Ez a rövid összefoglalása mindannak, amit ők a racionális lélekrész alattiakról tanítanak. A racionális lélekrészt még anyagi (hylikus) értelemnek is mondják, azaz potenciális értelemnek, mivel hasonlít az anyaghoz, ami közel áll az aktuálisan nem létezőhöz, ami viszont poten-ciálisan minden lehet; ha benne megvalósulnak az intelligibilis formák; vagy isteni inspiráció, vagy elsajátítás révén. Isteni inspirációval az alapvető intelligibiléket (principiumokat), amelyeket minden természetes állapotában levő ember közösen birtokol.

Elsajátítás, azaz analogikus következtetés vagy szillogisztikus bizonyítás révén, a logikai valóságok fogalmai révén, mint amilyenek a nemek, fajok, különbségek, sajátságok, egyszerű és a különböző módon összetett szavak, igaz és hamis összetett következtetések, szükségszerű bizonyító, dialektikus, retorikus, szofisztikus vagy poétikus konklúzióra vezető propozíciók, továbbá a természeti dolgok kutatása révén.

Ez utóbbiakon olyasmiket értek, mint az anyag, forma, nemlét, természet, hely, idő, mozgás, égitestek, elemi testek, az abszolút értelemben vett keletkezés és pusztulás, a meteorológiai, ásványi létezők és a föld felszínén levő növények és állatok létrejötte, az ember lényege, az emberi lélek önmagáról alkotott fogalmának lényege, a matematikai dolgok, azaz az abszolút számok és geometriai formák fogalmai, az égi geometria (asztronómia), a dallamok geometriájának (zene), a látható dolgok geometriájának (optika) a fogalmai, a metafizikai dolgok fogalmai, mint a lét elvei, az ok, a szubsztancia, a járulék, a nem, a faj, az ellentét, a hasonlóság, a megegyezés, a különbözőség, az egység, a sokaság, a teoretikus tudományok (matematika, fizika, logika) alapelveinek igazolása, amihez csak ennek a tudásnak a segítségével lehet eljutni. De ilyen az első Teremtő és az első teremtmény; a világlélek igazolása, valamint azé, hogy miként teremtette és rendezte el az értelmet a Teremtő, mi a lélek hierarchikus viszonya az értelemhez, mi a természet hierarchikus viszonya a lélekhez; mi az anyag és a forma hierarchikus viszonya a természethez, mi a rangjuk az anyagból és formából létrejött szféráknak és csillagoknak, miért lettek megalkotva ennek a különbségnek, a korábban és a későbben kedvéért, az isteni és az általános fizikai világrend, az isteni gondviselés ismerete. A gondolkodó lélek néha az érzé¬ke¬lés¬től is kap formát, mivel elébe kerül az, ami a képzelőerőben (imaginatio) és az emlé¬kezetben (memoria) létrejön, fölhasználva a gondolkodó (cogitativa) és ítélő (estimativa) képességet.

Úgy látjuk, hogy ezek a formák bizonyos tulajdonságaik tekintetében egyformák, más tulajdonságaik tekintetében viszont eltérnek egymástól. Ezek között egyes formák lényegiek, mások járulékosak, ezeket szétválasztja és összeállítja, kikövetkezteti belőlük a nemeket, fajokat, különbségeket, sajátságokat, járulékokat, aztán szillogisztikus módon rakja őket össze, hogy ezekből az őt támogató univerzális értelem segítségével hasznos eredmé¬nyekre jusson. Ha elején még igénybe is vette az érzékszerveket, még sincs rájuk utalva akkor, amikor ezeket az ideákat önmagában fölidézi; sem akkor, amikor ezeket szillogisztikus módszerekkel összeállítja, sem akkor, amikor ezeket igazolja, sem akkor, amikor ezeket a fogalmakat megalkotja.

Amint az érzékszervek az érzékelt dologhoz hasonlóvá válva érzékelnek, ugyanúgy szellemi képességeink is a fölfogott dolgokhoz hasonlóvá válva, a formának az anyagtól való lecsu-paszítása és a hozzá való kapcsolódás révén működnek. Az érzékelő képesség nem akarattól függően működik, szemben a gondolkodó képesség működésével, hanem szüksége van a mozgató képességre, valamint azoknak a közvetítőknek a segítségére, amelyek a formákat eljuttatják hozzá. Az értelmi képesség önmagánál fogva ért, amikor csak akar. Ezért mondják az érzékelés képességét passzívnak, az értelmi képességet pedig aktívnak.

