Harminckettedik fejezet
Ezeknek a városoknak a lakosai
Az ostoba városok lakosainak lelke tökéletlen marad, s fönnállásuk érdekében szükségük van az anyagra, mivel nincs meg bennük egyáltalán az első szellemi létezők lényegének fogalma. Ha elpusztul a létük fönnmaradásához szükséges anyag, akkor elpusztulnak azok a potenciák is, amelyek szükségesek az elpusztult normális állapotának fönntartásához, és megmaradnak azok a potenciák, amelyek fönnmaradó állapotuk fönntartásához szükségesek. Ha ez is elpusztul és valami mássá változik, akkor ami megmarad, formája lesz annak a dolognak, amivé a fönnmaradó anyaga változott. S ha ezek után bármikor előfordul, hogy az utóbb létrejött dolgok valami mássá válnak, akkor a fönnmaradó valami formája lesz annak a dolognak, amivé az előző változott. Mindez addig tart, amíg egyikük újra elemekre nem bomlik. Ebben az esetben az, ami megmarad, az elemek formája lesz.
Ez után jön létre az a dolog, ami a fönti dolog fölbomlása után jelen levő elemekből létrejöhet. Ha az elemeknek az adott része véletlenül úgy keveredik, hogy ember jöjjön belőle létre, akkor ismét emberi alak keletkezik. Ha az elemek véletlenül úgy keverednek, hogy más fajta élőlény vagy valami egyéb dolog keletkezik belőlük, akkor annak a formáját öltik föl. Ezek a romlandó, pusztulásra ítélt létezők. Ilyenek például az állatok, a nagy ragadozók, a kígyók.
A züllött város lakóinak lelkét a helyes nézetekből származó lelki hajlamok megszabadítják az anyagtól, de a rossz tettekből származó rossz lelki hajlamuk az előző formához köti őket. Ilyenformán bánkódik az előző is meg az ellentéte is, s eme kettősség nagy fájdalommal tölti el a lelket. Azoknak a tulajdonságoknak az ezekkel való ellentéte úgyszintén nagy fájdalmat von maga után. Ez a kétféle nagy fájdalom összetalálkozik a lélekben. Ezeket a tudat¬lan-ságban fogant tetteket követő lelki hajlam az ember lelkének logikus részében valóban nagy kínnal jár, bár a logikus rész nem érzi ezt a kínt, mert leköti mindaz, amit az érzékek közve¬tí-tenek számára. Ha azonban elhagyják az érzetek, akkor érzi a lelki hajlamokat követő fájdal-mat, megszabadul az anyagtól, eltávolodik az érzékektől és minden kívülről jövő dologtól.
Ilyen a szomorú ember is, akihez ha az érzékszervei közvetítik azt, ami elfoglalja, akkor nem szomorítja bánata, nem érzi azt, de ha érzékei egyedül hagyják, akkor visszatér szomorúsága is. Ilyen az a beteg is, akit fájdalmak gyötörnek. Ha más dolgok kötik le figyelmét, akkor vagy csökken a betegség kínjai miatt érzett fájdalma, vagy egyáltalán nem érez fájdalmat. Ha azonban eltávolodik az őt foglalkoztató dolgoktól, akkor újra érzi a fájdalmat és visszatérnek kínjai. Hasonló a helyzet a logikus lélekrész esetében is. Mindaddig, amíg lekötik az érzékei által hozzá szállított benyomások, nem érzi a rossz lelki hajlamhoz kötődő fájdalmakat. Ha azonban kikapcsolja az érzeteket, akkor érzi a fájdalmakat, meglepi a lelki hajlamból szár¬mazó kín és örök időkre nagy szenvedések között vergődik. Ha csatlakozik hozzá városa lakói közül valaki, aki vele azonos rangú volt, akkor mindkettőjük szenvedése nő a másikéval. A vég nélküli egymáshoz kapcsolódó lelkek kínjai az idők folyamán a végtelenségig növe¬kednek.
A tévelygő város lakói ismerték a boldogságot, de az, aki tévútra vitte őket és eltérítette váro-sukat a boldogságtól az ostoba államok valamelyik célja felé, az a züllött város lakói közül való. Ezért ő a város lakosai között az egyetlen igazán nyomorult. Ami pedig a város többi lakosát illeti, ők elpusztulnak és széthullanak, mint az ostoba város lakói.
A változó város lakói olyanok, akiknek az ügyét fölcserélte és megváltoztatta valaki. Ha ez a züllött város lakosai közül való, akkor ő az egyedüli nyomorult, de a többiek is elpusztulnak és széthullanak az ostoba város lakosságához hasonlóan. Ez a sorsa mindenkinek, aki akár figyelmetlenség, akár hiba következtében letér a boldogsághoz vezető útról.
Ha az eszményi város lakóit elnyomással az ostobaság cselekedeteire kényszerítik, akkor az ilyen tettekre kényszerítettek, ha cselekedeteik során fájdalmat éreznek, a kényszerű csele-kedetek gyakorlása során nem veszik föl az eszményi lelki hajlammal ellentétes lelki hajlamot. Szomorúságot fognak érezni ebben az állapotban mindaddig, amíg esetleg olyanná nem válnak, mint a züllött város lakói. Így tehát a számukra utálatos cselekedetek nem károsítják őket. A nemes lelkű ember akkor kerül ilyen helyzetbe, ha egy olyan uralkodik fölötte, aki az eszményi várossal ellentétes városból jön, vagy ha arra kényszerül, hogy azok lakhelyén lakjék.
Harmincharmadik fejezet
Az eszményi város lakóinak közös jellemzőiről
Az eszményi város lakóinak a következő dolgokat kell egyöntetűen tudniuk. Először is ismerni kell az első okot, s mindazt, amivel leírható, jellemezhető.
Aztán ismerniük kell az anyagtalan létezőket mind, mindegyikük jellemzőit, speciális tulaj¬don-ságait, rangsorát, le egészen az aktív intellektusig. Ismerniük kell mindezek tevékenységét.
Továbbá ismerniük kell az égi testeket és mindegyikük természetrajzát.
