Az Évszázad mérkőzésének helyszínén koszorúzott az Aranycsapat Alapítvány és a londoni magyar nagykövetség a világraszóló magyar győzelem 70. évfordulója alkalmából, majd pódiumbeszélgetést rendeztek a futball történelmét megváltoztató meccsről.
A futballvilág elsőszámú szentélyében, az azóta újjáépített Wembleyben (eredeti nevét Empire – azaz „Birodalmi” – Stadionban) győzte le hetven évvel ezelőtt, 1953. november 25-én Dávid Góliátot, azaz a huszadik század kegyetlen megrázkódtatásai, vesztes világháborúi után is páratlanul erős labdarúgó-válogatottat kiállítani képes Magyarország az otthonában addig veretlen és verhetetlennek gondolt, a fél világot uraló Angliát. A taktika történetében is mérföldkőnek számító, elsöprő magyar győzelmet (a 28. perben 4:1 volt az állás ide, a 6:3-as végeredmény pedig fogalom lett) hozó mérkőzés helyszínén tartott megemlékezést kedden Magyarország londoni nagykövetsége és az Aranycsapat Alapítvány.
A koszorúzáson részt vett Kumin Ferenc nagykövet, Kű Lajos, az Aranycsapat Alapítvány elnöke (akit a Wembley stábja az 1978-as, ugyancsak itt játszott Liverpool–Bruges (1–0) BEK-döntő résztvevőjeként is köszöntött), Szöllősi György, a Puskás-ügyek nagykövete, lapunk főszerkesztője és Szőczi Árpád televíziós újságíró, a Magyar Sportújságírók Szövetsége összemagyar biztottságának alelnöke. Az emlékezők tisztelegtek a 6:3 angol gólszerzője, a később, 1966-ban itt, a Wembleyben világbajnoki címet nyerő Anglia szövetségi kapitánya, Sir Alf Ramsey emléke előtt is, a legendás labdarúgó és edző játékoskijárónál elhelyezett szobránál. Nagy méretű, bekeretezett fotó is őrzi a 6:3 emlékét a Wembley folyosójának falán, a katasztrofális angol vereség ellenére.
A megemlékezés este a Trafalgar Square-nél lévő új „magyar házban”, a Liszt Intézetben folytatódott. Itt Zolnay Krisztina, az intézet igazgatójának bevezetője és a 6:3 felújított, kiszínezett gólösszefoglalójának levetítése után, Kumin Ferenc moderálása mellett beszélgettek a koszorúzáson résztvevő futballszakértők. Kű Lajos szerint a magyar győzelem annak volt köszönhető, hogy míg nálunk hat világklasszis (Grosics Gyula, Boszik József, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán) volt a pályán, az angoloknál Stanley Matthews személyében csak egy. A kanadai Torontóban nevelkedett Szőczi Árpád kiemelte, hogy végre vannak méltó utódai az egykor világverő magyaroknak, Szoboszlai Dominik szerinte „földöntúli” teljesítményt nyújtott Montenegró ellen.
Szöllősi György arról is beszélt, hogy az angolok aligha bíztak a magyarok kiutazásában, ezért egy világválogatott elleni gálameccset (4:4) is megszerveztek októberre a szövetségük (Football Association) alapításának 90. évfordulójára (itt két gól lőtt a már barcelonai emigrációban élő Kubala László), s nem is igen mehettek volna Puskásék, ha 1953 tavaszán nem következett volna be a keleti blokkot vezető szovjet diktátor, Sztálin enyhülést eredményező halála. A londoni hallgatóság körében két idős úr is volt, aki személyesen látta egykor Budapesten a 6:3 1954-es „visszavágóját”, amelyet még nagyobb különbséggel, 7:1-re nyert meg a magyar Aranycsapat.