Az aktuális értelem nem más, mint az intelligibilis dolgoknak a formái magában a potenciális értelemben. Ezért mondják, hogy az aktuális értelem a megértés alanya és tárgya egyszerre. Az értelem sajá-tosságaihoz tartozik az, hogy a sokaságot egyesíti, az egységet sokasággá teszi az összeállítás illetve a szétválasztás révén. Az értelem, még ha a megfontolás és gondolkodás révén létrejövő szillogisztikus összeállításokban megnyilvánuló tevékenysége időben is jelenik meg, konklúzióhoz való eljutása nem függ az időtől, sőt az értelem lényege az idő fölött áll.

Ha az értelmes lélek a tudományok felé fordul, akkor tevékenységét „theoretikus értelemnek” nevezik.
Ha az állati potenciák elnyomása felé fordul, akkor tevékenységét „vezetésnek” (szó szerint: politikának) nevezik és „praktikus értelemnek” nevezik. Néhány ember esetében az értelmi képesség az univerzális értelemmel való kapcsolattól föl tud odáig emelkedni, hogy nincs már ráutalva a következtetésre és mérlegelésre, elegendő ismerettel látja el őt a sugalmazás és az inspiráció. Ezt a sajátos (állapotát) nevezik szentségnek, őt magát „szent léleknek”.

A lélek szubsztancia voltát – jóllehet sem nem test, sem pedig nem járulék – bizonyítja többek közt az, hogy a testnek a formája, lényegét tekintve nem osztható úgy, mint ahogyan a test osztható, de nem osztható úgy sem, ahogyan a járulék osztható az őt hordozó (szubsztancia) osztásával. A szín, illat, íz, meleg, hideg egyaránt osztható a hordozó (szubsztancia) osztásával, még ha nem is lényegét illetően. Az értelemnek a formája maga az intelligibile (a fogalom). Az „ember”-nek az intelligibiléje (fogalma) nem osztható; mert az embernek sem a felét, sem egy részét nem foghatjuk föl embernek, mint ahogyan a test egy részét testnek, a színnek egy részét színnek foghatjuk föl. Hasonlóképp a szín és a test esetében, amennyiben mindkettőjük intelligibile, nem fogható föl az osztás. Nem mondunk ilyent: a szín fogalmának a fele, a test fogalmának a fele; de mondhatjuk: annak az érzékekkel fölfogható testnek a fele, ennek a színnek, amire rámutatunk és ami abban (a testben) van meg, a fele. Nem mondják azt, hogy „Zaid gondolkodó lelkének a fele”, de mondjuk azt, hogy „testének a fele”, ha nem lehet egy iránnyal, egy általa elfoglalt, megmutatható hellyel sem jellemezni.

Ha nem test és nem is egy testben meglevő, abban föllelhető járulék, akkor létéről a tőle származó cselekedetek tanúskodnak. Ebben az esetben nincs más lehetőség, mint az, hogy önmagában létező, angyali tulajdonságokkal jellemezhető szubsztancia legyen; mint amilyenek az isteni szubsztanciák.

Elsődleges eszközei azok a szellemi formák, amelyek az agy közepén jönnek létre az életerőt jelentő lélektől (rūh) az imaginatív képességben, amitől gondolkodó lesz, ha irányítása alá vonja; azaz megfelelően összeállítva és szétválasztva azokat eljut a tudomány létrehozásáig. Imaginatívnak nevezzük, mert uralja a potentia estimativa, ahogyan ez előfordul a gyerekeknek, az állatoknak és azoknak a betegeknek az esetében, akiknek a testnedveik keveredési aránya fölborult.

Ezért nem látják ők azokat az alakokat, amelyek eljutnak a lélekbe, és nem tudnak mit összerakni és szétválasztani, amire pedig szükség lenne ahhoz, hogy tökéletesen meg tudják vizsgálni a kérdéses nézetet, amely így hiányos becslés (aestimatio) formájában jelenik meg részben vagy egészben. A lélek a testtől elválik és nincs rá utalva. Ezt bizonyítja többek közt az, hogy a testi képességeket gyöngítik az erős ingerek, mint például a szemet a nap, a fület az erős hang, tönkre téve azok eszközeit. Az értelmes lélek ezzel szemben nem ilyen, mivel egyre erősödik, valahányszor csak erősebb tudományt sajátít el.