Ugyanúgy az alattuk létező természetes testeket, azok keletkezését és pusztulását. Mindegyi-kük tökéletes törvények szerint futja pályáját, a gondviselés, az igazság és a bölcsesség jegyében. Ügyükben szó sem lehet figyelmetlenségről, hibáról vagy igazságtalanságról, semmiféle formában.
Ismernünk kell az ember létét s azt, hogy hogyan jönnek létre a lélek potenciái, az aktív intellektus hogyan árasztja ki rájuk fényét, hogy az első szellemi létezők létrejöjjenek benne, létre jöjjön az akarat és a szabad akarat.
Ismerniük kell a legfölső vezetőt és a sugalmazás létrejöttének módját.
Továbbá ismerniük kell azokat a vezetőket, akiknek őt kell helyettesíteniük, ha egy adott időben nem található megfelelő vezető.
Ismerniük kell az eszményi várost, annak lakóit, a lelkük célját jelentő boldogságot; az ezzel ellentétes típusú városokat, s hogy hova kerül lakosainak lelke a halál után: az előzőeké a boldogság állapotába, az utóbbiaké a nemlétbe.
Ismerniük kell ezen kívül az eszményi népeket, de a velük ellentéteseket is.
Ezeket a dolgokat az eszményi állam lakói a következő két mód egyikén ismerik.
• Vagy belenyomódnak lelkükbe ezek a dolgok úgy, ahogy léteznek.
• Vagy hasonlóság és analógia révén, azaz a lélekben az említett dolgokat utánzó ideák jönnek létre.
Az eszményi város bölcsei mindezt demonstrálják és lelki belátás segítségével tudják. Akik rangjukban a bölcseket követik, mindezt úgy ismerik meg, ahogyan a bölcsek belátásában ezek a dolgok léteznek, őket követve igazat adnak nekik, és hisznek bennük. A többiek azonban mindezt csak utánzó hasonlatokból értik meg, mivel értelmük nem alkalmas e dolgok valóságban megfelelő fölfogására, vagy természetük vagy szokásaik következtében.
Az elsoroltakat mind ismeretnek tekintjük, bár a bölcs tudása föltétlenül előbbre való. Akik utánzó hasonlatok révén tudnak, azok közül egyesek közel álló hasonlatok, s ismét mások nagyon távoli hasonlatok segítségével tudnak. Mindezeket a dolgokat az összes nép és minden város lakossága a számukra legismertebb hasonlatok segítségével utánozza. Megeshet azonban, hogy ezek túlnyomó része vagy csak bizonyos része különbözik az egyes népeknél, mégpedig úgy, hogy mindezeket a dolgokat az egyes népek más és más dolgokkal utánozzák. Ezért lehetséges, hogy az eszményi népeknél és az eszményi városokban különböző szektákat találjunk, bár ugyanarra a boldogságra és ugyanazokra a célokra törekednek.
Ha ezeket a közös ismereteket demonstrációk révén tudják, akkor egyáltalán nem lehet velük ellentétes dolgokat állítani, még szofizma formájában sem, s még annak számára sem, aki rosszul értette meg őket. Ebben az esetben a dologgal ellentétes véleményt vallónak a lelkében nem a dolog helyes formája van meg, hanem annak téves értelmezése. Ha azonban az őket utánzó hasonlatokon alapul a tudás, akkor e hasonlatoknak bizonyos pontokban már ellent lehet mondani. Egyeseknek kevesebb, másoknak több kétséges pontja van, egyes tanok esetében ezek jobban szembe ötlenek, mások esetében kevésbé.
Nem lehetetlen, hogy azok közül, akik ezeket a dolgokat az őket utánzó hasonlatok révén ismerik, lesznek olyanok, akik a hasonlatok ellentmondásos pontjainál állnak meg, s ott is maradnak. Ezeknek két fajtájuk van:
• Az egyik fajta keresi a helyes utat. Ha közülük valaki hamisnak talál valamit, akkor egy másik, az igazsághoz közelebb álló hasonlathoz fordul, amiben nincs meg az előző ellent-mondásossága. Ha ez meggyőzi őt, akkor annyiban hagyja, de ha ez is hamisnak bizonyul, akkor egy újabb fokra emelkedik, s ha ott meggyőződik, akkor fölhagy a továbbiakkal. Valahányszor egy bizonyos fok hasonlata hamisnak bizonyul, mindannyiszor magasabb fokú hasonlathoz emelkedik. Ha minden hasonlat hamisnak tűnik számára, és megvan benne a jó szándék, hogy az igazságnál állapodjék meg, akkor megismeri az igazságot, és fölemelkedik a hagyományokban járatos tudósok színvonalára. Ha még ezzel sem elégszik meg, hanem a bölcsességre vágyakozik, akkor eléri mindezeknek a tudását.
• A másik fajta a tudatlanságra jellemző célokra törekszik, tehát megbecsülésre, jólétre, gaz-dagságra vagy más élvezetre. Úgy látja, hogy az eszményi város törvényei ezeket kizárják, ezért az eszményi város törvényei ellen lázad, és megpróbálja mindegyiküket cáfolni, legye-nek azok akár az igazság hasonlatai, vagy legyen az az előzőekből származó igazság maga.
A hasonlatokat kétféleképp lehet cáfolni:
• Az egyik azoknak az esetében lehetséges, amelyekben valóban található ellentmondásos hely.
• A másik módszer szofizmák alkalmazásában és az igazság elferdítésében áll.
Az igazságot magát csak szofizmával és ferdítéssel lehet támadni. Mindezt csak azért teszik, hogy semmi se gátolja őket ostoba és rút céljuk elérésében. Ezeknek az embereknek nem szabad az eszményi város polgáraivá válniuk.
