2017: végállomás

Kovács István, stratégiai igazgató, Alapjogokért Központ

Az elmúlt időszakban általánossá vált az a tendencia, hogy olyan történések, amelyek máskor vezető helyet kapnának a média különböző szegmenseiben, most hátrébb sorolódnak, vagy egyáltalán nem kerülnek be a hírekbe.

Ennek oka, hogy a migrációs válság minden nap új fejleményeket hoz és ez a téma uralja a közbeszédet is.

Mégis mindenhol átütötte az ingerküszöböt, hogy a legtöbbször csak szélsőségesként aposztrofált FPÖ történelmi sikert ért el a felső-ausztriai választásokon, leszorítva a második helyről a szocialistákat. A Szabadságpárt előretörése persze Ausztria tekintetében is nehezen túlértékelhető jelenség, de akár sokkal komolyabb folyamatok előszele is lehet.

A második világháború után általánossá vált Európa országaiban, hogy két nagy váltópárt uralta a politikát, a kisebbek pedig csak epizódszerepet kaptak. A két nagy közül az egyik rendre baloldali, a másik pedig jobboldali gyökerekkel rendelkezik, a kettő közötti különbség azonban mintha fokozatosan elhalványulni látszana. Merthogy – elsősorban Nyugat-Európában – minden nagy a píszí szabályai szerint játszott és a játékból kizárták azokat, akik nem így tettek. Ezt nagyjából leképezte a közbeszéd is, amely folyamatosan balra tolódott, köszönhetően elsősorban a liberális értelmiség véleménymonopóliumának. Persze badarság lenne azt állítani, hogy a fentiek mindenhol ugyanolyan intenzitással jelentkeztek, éles választóvonal húzódik a Kelet és a Nyugat között, de ettől még a tendencia egész Európára igaz. A nagyok ideológiája tehát közeledett egymáshoz, de a gazdaságpolitikában is sokszor összemosódtak a két oldal elképzelései a gazdasági válságra adandó válaszok tekintetében.

Ebbe a balra tolódott közbeszédbe robbant bele a migrációs válság, amivel a legtöbb nagy a mai napig sem tud mit kezdeni. Merthogy azok a szabályok, amelyek szerint ők játszottak az elmúlt évtizedekben már nem működnek. Hiába mondják az embereknek, hogy mindenkit tisztelni kell, aki Európába jön; hogy minden ideérkező menekült, akiket szeretettel és megértéssel kell fogadni; hogy majd az Európai Unió megoldja a problémát (már ha egyáltalán kimondják, hogy van probléma). Az emberek hétköznapi tapasztalatai azonban mást mutatnak: az idegen kultúrából érkezők többsége életerős fiatal férfi, akik állítólag a háború elől menekülnek; a gyerekek pedig állítólag kísérő nélkül utazzák át a fél világot. Azok, akik állítólag csak a szörnyűségek elől szeretnének menedékre lelni, azt követelik, hogy ingyen járhassanak egyetemre, valamelyik skandináv nagyvárosban helyezzék el őket és eszük ágában sincs visszamenni hazájukba akkor sem, ha ott véget ér a háború. Már ahol egyáltalán van háború, mert sokan jönnek például Bangladesből, ahol nincs.

És a nagyok még mindig nem veszik a lapot. Nem ismerik fel, hogy a „legújabb kisebbség” éppen azt fenyegeti, amit ők olyan görcsösen óvnak: az egyéni szabadságjogokra épülő jóléti társadalmat. Továbbra is ragaszkodnak a dogmáikhoz szabályaikhoz: mindenki, aki valamiért más, az jó, az védelemre szorul. A választók azonban egyre kevésbé vevők ezekre a szövegekre (hiszen ez nem oldja meg a hétköznapi gondjaikat). Inkább szavaznak olyanokra, akik bár szakítanak az évtizedes játékszabályokkal, de megoldást kínálnak (vagy legalább őszintén kimondják, hogy a probléma létezik). Ez történt Felső-Ausztriában és ez történik majd a közelgő bécsi választásokon is.

hirmagazin_2015-10-02_154320

(A Szabadságpárt elnöke, Heinz-Christian Strache a felső-ausztriai választás után.)

Ha elfogadjuk, hogy ez a trend egész Európában lejátszódik, akkor könnyen felismerjük, hogy a jövőben a nagyok mindenhol gyengülni fognak és jönnek helyettük a (most még) kisebb, de radikálisabb pártok. Ez egy reális forgatókönyv, valószínűleg több uniós országban le is játszódik majd, a kérdés inkább az, hogy van-e másik opció. Logikai úton is beláthatjuk, hogy ez csakis akkor lehetséges, ha a nagyok (vagy legalább egyikük) szintén elhagyják a píszít. Ez történik Magyarországon 2010 óta: az egyik nagy már maga mögött hagyta az évtizedes maszlagot. A baloldalnak még nem sikerült ugyanez (a szárszói körrel nem is fog), ebből adódik, hogy nem tudnak valódi üzenetet megfogalmazni a migránsválsággal kapcsolatban, helyette új témájuk a menzareform.

Éppen most hagyja maga mögött a píszít a francia jobboldali nagy is, pedig Franciaországban aztán tényleg tombolt a baloldali véleményterror az elmúlt évtizedekben. Most pedig Francois Fillon, aki néhány évvel ezelőtt még miniszterelnök volt, azzal állt elő, hogy etnikai alapú statisztikákat kellene bevezetni.

Kérdés persze, hogy csak a jobboldali nagyok előtt áll-e nyitva ez a lehetőség (hiszen azért mégiscsak a baloldali nagyok erőszakolták rá az éppen megdőlő ideológiát Európára). Könnyen válaszolhatnánk, hogy persze, és minden szocialista néppárt a történelem süllyesztőjébe kerül majd, de a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Azt látjuk ugyanis, hogy Robert Fico szocialista miniszterelnök éppen a magyar receptet követve kérdőjelezi meg az Unió tekintélyét és a mainstreamtől igencsak elütő álláspontra helyezkedik migráns ügyben.

Előreláthatóan 2017-ben választás lesz Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Csehországban és Norvégiában is. Hacsak a migránsok áradata nem apad el addig (miért apadna?), akkor legkésőbb addigra minden nagynak el kell döntenie, hogy képes-e változni, vagy átengedi a helyét azoknak a pártoknak, amelyeket olyan sokáig igyekezett kirekeszteni a politikából.

Forrás: www.mozgasterblog.hu

Exit mobile version
Megszakítás