Ide tartozik az is, hogy az életkor érinti a testet, de nem érinti a lelket.
Ez utóbbi egyre erősebb lesz az ötvenedik év után; jóllehet a test romlásnak indul. Ugyancsak ide tartozik az is, hogy a test tevékenysége véges, miközben a lélek tevékenysége végtelen, mivel a mértani, számtani és logikai formák végtelenek. A bizonyíték arra, hogy egyrészt van egy önálló léttel bíró szellemi szubsztancia, amely a lélek számára olyan (szerepet tölt be), mint a fény a látás számára, másrészt arra, hogy a lélek, mihelyst elvált a testtői, egyesül vele, az, hogy a lélek a tudományait nem a tapasztalatra építi.

Amit ugyanis tapasztalat alapján tudunk, arról nem ítélhetünk határozottan, hiszen az ember nem állíthatja határozottan, hogy senki sem tudja mozgatni a két fülét, miközben határozottan állíthatjuk azt, hogy minden ember rendelkezik az érzékelés (képességével), valamint minden, ami érzékelni képes, az él, és minden, ami él, az szubsztancia; továbbá az egész nagyobb, mint a rész, és így tovább az alapvető igazságokon (első intelligibiléken) végig.

A nézeteink igazságáról alkotott véle¬ményünk nem tanulásunk alapján igaz. Ebben az esetben egy végtelen láncolat állna elő. A gondolkodó lélekkel kapcsolatban álló isteni kiáradásból kell tehát származnia, de ha ennek a kiáradásnak nincs egyetemes intellektuális formája, akkor nem tud bevésődni a gondolkodó lélekbe. Mindaz azonban, aminek önmaga lényegében intellektuális formája van, az test nélküli szubsztancia, következésképp ez a kiáradás intellektuális, test nélküli, saját léttel bíró szubsztancia.

A lélek tökéletes formájának fogalma akkor jön létre, ha ezzel az intelligibilis szubsztanciával kapcsolatba kerül de a test működése gátolja ennek a kapcsolatnak a létre¬jöttét.
Nem jön létre a tökéletes kapcsolat, hacsak el nem utasítjuk a test minden képességét. Nincs ugyanis a testen kívül semmi sem, ami (a lelket) a (magában álló értelemmel való) kapcsolattól visszatartaná, következésképp, ha a testtől elválik, akkor tökéletes lesz, kapcsolatba kerül (a magában álló értelemmel), az ezzel a legfőbb tudásnak nevezett nemes szubsztanciával való kapcsolata megóvja a romlástól.

A többi képesség a testben mutatja meg tevékenységét és az eszközökkel együtt maga is elpusztul. De amint korábban mondtuk, a gondolkodó lélek létrejött és elfoglalta a központot.

13. A kazár ezt mondta: Úgy látom, hogy ez a filozófiai fejtegetés pontosabb és helyesebb, mint a többi.

14. A rabbi ezt mondta: Ettől féltettelek, tudniillik, hogy meghajolsz nézeteik előtt és elfo¬ga-dod azokat. Mivel matematikai és logikai bizonyításaik helyesek, ezért (az emberek) lelkük¬ben mindazt, amit a fizikáról, metafizikáról mondanak, jónak találják és azt hiszik, hogy minden, amit mondanak, az bizonyítás. Vagy talán nem kételkedtél abban az állításukban, hogy először négy elem van, hogy keresik a tűz világát, ahol állításuk szerint az éteri tűz van, amelynek nincs színe ezért nem látjuk az ég és a csillagok színét. Mikor észleltük mi az elemi tüzet?

A legmagasabb hőség minősége ha a földben jelenik meg, akkor az a parázs, ha a levegőben, akkor az a láng, ha pedig a vízben, akkor az a forrás. Mikor láttunk egy tűzből vagy levegőből álló testet behatolni a növény vagy az állat anyagába, hogy azt állíthassuk, hogy az mind a négyükből: tűzből, levegőből, vízből és földből van összetéve?

De tegyük föl, hogy észleltük, amint a víz és a föld megváltozva bejut a növény anyagába. Ebben az esetben a levegő és a Nap melege mint minőségek játszanak segítő szerepet a keletkezésben, de nem úgy, mint tűzből vagy levegőből álló test. Vagy mikor láttunk valamit magára a négy elemre bomlani? Ha egy része valami hasonlóvá válik, mint a por, az nem por, hanem hamu, ami alkalmas arra, hogy valamilyen gyógyszer legyen.