Az emberek más fajtája minden hasonlatot hamisnak nyilvánít, mert vannak közöttük vitat¬ha-tók is. Ha az ilyenek még ehhez rossz fölfogásúak is, és még az igazság helyeit is elhibázzák a hasonlatokban, akkor az ő szemükben még az is rossznak tűnik, amiben semmi ellentmondás sincs. Ha föl is emelkedhetnének az igazság fokára és a tudás birtokába juthatnának, akkor is megtéveszti őket rossz fölfogásuk, és az igazságot másnak képzelik, mint ami valójában. Azt hiszik, hogy amit ők igazságnak képzeltek, az az igazság. Ha pedig ez hamisnak bizonyul előttük, akkor azt hiszik, hogy az igazság bukott meg, tehát az, ami az igazságra mint olyanra igényt tarthatott, és nem az, amit ők csak annak tartottak. Ezért aztán a benyomásuk, hogy egyáltalán nincs is igazság, és aki azt hiszi, hogy az igazsághoz vezető úton jár, az csalat¬ko¬zik, s akit pedig az igazságra vezérlő kalauznak mondanak, az csaló és hamisító, és tanításával csak vezetői méltóságot vagy valami hasonló kíván elnyerni. Ezek egy csoportjába egészen addig megy el, hogy teljesen megzavarodik. Másoknak dereng valami, mintha egy távoli dolog lebegne előttük, vagy mintha csak álmukban képzelné az ember, hogy megvan a igazság, de távol fölfogó képességétől, olyan okok miatt, amelyeket nem tud legyűrni. Így arra törekszenek, hogy cáfolják azt, amit megragadtak, s aztán már nem is tudják igaznak. Az ilyen aztán később tudja meg vagy hiszi azt, hogy az igazságot ragadta meg.
Harmincnegyedik fejezet
Az ostoba és tévelygő város lakóinak nézetei
Az ostoba és tévelygő városok úgy jönnek létre, hogy világnézetük alapjául régi és hibás nézeteket tesznek meg. Ilyenek például azok, akik azt mondták: úgy látják, hogy az általunk szemlélt létezők ellentétesek, és mindegyik a másik elpusztítására törekszik. Úgy látjuk, hogy mindegyikük, ha létét megkapja, kap még vele valami mást is, hogy azzal létét a meg-semmisüléstől megőrizze, s valami mást is, hogy azzal esszenciáját az ellentéte aktivitásával szemben védje és esszenciáját az ellentétével szemben érvényre jutassa. Továbbá kap még valamit, amivel megsemmisítheti ellentétét, hogy belőle egy nemében hasonló testet hozzon létre. Ezeken kívül is kap még valamit, aminek a segítségével a többi dolgot, amennyiben azok hasznosak számára, léte tökéletesítése és fönntartása érdekében föl tudja használni.
A létezők közül soknak van valamije, amivel hatalma alá hajthatja azt, ami egyébként hozzá-férhetetlen lenne számára. Minden ellentét az ellentéthez és minden rajta kívül állóhoz képest ilyen helyzetben van, így aztán azt képzelhetjük, hogy minden voltaképpen az, aminek a szándékában áll lennie, hogy szemben a többivel egyedül neki jutott a legtökéletesebb lét. Ezért van meg minden eszköze ahhoz, hogy elpusztítson minden számára káros vagy haszon-talan dolgot, és ezért van meg az eszköze ahhoz, hogy fölhasználjon mindent, ami a tökéletes lét megszerzésében előnyére van. Azt láthatjuk, hogy sok állat ráveti magát a többire és igyekszik azokat elpusztítani, tönkretenni, mégpedig anélkül, hogy ebből a legkisebb nyil-vánvaló haszna származna, mintha csak a természetükben lenne, hogy ne legyen a világon más létező rajtuk kívül, vagy hogy minden rajtuk kívüli létező káros lenne számukra, mintha nem lenne semmi olyan, ami egyszerűen csak úgy létezne, mint létező.
Közülük mindegyik, ha éppen nem a másik megsemmisítésére tör, akkor a másik saját hasznára történő leigázására törekszik. Minden fajnak ilyen a viszonya minden más fajhoz, és sok individuum saját fajának többi individuumával ugyanilyen viszonyban áll. A létezők úgy vannak megalkotva, hogy egymással küzdenek és viaskodnak, s a többivel szembeni győztes tökéletesebb léttel fog rendelkezni. A győztes mindig vagy megsemmisíti a másikat, mert ez van a természetben, tudniillik hogy annak a dolognak a léte fogyatékosság és kár az ő léte számára, vagy leigázza és szolgálatára kényszeríti a másikat, mert úgy tekinti, hogy annak a másiknak a léte az ő érdekében van.
Úgy látjuk, hogy a dolgok nem rendben folynak, úgy látják, hogy a létezők rangsora nincs jól megőrizve. Az a véleményük, hogy minden dologhoz valami méltatlan tapad, mert létükhöz nem az ő létük járul. Azt mondják: ilyesmit és ilyenhez hasonlókat figyelhetünk meg a látott és ismert létezők között.
Más emberek azt mondják, hogy ez a létezők természetes állapota és hajlama. A természetes testek aktivitása úgy felel meg természetüknek, mint ahogy az élőlények tetteinek kell szabad akaratuknak és belátásuknak megfelelniük. Így vallják, hogy a városoknak is harcolniuk és küzdeniük kell egymással. Nincs rangsoruk, nincs rend közöttük, és nincs egyiküknek sem tekintélye vagy valami másnak megfelelő méltósága. Minden ember egymagában áll a neki jutott javaival. Ezekkel kell megpróbálnia legyőzni a többieket az ő számukra jutott javaikkal együtt, s az összes ellenségén diadalmaskodó ember a legboldogabb.
Ezekből a tanításokból aztán a városokban számos ostoba nézet keletkezik. Egyesek azt mond-ják, hogy az emberek nem térhetnek ki egymás elől és nincs kapcsolat közöttük, sem természetükből, sem akaratukból kifolyólag. Szükségszerűen gyűlöli az egyik ember a másikat, és szükségszerűen mindenki utál mindenkit. Nincs kapcsolat kettő között, csakis külső kényszer esetén, nincs közösség kettő között, csakis szükség esetén. Az így létrejövő együttesek is olyan, hogy amire egyesültek, abban az egyik győztes, a másik elnyomott. Ha valami kívülről fölmerülő dolog miatt egyesülnek vagy lépnek kapcsolatba, akkor ez csak addig áll fönn, amíg a szükség is fönnáll, amíg a külső esemény erre rákényszeríti őket. Ha ez megszűnik, akkor ő is elválnak egymástól és elfordulnak egymástól. Az emberi nézetek közül ez a „ragadozó betegség”.
