Budapest — Mi az élet értelme? Közhelyes kérdés, amelyre filozófusok adnak ezer és egy választ. Szilágyi György, a Jobbik országgyűlési képviselője azonban 10 hónapja keresi, kutatja az elfogadható magyarázatot: miért mart belé ily kegyetlenül az élet? De a választ egyelőre nem leli.
Szó nincs itt most politikáról: Szilágyi és két gyermeke a nagy tragédiát próbálja valahogy feldolgozni. Elvesztették a család támaszát, a szerető társat, a gondoskodó édesanyát, Hajnalkát. Ennek lassan egy éve. Korábban többször is kerestük ez ügyben, de a jobbikos politikus csak most jutott el oda, hogy könnyek között, de egyáltalán beszélni tud a felfoghatatlanról. A Blikk-kel is azért osztotta meg az érzéseit, hogy elébe menjen a féligazságoknak és a pletykáknak.
– Sokan mondták nekem, hogy az idő segít majd. De hát, ez nem igaz. Sőt, úgy érzem, hogy ez egyre rosszabb. Vannak rossz napok és még rosszabbak. Mi hívő emberek vagyunk, de őszinte leszek: Hajni tragédiája óta meginogtam a hitemben. Kérdéseim vannak, amelyekre nem kapok válaszokat. Miért történt ez velünk? Én a feleségemnek köszönhetem azt, aki vagyok, hiszen nagybetűs társként állt mellettem, mögöttem 30 éven át, biztos hátteret teremtve nekem. Volt egy közös mondásunk: mindennek megvan a maga oka. Hát, ez most mi? Ennek mi az oka?
Dühödt, értetlenkedő mondatok ezek, melyekre senki nem tud semmi értelmeset felelni. Az alattomos, gyilkos kór akkor csapott le, amikor egy édesanyának nem kórházba meg kemoterápiás kezelésekre kéne járnia, hanem férjével együtt büszkén terelgetni kamasz gyermekeit az életben, akik mindennél fontosabbak számukra. Ők ugyanis tényleg mindent megtettek azért, hogy a ma már 18 éves Enéh és a 13 éves Kincső világra jöjjön. Tíz éven át küzdöttek, hogy gyermekeik szülessenek. Csak az ötödik lombikra jött össze a hatalmas boldogság. És minden olyan szépnek is tűnt.
– Jó volt tervezgetni az életet. Mindig arról beszéltünk: egyszer összegyűjtünk annyi pénzt, hogy veszünk egy házikót valahol a Balatonnál, és nyugdíjasként ott fogunk élni békében, nyugalomban. De most eltűntek a célok. Csak az üresség maradt.
Hajnalkát két év alatt vitte el a betegség. A végén az orvosok már leálltak a kezelésekkel, és azt javasolták, vigye őt a férje egy hospice-házba.
– De erről szó sem lehetett: hazavittem és én ápoltam őt a haláláig. Nem sokkal a házassági évfordulónk előtt aludt el örökre.
Enéh és Kincső édesanyjuk erős természetét örökölte, és szerencsére nem omlottak össze. Mint ahogy apjuk fogalmazott: a tragédia miatt egy pillanat alatt felnőttek.
– Szinte naponta járok ki a temetőbe és beszélek egy rideg kőhöz. Meg persze időről időre eszembe jutnak emlékek: az utolsó nagy nevetésünk a kórházban, vagy hogy erre vagy arra mit mondana. De tudja, mi a furcsa? Álmodni még nem álmodtam vele azóta, hogy elment. Nem tudom, miért. Látja, megint a kérdések, a bizonytalanság… De azt tudom és érzem, hogy valamikor, valahol még találkozom Hajnival.
Forrás: Blikk / Hirmagazin.eu
