Henry Jaynes Fonda (Grand Island, Nebraska, 1905. május 16. – Los Angeles, Kalifornia, 1982. augusztus 12.) Oscar-díjas amerikai színész, producer.
Legismertebb szerepeit a Volt egyszer egy vadnyugat és a Tizenkét dühös ember című filmekben játszotta. Híres színészdinasztia alapítója: fia Peter Fonda, lánya Jane Fonda, unokája pedig Bridget Fonda. Legjobb barátja Eli Wallach volt.
A huszadik század egyik legmeghatározóbb színésze volt, az amerikai filmgyártás, de még a Broadway is a nagy klasszikusok között tartja számon. Nevét olyan hírességek között emlegették mint John Wayne, James Stewart vagy Humprey Bogart.
Gyerekkorában még esze ágában sem volt, hogy színész legyen. Nyomdász édesapja inkább a betűk felé terelte figyelmét, bár az öreg nem tartotta sokra azt, ha valaki abból él, amit leír. Aztán, ahogyan az lenni szokott, a fiatal Henry Fondáról kiderült, hogy tehetsége van a színészmesterséghez. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy soha semmit nem vitt túlzásba, visszafogott stílusa és férfias ábrázata miatt a filmgyártás is hamar felfedezte magának.
Hideg, kék színű szem
Amikor Sergio Leone felkérte Fondát élete egyik leghíresebb szerepére, az úgynevezett spagettiwestern már a fénykorát élte. Leone már leforgatta híres trilógiáját (Egy maréknyi dollárért; Pár dollárral többért; A Jó, a Rossz és a Csúf), Fondának éppen a legjobb barátja, a Csúf Tuco szerepét játszó Eli Wallach magyarázta el, miért érdemes elfogadnia a gonosz szerepét. Leone azt ráadásul egyenesen Henry Fondának ajánlotta.
A szerep olyannyira illett Henry Fondára, hogy nála gonoszabb gazembert talán nem is láttunk azóta a westernfilmek zsánerében, de az is igaz, hogy ezzel iskolát is teremtett, azaz: hogyan nézzen ki a vásznon egy szocio- és pszichopata gonosz.
Henry Fondát sokan féltették attól, hogy ez a szerep majd megváltoztatja a róla addig kialakított hős, szerethető ember mintaképét (Érik a gyümölcs, Apacserőd, Háború és béke, Tizenkét dühös ember), de éppen ellenkezőleg történt: rajongói még jobban szerették, imádták.
.. és a Volt egyszer egy Vadnyugat, amit mindenki szeretett – filmelőzetes
Filmes karrierje:
1928-ban New Yorkba utazott, ahol egyetemi és más társulatokban is játszott. 1929-ben a Broadwayen is fellépett, majd Washingtonban a National Junior Theatre szerződtette.
1935-ben Hollywoodba hívták filmezni. A producerek azonnal felfigyeltek a tehetséges fiatalemberre. Első filmszerepét A farmer feleséget keres c. filmben játszotta. Az 1930-as évek végén találkozott John Ford rendezővel, aki idővel kedvenc mestere lett. A nyitányt számára az Érik a gyümölcs c. Steinbeck-regény filmváltozata hozta meg. Óriási kritikai és közönségsikert aratott; Oscar-díjra is jelölték.
1942-ben önként jelentkezett a hadseregbe, a második világháborúban az Egyesült Államok haditengerészeténél három évet szolgált a Satterlee rombolón. Később más egységhez került, kitüntetéseket és hadnagyi fokozatot szerzett.
Leggyakrabban John Ford westernjeiben tűnt fel. Első nagy sikere a My Darling Clementine c. film volt. Újabb közös sikert pedig az 1948-as Apacserőd hozott. 1956-ban Pierre Bezuhov szerepét alakította a Háború és béke amerikai filmváltozatában, Audrey Hepburn partnereként. A Tizenkét dühös ember c. dráma filmváltozatának nemcsak a főszereplője, hanem producere is volt egyben.
Az 1960-as évek elején következtek háborús filmbeli szerepei. Közülük a két legkiemelkedőbb az 1962-es A leghosszabb nap és az 1965-ös A halál ötven órája volt. Utóbbiban Kiley ezredes szerepében kiemelkedő alakítást nyújtott, méltó partnere volt Robert Shawnak, aki a német ezredest játszotta. Tony Curtis partnere volt A bostoni fojtogató c. filmben, ahol a rendőrfelügyelő szerepét alakította.
Charles Bronsonnal kétszer szerepelt együtt. Először A halál ötven órájában, majd az 1968-as Volt egyszer egy Vadnyugat c. olasz-amerikai westernben, ahol kivételesen negatív hőst alakított: a gyilkos Frank szerepét kapta, amit csak Eli Wallach rábeszélésére vállalt el, de végül ez lett egész pályafutásának legemlékezetesebb alakítása. Fonda és Bronson, azaz Frank és Harmonika pisztolypárbaja a filmtörténet legklasszikusabb jelenetei közé tartozik.
Öt évvel később, 1973-ban újabb filmszerepet kapott a Nevem: Senkiben, amelyet Tonino Valerii rendezett. Ennek főszerepét Terence Hill játszotta, Fonda pedig a megfáradt, öregedő mesterlövészt, Jack Beauregardot, aki még egyszer és utoljára harcba száll a vadak bandájával.
Fonda az 1970-es években is fáradhatatlanul játszott tovább, például számos katasztrófafilmben, így az 1977-es olasz Óriáspolipban, az 1978-as Rajzásban és az 1979-es Meteorban, ahol az amerikai elnökőt formálta meg.
Utolsóelőtti filmszerepéért, az 1981-es Aranytó c. filmben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, amire már régóta várt. Sajnos, az aranyszobrocskát már nem tudta átvenni személyesen, mert már súlyos, tolószékes beteg volt. Így a díjat az otthonában adták át neki.
Halála után, 1999-ben az Amerikai Filmintézet minden idők 6. legjobb férfiszínészévé választotta.
Forráspk: wikipedia, origo, index