Mások belátván azt, hogy az egyedül álló ember nem tudja előteremteni minden szükségletét, mások támogatása és segítsége nélkül nem tudja szükségleteit kielégíteni, helyesnek tartják az egyesülést.
Vannak, akik úgy tartják, hogy ennek erő alkalmazásával kell létrejönnie, azaz a segítségre szorulónak le kell győznie másokat, majd a leigázottak segítségével ismét másokat kell legyőznie és leigáznia. Segítőtársai nem lehetnek vele egyenrangúak, hanem legyőzötteknek kell lenniük. Így a testileg vagy fegyvereivel legerősebb legyőz egyvalakit úgy, hogy aztán avval legyőz egy vagy több másikat, majd azokkal ismét másokat, míg rangsorba állított segítőket nem gyűjt maga köré. Ha összegyűltek, akkor vágyai eléréséért mint eszközöket mozgósítja és használja föl őket.
Mások itt kapcsolatot, hajlamot és egyesülést látnak, de eltérőek a vélemények abban, hogy miben is áll ez a kapcsolat. Egyesek úgy látják, hogy az egyazon szülőtől való közös le-származás hozza létre a kapcsolatot, ennek révén jön létre az egyesülés, a társulás és az egymás iránti hajlam. Azért segítik egymást, hogy másokat legyőzzenek, s azért, hogy meggátolják a többieket abban, hogy rajtuk diadalmaskodjanak. A különbség és az ellenszenv az atyák különbségéből következik, míg a közös szülő jelenti a legsajátosabb és legbensőbb kapcsolatot. Egy általánosabb ok gyöngébb kapcsolatot létesít, egészen az általánosnak addig a fokáig, ahol már megszűnik minden kapcsolat, és az ellenszenv lép a helyére, hacsak nem lép föl valami külső kényszer, vagy valami rossz nem lepi meg őket, ami ellen csak több egyesülés társulásával tudnak védekezni. Vannak olyanok, akik azt tartják, hogy a kapcsolat alapja a közös leszármazás. Ez azt jelenti, hogy ennek a csoportnak fiúgyermekei annak a cso¬portnak a leánygyermekeivel lépnek házasságra, valamint annak a csoportnak a fiúgyermekei ennek a csoportja a leánygyermekeivel, és így jönnek létre rokoni kapcsolatok.
Mások azt állítják, hogy a kapcsolatot a legfelső vezető azonos személye hozza létre, aki először is egyesíti őket és úgy uralkodik, hogy győzzenek vele és így szerezzenek meg valami jót az ostobaság javai közül. Vannak olyanok is, akik úgy látják, hogy a kapcsolat alapja az egy¬másba vetett hit, a szövetség, a kölcsönös szerződés arról, hogy mit ad minden ember magától, és hogy nem gyűlöli a többieket és nem hagyja őket bajban, és hogy közös erővel győznek le másokat és közösen védekeznek idegen támadások ellen.
Mások azt tartják, hogy a kapcsolat alapja a hasonló jellem és a természetes hajlam, a közös nyelv és beszéd, míg ezekben való különbség elválaszt.
Ez érvényes minden népre. Minden rajtuk kívül állót kerülniük és gyűlölniük kell. A népek ugyanis e három révén különböznek egymástól.
Mások a kapcsolat alapjának a közös lakhelyet, a közös otthont tartják. Ennek legsajátosabb változata a közös ház, aztán következik a közös utca, majd a közös helység. Ezért támogatják a szomszédot, mert tudvalevőleg a szomszéd az, aki azonos utcában, azonos helységben lakik. Eztán következik a közös város és a közös vidék, ahol a város terül el.
Aztán vannak még itt olyan dolgok, amelyekről azt tartják, hogy részleges kapcsolatot kell létesíteniük egy kisebb csoport, néhány ember vagy két személy között. Ilyen például egy hosszabb találkozás, közösen elfogyasztott étel vagy ital, azonos mesterség, közös sorscsapás, főleg ha az őket ért rossz fajában egy és ugyanaz. Összetalálkozván egyikük a másikat vigasztalja. Ilyen a közös élvezet is, de ilyenek még azok a helyek is, ahol nincs biztonság, és ezért mindegyik a másikra van utalva, mint például az utazó társaságok tagjai.
Harmincötödik fejezet
Az igazság
Azt mondták, hogy ha az emberek csoportjai egymástól e kapcsolatok valamelyike révén különböznek, legyenek azok törzsek, városok, szövetségek vagy nemzetek, akkor ugyanúgy különböznek mint az egyes személyek. Nincs tehát különbség abban, hogy egyes személyek vagy egyes csoportok különböznek-e egymástól. Ebben az esetben ugyanis küzdeni és viaskodni fognak. Olyan dolgokért fognak küzdeni, mint a boldogulás, a megbecsülés, a jólét, az élvezetek, s minden, ami ezekhez eljuttat. Meg kell próbálnia minden csoportnak elra¬gad¬nia mindazt, ami a másiké, hogy megszerezze magának. Ebben a tekintetben mind egyformák. A másikon diadalmaskodó csoport a nyertes, a győztes, a boldog. Mindez a természet szerint van: vagy minden ember, vagy minden csoport természetében benne van, megfelelően a földi létezők általános természetének. Ami viszont a természet szerint van, az igazságos. A küzdelem tehát igazságos. Igazságos, hogy valamelyik győzzön. A legyőzött vagy testi épsége megőrzésével győzetik le, vagy elpusztul és meghal, a győztes pedig egyedül marad. A le-győzött esetleg elveszti méltóságát, de megalázva, rabságba döntve megmarad. A győztes csoport leigázza, s azt teszi vele, ami a győztesnek a leghasznosabb ahhoz, hogy elérje a harca céljául kitűzött javakat, és azokat hosszan megtartsa. A legyőzöttnek a győztes részéről történő leigázása úgyszintén igazságos. Úgyszintén igazságos az, hogy a legyőzött megtegye mindazt, ami a győztesnek a leghasznosabb. Mindez azonos a természeti igazságossággal, következtetésképp erény. Ezek a tettek erényes tettek. Ha a győztes csoport eléri a kívánt javakat, akkor a legtöbb javat annak kell eljuttatni, aki a legtöbbet tette a javakért aratott győzelem érdekében. Aki kevesebbet tett érte, annak kevesebbet kell adni. Ha győzelem célja a javak közül a megbecsülés volt, akkor az kapja a legnagyobb megbecsülést, aki ezért a legtöbbet tette. Ha a cél a pénz volt, akkor a legtöbb pénzt kapja, és ugyanígy tovább a többi esetben. Ez is természetes igazságosság a számukra.