Az a rész, ami vízhez hasonlóvá válik, az nem víz, hanem valamilyen nedv vagy nedvesség, amely vagy mérges vagy tápláló, de nem iható víz. Az a rész, amely valami levegőhöz hasonló dologgá válik, az vagy pára vagy füst, de nem levegő, amit be lehetne lélegezni. Mindezek maguk is talán állattá vagy növénnyé válnak, vagy összekapcsolódnak föld elemekkel és egyik változás után a másikon mennek keresztül, de a legritkább esetben változnak tiszta elemmé. Mindezek figyelemmel követése után szükségesnek látjuk, hogy elismerjük a meleget, a hideget, a nedvességet és a szárazságot mint a négy elemi minőséget, mivel egy test sem mentes ezektől vagy ami ezek között van. Az értelem az összetett dolgokat ezekre bontja föl, vagy azokat ezekből rakja össze, megállapítja azokat a szubsztanciákat, amelyek ezeket hordozzák, és ezeket nevezi tűznek, levegőnek, víznek és földnek, mégpedig gondolatban és szóban. Nem, mintha valaha is létezett volna elem az értelmen kívül, és abból lett volna összetéve minden keletkező dolog. De hogyan is mondhatnák ezt ők, akik (az anyagi világ) örökkévalóságát tanítják, tehát szerintük az ember magból és vérből keletkezik, a vér pedig táplálékból, a táplálék pedig növényből, a növény pedig – mint mondottuk – magvakból és vízből. Ez változik hozzá hasonló étellé a Nap, a levegő és a föld segítségével. Bizony, az összes csillagnak és csillagnak és csillagállásnak jótékony hatása van erre.

Ez a kétely az elemekkel kapcsolatban a nézeteiket illetően.
Ami pedig a vallás tanítását illeti, aszerint Isten teremtette a világot olyannak, amilyen, meg-formálva az állatait és növényeit, nem volt szüksége ehhez egyszerű testekre valamint az összetettek belőlük való összeállítására. Ha a teremtést állítjuk, akkor megkönnyebbülünk a minden nehézségtől, és csökken minden bonyodalom, ha elképzeljük, hogy ez a világ nem volt, majd pedig, amikor akarta, akkor Isten akaratára létrejött.

Miért fáradozol annak a kutatásával, hogy miként jöttek létre a testek és hogy miként kapcsolódtak hozzájuk a lelkek? Miért irtózik a lelked az égbolt és a vizek az égbolt fölött, valamint a rabbik említette sátánok, továbbá a Messiás napjairól, a halottak föltámasztásáról és a túlvilágról szóló jövendölések elfogadásától?

Miért van szükségünk erre az ügyeskedésre (ahhoz, hogy bebizonyítsuk azt, hogy) a lélek megmarad a test pusztulása után, miközben az igazi tanítás és hagyomány már bebizonyította számunkra, hogy van túlvilág, legyen az lelki vagy testi jellegű? Ha a logika útját járod mindezeknek a nézeteknek a bizonyítása és cáfolása érdekében, akkor életed eredmény nélkül fog elmúlni. Ki fog nekünk (amellett tanúskodni), hogy a lélek intelligibilis szubsztancia, nem foglal a térben helyet, nem érinti a keletkezés és a pusztulás? Miben különbözik az én lelkem a tiedtől, vagy az Aktív Intellektustól, vagy a többi októl és az Első Októl?

Miért nem egyesül Aristotelés lelke Platónéval, miközben mindketten jól ismerik egymást és az összes filozófust; egymás és az összes filozófus nézeteit és titkos gondolatait? Miért nem gondolják gondolataikat egyszerre, mint ahogyan ez történik az isten és az Aktív Intellektus esetében, miért feledékenyek és fogalmaik (kidolgozása során) miért van szükségük a lépésről lépésre haladó gondolkozásra? Miért nem találja önmagát a filozófus, ha alszik, ha berúg, ha mellhártyagyulladása van, ha gutaütést kap, ha megöregszik, vagy ha elgyöngül?

