták, akik régen is ismerték, hogy ifjúként Marlon Brando kiköpött mása volt. A mi időnkben ennek már nem sok nyomát észleltük. De hát nem a szépségéért szerettük Orbán Sándort, hanem azért a sóletért, amit oly keservesen sirattunk, és annyiszor próbáltunk a világ különböző pontjain rekonstruálni, de – meglehet, a kádári Karancs tűzhelyek, vagy isten tudja, a Klauzál térre néző vaksi bérpaloták gangjait átitató sóletillatrétegek, a fojtó dunyhák hiánya miatt – odaát sosem sikerült.
Haza kellett jönni, hogy a piros szocreál tábla láttán sírva, hüppögve, a párás nejlonfüggönyt félrehúzva belépjünk a Kádárba, a város kollektív tudatának egyik meghatározó bugyrába.
Még Marcello Mastroianni is tudta, úgy 1986 táján, hogy a valamikori gettó kellős közepén, a sakkozók paradicsomaként is ismert Klauzál téren rejtőzik a méltán híres étkezde, a Kádár. Erről egy szerény, keretes, megsárgult fényképes újságkivágás is tanúskodik az étkezde bejárattól balra eső falán, a fölött az asztal fölött, ahol a színészóriás a Miss Arozona forgatása alkalmával evett.
Apropó, fényképek… Itt az a szokás, hogy ha bárki híres vagy hírhedt, vagy félig ismert vagy éppen felejtésre ítélt személy, de ide járt heti rendszerességgel, akkor fényképe kikerült a falra. Büszkeség volt ott lenni, kifüggesztve a falon, a vége felé már tenyérnyi hely sem akadt, amit ne törzsvendégek fényképei borítottak volna. Ez házias vendéglő, a szó szoros értelmében, ahová az első időkben a környék maszekjai, kisemberei, szegényei, helyben lakói jártak. Csak később ment híre: libavagdal és káposztás kocka, főtt marha sóskával, egressel, húsleves daragaluskával, rizses hús, párizsi szelet, vadas marha, resztelt máj, szalontüdő, aranygaluska és efféle ínyencségek..
Na, meg persze a sólet füstölt marhaszeggyel, már kimondani is imádságként hangzott, meg a libacomb, ami szintén csak elfeledett poéták tolla hegyéről kerülhetett a közbeszédbe. Átszoktak a budaiak is, sikk lett a Kádárhoz járni.
A sűrűn elhelyezett asztalok közötti szűk térben kellett várakozni, ha nem kint az utcán, míg végre felszabadult egy hely, amelyre többen is pályáztak. Aki viszont már ült, annak a feje felett nem ritkán állt valaki, és guvadt szemmel nézte, ahogy eszik, és számolta a falatokat, hogy mikor fejezi be végre. Az ébredő, majd konszolidálódó, később hanyatló szocializmus igencsak bonyolultan rétegződött társadalmi osztályának minden típusa képviseltette itt magát.
Itt mindig lesz egy szék, jut egy asztalsarok neked is, s jut a krumplis tésztából, a tepsi aljáról mindig összekaparják neked a rakott káposzta égett szélét, mert itt a Kádárban vagy, ha tényleg megnyílik. Akkor.