Azt vallják, hogy minden igazságosnak nevezett dolgot, ami az adással és a vétellel, a letétek visszaszolgáltatásával kapcsolatos, vagy azzal, hogy ne legyen az ember haragos vagy igaz-ságtalan, és így tovább, csak azért állapították meg, mert félnek, mert vagy gyöngék, vagy tartanak egy kívülről jövő szükségtől.
Ez úgy történik, hogy ketten – legyen az két személy vagy két csoport – egymással azonos erejűek, és egymást fölváltva nyomják el, mégpedig hosszú ideig váltakozva. Mindketten megízlelik mindkét dolgot (azaz a győzelmet és az elnyomást), és ezt az állapotot már nem tudják elviselni. Ebben az esetben megegyeznek és igazságot tesznek egymás között, és mindketten meghagyják annak egy részét a másiknál, amiért küzdöttek, és megmarad nekik az, amijük van. Kölcsönösen megállapodnak abban a föltételben, hogy egyik se törekedjék elragadni társától azt, ami annak a birtokában van, csakis bizonyos föltételek betartása mellett. Ebben megegyeznek abban, és olyan viszonyok uralkodnak közöttük, mint amilyenek a vételt és az eladást szabályozzák, és így lesz ez a méltósággal, a jótéteményekkel és minden hason-lóval. Ez lesz a helyzet, ha egymással szemben gyöngének érzik magukat, vagy ha félnek egymástól. Mindaddig, amíg ez az állapotuk nem változik, együtt maradnak. Ha egyikük a másiknál erősebb lesz, akkor szükségszerűen megszegi a föltételeket és a másik elnyomására törekszik.
Ha azonban kívülről veszély tör rájuk, és azt nem tudják elhárítani másképp, csak közösen, fölhagyva a viszálykodással, akkor a veszély fönnállásának idején együtt fognak működni. Ha netán mindkettőnek van valami vágya, és azt el akarjuk érni, de látják, hogy nem érthetik el, csakis a másik segítségével és együttműködésével, akkor a megfelelő időre fölfüggesztik a kettőjük között dúló harcot, majd utána újra összecsapnak. Ha az említett okoknál fogva a csoportok egyenlőek és hosszú időn keresztül így is marad, akkor fölnőhet valaki, aki nem tudja, hogy mi ennek az eredete, és úgy gondolja, hogy ez a helyzet maga az igazságosság, mert nem tudja, hogy ez csak a félelem vagy a gyöngeség következménye. A kialakult helyzet megtéveszti. Aki tehát ilyen viszonyok között él, az gyönge vagy fél, hogy azt kapja mástól, mire ő maga vágyik lelkében, vagy éppenséggel meg van tévesztve.
Harminchatodik fejezet
Az alázatosság
Az alázatosság abból áll, hogy azt mondjuk: van egy Isten, ő igazgatja a világot. Vannak szellemi lények, ők igazgatják és fölügyelik az összes tetteinket, az istentisztelet, az ima, az istendicsőítés aktusaival együtt. Ha az ember így cselekszik és az evilági életben kívánt javak közül sokról lemond, továbbá e tevékenységét hosszasan gyakorolja, akkor ezért kárpótlást és nagy jutalmat kap halála után. Ha azonban mindezekre fittyet hány és a javakat életében tö¬rek-szik megszerezni, akkor halála után, a másvilágon büntetésként nagy rossz jut osztályrészéül.
Mindezek a tanítások azonban az egyik népnek a másikkal szembeni cselvetésének és ravaszkodásnak lehetőségét rejtik magukban. Ez csak csel és csalás azok számára, akik a javakat nem képesek békésen vagy fegyveresen megszerezni. Csalás, amivel a fegyveres harcra képtelenek csalnak, nem lévén megfelelő testi erejük, alkalmasságuk vagy megfelelő rossz szándékuk és eszközük arra, hogy megijesszenek és megrémítsenek másokat, és így kényszerítsék őket a mindezekről a javakról való lemondásra, hogy mások vehessék azokat birtokukba, tehát azok, akik nem képesek harcolni elnyerésükért és megszerzésükért.
Aki ezeket a javakat birtokolja, arról azt hiszik, hogy nem is vágyik rájuk, és így jót gondolnak róla. Bíznak benne, nem félnek és nem tartanak tőle, tehát nem is gyanúsítják. Célja rejtve marad, sorsa alakulását isteni akarattal magyarázzák. Látszatra és formára úgy tűnik, mintha nem is akarná ezeket a javakat magának, hogy ennek okán megbecsüljék és fölmagasztalják és tőle kérjék a javakat. A lelkek tőle várják a vezetést, szeretni fogják őt és nem ítélik el amiatt, hogy mindenben vágyai megvalósítására tör, sőt mindenki szépnek fogja találni ocsmány tetteit. Mindenkit fölül fog múlni megbecsülésben, vezetői méltóságban, gazdagságban, élvezetekben, szabadságban. Ezek érdekében van tehát minden.
A vadállatokra való vadászat is lehet néha bátor küzdelem, máskor ravasz tőrvetés. Ugyanúgy ezeknek a javaknak a megszerzése is lehet küzdelem, de lehet ravaszság eredménye is. Előfordul, hogy az ember a látszat alapján úgy ítél valakiről, hogy valami más a célja, mint ami a valóságban az, és ezért nem óvakodik, nem fél és nem harcol ellene, így a másik könnye¬dén elnyeri azt, amit akar. Aki az ilyen dolgokhoz ragaszkodik és kitart mellettük, ha valamit tesz ezek megszerzéséért, miután ezek az eszközök ezt a célt szolgálják, akkor valami színre is megfelelőt fog tenni, hogy a javak valamelyikét vagy mindegyikét megszerezhesse, és az emberei szemében irigylésre méltó lesz. Gyarapodni fog tudásban, bölcsességben, tudományban és ismeretekben, dicsőséges lesz az emberek szemében, nagyra fogják becsülni és dicsérni fogják. Ha mindezt önmagáért teszi és nem azért, hogy ezeket a javakat meg-szerezze, akkor az emberek megtévedtnek, becsapottnak, nyomorultnak, butának, esztelennek, élhetetlennek, megvetendőnek, tehetetlennek és elítélendőnek tartják. Sokan mégis dicsérik az ilyet, mert el vannak bűvölve tőle. Néhányan erősítik majd a lelkét, hogy ne törje magát a földi javakért, hagyja azokat, hogy nekik maguknak és másoknak több jusson. Lesznek olyanok is, akik dicsérni fogják eljárását és nézeteit, félvén attól, hogy ami az övék, azt a maga módján nehogy elvegye tőlük. Mások azért fogják dicsérni és boldognak kikiáltani, mert hozzá hasonlóan ők maguk is meg vannak tévedve. Ezek és ehhez hasonlók az ostobák nézetei, és sok ember vallja ezeket a létező világ látható dolgaival kapcsolatban. Ha egyszer küzdelmek árán megszerezték e javakat, akkor meg akarják azokat őrizni, hogy hosszan és soká birtokolhassák és még növelhessék is őket, mert ha nem ezt teszik, akkor mindenük elveszik.
Az emberek egy csoportja azt vallja, hogy mindannyiuknak mindig a többi legyőzésén kell fáradozniuk, és valahányszor egy csoportot legyőznek, egy másik felé fordulnak. Mások úgy tartják, hogy mindent saját maguktól és másoktól kell megszerezniük, majd a megszerzett dolgokat meg kell őrizni és jól kell igazgatni. A maguktól való megszerzés az adást, a vételt, a cserét és az ehhez hasonlókat jelenti, a másoktól valót a harc. Mások úgy látják, hogy a sajátunkat mások rovására kell növelni, mindkét módon.
Vannak, akiknek az a véleménye, hogy két részre kell magukat osztaniuk. Egyik részükkel saját erejükből, munkájuk révén akarják megszerezni a hatalmat, másik részükkel harcolnak érte. Így két csoport jön létre, és mindegyikre egy valami jellemző: az egyikre a másikkal szembeni harc, a másikra a szabad akaratból folytatott kereskedelem. Sokan úgy látják, hogy a kereskedés hívei az asszonyok, a harc hívei a férfiak. Ha az egyik fél gyönge a harcra, akkor maguk is kereskedőkké válnak. Ha mindkét fél alkalmatlan, akkor fölöslegesekké válnak. Mások úgy tartják, hogy a kereskedő nép más, nem azonos azzal, amelyiket mások legyőznek és leigázzák. Ők formájuknál fogva alkalmasak arra, hogy megőrizzék megszerzett javaikat, s azokat növeljék és gyarapítsák.
Mások úgy látják, hogy a küzdelem a különböző fajok között folyik. Az egy fajhoz tartozókat a faj úgy összeköti, hogy emiatt békében kell lenniük egymással. Az „emberség” egyesíti az embereket, és így az „emberség” jegyében békében kell élniük. Másokkal viszont harcolnak azért, ami hasznukra van, de nem törődnek azzal, ami nincs a hasznukra. Ha valami haszon-talan dolog káros a számukra, akkor megsemmisítik azt, de ha nem káros, akkor nem törődnek vele. Erre azt mondják, hogy azokat a javakat tehát, amelyeknek az a sorsa, hogy egymástól megszerezzék, szabad akaratból folytatott kereskedelemmel szerzik meg, amit pedig más fajtól kell megszerezni és elragadni, azt harccal lehet megszerezni, mert a többi faj nem tud beszélni, és így szabad akaratból nem tud kereskedelmet sem folytatni. Azt mondják: ez természetes az ember számára. A harcoló ember azonban nem természeténél fogva harcos. Ezért ha föltétlenül kellene lennie egy emberi természeten kívül álló népnek vagy csoportnak, akkor az megpróbálná legyőzni a többi csoportot a javai miatt. Ezért a természet szerinti népnek vagy csoportnak kikerülhetetlenül szüksége van egy csapatra, hogy az csak az ilyenekkel szembeni védekezéssel törődjék, ha netán támadást intéznének legyőzésük érdeké¬ben. Ha tehát azok támadnak, akkor ezeknek törvényes joguk velük szemben védekezni. Ezek szerint minden csoportban két erő van: az egyik erővel harcol és védekezik, a másikkal kereskedik. Védekező erejét nem szabad akaratból mozgatja, hanem erre a külső körülmények kényszerítik rá. Ezeknek és azoknak a nézetei ellentétesek. Azok úgy látják, hogy a béke nem valami külső esemény következménye, ezek úgy látják, hogy a harc nem külső esemény következménye.
Ez a békés városok nézeteinek eredete.
Harminchetedik fejezet
Az ostoba városok
Az ostoba városok között vannak szükségleti városok, vannak változó, közönséges városok, tisztelet elvű és összetett célú városok. Az előzőkben, leszámítva az összetett célú várost, a lakosság érdeklődése egy fajta eszményre irányul, míg az összetett célú városban több irányban érdeklődnek: megtalálható céljaik között a többi város összes eszménye. A harc és a védekezés, amire a békés városok rá vannak kényszerítve, mindannyiuk vagy csak egy részük dolga. Így aztán a város népe két csoportra oszlik: az egyik csoportnak megvan az ereje a harcra és a védekezésre, a másiknak nincs. Ennek alapján tudják javaikat tartósan megőrizni. Az ostoba város népének ez a csoportja egészséges lelkületű, de az első csoport rossz lelkű, mert a harcban látják az üdvöt, és azt is két lehetséges módon: nyílt harcban és cselvetésben. Aki képes közülük nyílt harcot folytatni, az így fog cselekedni, aki pedig nem képes, az hazudni, csalni, hamisítani, ferdíteni és ravaszkodni fog.
Mások azt gondolták, hogy íme itt a boldogság és tökéletesség, amit az ember halála után a túlvilági életben érhet el. Itt vannak az erények és az erényes tettek. Ha ezeket valóban gyakorolják, akkor elnyerik velük haláluk után a boldogságot. Az volt a nézetük, hogy ha látják a természeti létezőket, akkor azokat nem hagyhatják figyelmen kívül és nem tagadhatják létüket. Azt hitték, hogy ha megengedik azt a nézetet, miszerint minden úgy természetes, ahogyan látjuk, akkor el kell fogadniuk az ostoba város lakosainak nézetét. Jónak látták tehát azt mondani, hogy az ebben az állapotban látott fizikai létezőknek nincs más létük, mint amit mi most látunk. Mai létük nem természetes, sőt ez a létük igazi létükkel éppen ellentétes.
Az embernek szándékosan arra kell törekednie és azon kell buzgólkodnia, hogy ezt a létüket megsemmisítse, így kaphatják meg azt a természetes tökéletességüket jelentő másik létüket. Ez a mostani létük tökéletességük akadálya, és ha ez megszűnik, akkor megszűnte után jön létre tökéletességük.
Mások úgy tartják, hogy a létezők mostani léte az igazi, de hozzá kapcsolódnak és keverednek más dolgok is, és ezek akadályozzák, gátolják őket aktivitásukban. Többüknek megváltoz-tatták formáját, s így például azt lehetett hinni arról, ami nem ember, hogy ember, és ami ember, hogy nem ember, ami emberi cselekedet, hogy nem emberi cselekedet, és ami nem emberi cselekedet, hogy emberi cselekedet. Így aztán az ember nem tudja azt, amit tudnia kellene és tudja azt, amit nem kellene tudnia. Sok dolgot igaznak tartunk, bár nem igazak, sok dolgot pedig lehetetlennek tartunk, bár nem így áll a dolog.
E két nézet egyaránt jónak látja a látható lét megsemmisítését, hogy az igazi lét meg-valósulhasson. Az ember a természeti létezőknek az egyike, de mostani léte nem a természet szerinti léte. Természet szerinti léte más, nem azonos ezzel. Mostani léte ellentéte és akadálya annak a másik létének. Így tehát az ember mostani léte nem természetes.
Vannak, akiknek az a véleménye, hogy a testnek és a léleknek az összekapcsolódása nem természetes. Az ember ugyanis maga a lélek, és a testtel való kapcsolata csak megrontja, megváltoztatja aktivitását. A bűnök is a testtel való kapcsolatából erednek, tökéletességét és erényét tehát a testtől való megszabadulása jelenti. Boldogsága érdekében nincs is szüksége testre, sem más testen kívüli dologra, mint például a vagyonra, szomszédra, barátokra, polgártársakra. Éppen a testi lét az, ami szükségessé teszi a városi közösségeket és a többi külső dolgot. Ezek tehát úgy látják, hogy el kell vetni a testi létet.
Mások viszont úgy vélik, hogy a test természetes az ember számára, ellenben a lélek akcidenciái nem természetesek. Az erény legmagasabb foka és a boldogság elnyerésének eszköze éppen ezeknek az akcidenciáknak a fölszámolása és elpusztítása. Némelyek szerint az áll az összes akcidenciára, mint amilyen a harag, a vágy és a többi hasonló, mert azt tartják, hogy ezek azok az okok, amelyek az embert a vélt javak irányába ösztönzik, így például a rang, a gazdagság és az élvezetek felé vonzzák. A győzelemre való törekvés oka a harag, a harag potenciája. Belőle származik az elkülönülés, az ellenszenv. Ezért aztán tanácsosnak látták mindezek fölszámolását. Mások ugyanezt a véleményt a vággyal és haraggal valamint a többi hasonlóval kapcsolatban táplálták, mondván, hogy az erény és a tökéletesség volta-képpen ezek megsemmisítése. Mások ugyanezt a nézetet más akcidenciákkal kapcsolat¬ban vallották, mint például a féltékenység, a kapzsiság és a többi, így aztán sokan azon a véleményen voltak, hogy más hasznos a természet szerinti létnek és más a mostani létnek. Továbbá a vágyat, a haragot és a többi akcidenciát létrehozó ok ellentétes azzal, ami a logikus résznek hasznos. Néhányan ezért két ellentétes tényezőt vesznek föl okként, mint például Empedoklés. Mások az anyagok ellentétében jelölik meg az okot, mint ahogyan Parmenidés teszi ezt nyilvánvaló tanításában, és rajta kívül más természetfilozófusok is.
Más nézetek is vannak, és ezeket több régi bölcs is hagyományozza: „Halj meg önként, és élj természet szerint.” Úgy vélik, hogy a halál kétféle.
Természetes és szabad akaratból választott. A szabad akaratból választott halál alatt a lélek akcidenciáinak, mint a vágynak és a haragnak a megsemmisítését értik. A természetes halál jelentése a testnek és a léleknek elválása. A természet szerinti életen pedig a tökéletességet és a boldogságot értik. Ez azoknak a véleménye, akik azt mondják, hogy a lélek akcidenciái, tehát a vágy és a harag, kényszer hatására jönnek létre az emberben.
A régiek itt említett nézetei hamisak, és olyan további nézetek jöttek belőlük létre, amelyek alapján a tévelygő városokban több párt alakult.
Némelyek a fizikai létezőknek föntebb leírt állapotának láttán, miszerint különböző ellentétes létezők vannak, és ezek néha léteznek, néha nem, és így tovább, ahogy mondtuk, azt vélték, hogy a most érzékelhető vagy szellemileg megismerhető létezőknek nincs határozott szub-sztan¬ciájuk, egyiküknek sincs sajátos természete úgy, hogy szubsztanciájuknak mindig csak egyazon természete lenne és sohasem más. Szerintük mindegyikük szubsztanciája végtelen sok dologban valósulhat meg, mint ahogyan ez a helyzet az „ember” esetében. Ez a szó olyan fogalmat takar, aminek a szubsztanciája nem meghatározott. Szubsztanciája és amit ez alatt értünk végtelen mennyiségű dolog lehet. Amit most ebben az érzékeink számára adott dologban szubsztanciájaként érzékelünk és amit róla egyértelműen fölfogunk, arról ma azt állítjuk, hogy őt magát ragadtuk meg. De lehet, hogy az mégis más, nem azonos ezzel, amit fölfogunk és nem azonos ezzel, amit érzékelünk. Ez áll minden most nem létező dologgal kapcsolatban.
Szubsztanciája nemcsak nevének ez a jelentése, hanem ez is meg más dolog is, bár ez utóbbit nem érzékeljük és nem ragadjuk meg szellemileg, de ha az lenne a mostani létező helyén, akkor érzékelnénk és szellemileg megragadnánk. Most azonban ez kapta meg a létet. Ha nem azt mondják, hogy a természet minden egyes szó jelentésének természete, és nem ezé a mostani fogalomé, hanem végtelen sok dologé, hanem inkább azt állítják, hogy ez, de lehet más is, amit még szellemileg nem ragadtunk meg, akkor e kettő között nincs különb-ség. Ha valami ugyanis lehetséges és léte föltételezhető, akkor az nem lehetetlen. Ez áll min-den földi dologra. Mondhatjuk, hogy nem képzelhető el másképp, nem lehetséges másképp, de mondhatjuk azt is, hogy másképp is elképzelhető, és hogy nem következik szükségképp a háromszor háromból a kilenc megléte. Nem ilyen a lényege.
Lehet, hogy egy másik szám származzék belőle, vagy esetleg valami más, megszámlálhatatlan létező, vagy bármi más, esetleg valami érzékeink és értelmünk számára megragadhatatlan dolog. Végtelen sokféle konkrét vagy elvont létező lehetséges, még ha eddig nem is tapasztaltuk vagy nem is ismertük meg őket, vagy esetleg nem létezik, de érzékeltük és értelmileg megragadtuk. Ez áll mindenre, ami valami másból szükségszerűen következik. Semmi sem következik azért, mert ama dolog lényegének ez és ez a folyománya, hanem azért, mert így alakult a véletlen, vagy azért, mert egy, az illető dolgok kívül álló tényező hozta létre azt a másik valamit akkor, vagy valamikor, vagy valamilyen állapotában. Minden létezőnek mostani, adott létében való létezése vagy a véletlen vagy valami külső tényező tevékenységének az eredménye. Meglehet, hogy az „ember” helyett a szó jelentése szerinti, mai fogalmunktól eltérő valamilyen más dolog jöjjön létre. Ez a külső tényező úgy akarta, hogy a rendelkezésére álló fogalmak közül ezt tegye meg annak, így mi érzékeinkkel és értelmünkkel rajta kívül semmit sem értelmezünk ennek. Ez a nézet azok közé tartozik, amelyek szerint mindannak, amit ma fölfogunk, talán éppen az ellentéte az igaz, de véletlenül az tűnik biztosabbnak számunkra, hogy a ma helyesnek tartott benyomásainkat tegyük meg igazságnak. Lehet, hogy az „ember” szó jelentése valami más, nem azonos a mai jelentésével, és a lehetőségek száma végtelen. Annak ellenére, hogy mindezek ennek a szellemileg megragadott esszenciának a természetét jelentik, mégis ha mindezek és mai fogalmunk szám szerint csak egy dolgot képeznének, akkor sem kellene mai fogalmunknak egy dolognak lennie, még ha az „ember” szónak az értelme ma nem más, mint ez az egy értelem. Ha az esszencia szám szerint nem egy, hanem sok különböző definíciója van, akkor az „embert” közösen állítjuk róluk, és ha csak egyszerre jelenhetnének meg a létezésben, akkor olyasmik lennének, mint a „szem”-nek nevezett dolgok manapság. Ezek is szám szerint végtelenül sokan léteznek egy időben.
Ha pedig az esszencia olyan, hogy nem létezhet egyidejűleg, hanem csakis egymás után, akkor összességükben lesznek egymással ellentétesek vagy egymással szembenállók. Ha egymással szemben állnak és végtelenül vagy rendkívül sokan vannak, akkor a nálunk létezők közül egyik sem lehet más vagy épp az ellentéte. Ha lehet az ellentéte vagy az ellenlábasa is igaz, akár ehelyett, akár az ellentétével fordul elő, akkor ebből az következik, hogy egyetlen kije¬len¬tés sem lehet igaz. Ha pedig mindig kimondott dolog igaz, akkor a létezésben semmi sem lesz lehetetlen. Tehát ha valamit valami természeteként tételezünk, akkor lehetséges, hogy valami olyasmi legyen, amit ma az azt jelentő szó hallatán nem értünk rajta. A természet tehát olyasmi, amiről nem tudhatjuk, hogy milyen dolog az olyan létezésre képes dolgok közül, amelyeket érzékelünk, értelmileg megragadhatunk vagy fölfoghatunk, mindenesetre ma még nem ragadtunk meg értelmünkkel. Ha valamiről ma nem tudjuk, hogy milyen dolog, az még általában véve lehet az ellentéte is vagy a vele szemben álló dolog is. Ebben az esetben a lehetetlen dolgot is lehetségesnek kell elfogadnunk, lehet, hogy ne legyen lehetetlen.
Ez és az ilyesmi elpusztítja a bölcsességet, és mindennek a lelkünkben meglevő lenyomata képtelenség lenne. Minden dolog szubsztanciájával szemben álló szubsztanciát is lehetsé-gesnek tart, a létezők szubsztanciájuk és akcidenciáik szerint végtelenül sokan lehetnének, és mindez a lehetetlenséget alapjával véve zárná ki.
Vége