Mit véljünk arról, aki a filozófusok tudományának a végére jutott, de melankóliába vagy agyhártya¬gyulla-dásba(?) esett és elfelejtette minden tudományát? Az ilyen önmaga marad, vagy azt mondjuk, hogy más lett? De tegyük föl, hogy lassanként kigyógyul betegségéből és újra elsajátítja, amit korábban tudott, de közben megöregszik, ezért nem jut a tudományban odáig el, ahol ko-rábban volt. Két önálló léttel bíró lelke lesz, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb rendű? Tegyük föl, hogy testnedvei keveredési arányának megváltozása következtében a győzelmet és az élvezeteket fogja szeretni. Azt kell-e majd mondanunk, hogy van egy lelke a para-dicsomban, egy pedig a pokolban? A tudománynak milyen foka révén lesz az emberi lélek önálló, testtől független, nem romlandó szubsztancia? Ha a létezőkről szóló összes tudomány révén, akkor sok minden marad hátra, amit a filozófus nem tud az égben, a földön és a tengerben levő dolgokról. Ha elegendő ezek közül némelyek (ismerete), akkor minden gondolkodó lélek önálló (szubsztancia) lesz, mivel az első intelligibilék (principiumok) természettől fogva megvannak benne.

Ha azonban a lélek csak a tíz kategória és a gondolkozásnak az azok fölött álló principiumainak ismerete révén lesz önálló, amelyekbe be vannak zárva mind a létezők, de azokat az egyesek vizsgálata nélkül logikus úton el lehet érni, akkor ez közeli tudást jelent, amit azonnal meg lehet szerezni. De távoli azonban az, hogy az ember azonnal angyal legyen.

Ha azonban szükségszerűen (az egyes dolgok) logikai és természettudományos vizsgálata és ismerete (jelenti a tudást), akkor a dolog elérhetetlen, és az ő véleményük szerint (a lélek) föltétlenül elpusztul és szétesik. (Ha így van, akkor) káros gondolatok rabságába estél és olyan dolgokat keresel, amelyeket nem tett a Teremtőd számodra hozzáférhetőkké.
Nem felel meg az ember természetének, hogy mindezeket következtetéssel megismerje, de megfelel a teremtés legjavából kiválasztottaknak a korábban említett föltételek mellett olyan lelket kapnak, amely megismeri a világot a maga teljességében, látja annak Urát az angya-lokkal, látják egymást, látják egymás szívének rejtekét; ahogyan írva van: én is tudok, hallgassatok. Mi azonban nem tudjuk, hogyan és minek a révén lehetséges ez; hacsak nem a prófécia útján jut el hozzánk. Ha a filozófusok tudása minderről helyes lenne, akkor minderről tudomásuk lenne, hiszen beszélnek a lélekről is, a prófétálásról is.

Márpedig ők is olyanok, mint a többi ember. Ők, az igaz, az emberi bölcsesség tekintetében kitűnnek, ahogyan ezt Sókratés mondta az athéniaknak: „Emberek, én nem kételkedem a ti isteni bölcsességetekben, de állítom, hogy abban én nem vagyok járatos, mégis az emberi bölcsesség révén bölcs vagyok”. Ők, javukra szolgáljon, mivel nincs részük a prófétálásban és az isteni megvilágo-sodásban, következtetéseikhez folyamodtak, és tökéletesen fölépítették a bizonyításokon alapuló tudományokat; amelyek mögött nincs (azonos) cél.

Ezért aztán elszigetelődtek, s bár nincs két olyan személy, aki között különbség lenne az (előbb említett) tudományok tekinte-tében, mégis aligha van két személy, akik megegyeznének abban, hogy milyen nézeteket kellene vallaniuk a metafizika területén. Sőt, sok esetben a fizikára is ugyanez áll. Ha találsz egy csoportot, amelyik egy tanításban megegyezik, akkor nem a kutatás és vizsgálódás ered-ményeként (azonos) a nézetük, hanem azért, mert egy filozófiai iskolához tartoznak és annak hagyományait követik, mit például Pythagorás iskolája, Empedoklés iskolája, Aristotelés iskolája, Platón iskolája és másoké, vagy a sztóikusok, peripatétikusok.

Ez utóbbiak Aristotelés hívei. Az ő princípiumaik között vannak olyan nézetek, amelyek lebecsülik az értelmet és az értelem hibásnak minősíti azokat. Ilyen például az, hogy a szférák forgását azzal okolják meg, hogy a neki hiányzó tökéletességet keresi, mert minden irányban egyenlő mértékűnek kell lennie. Mivel ez nem lehetséges számára mindig és minden részében, ezért szukcesszíve keresi azt. Ilyen hamis az állításuk az Egyből áradó emanációt illetően is, nevezetesen az, hogy az Egy megismeréséből hogyan származik az angyal, annak önmagára irányuló megismeréséből (hogyan származik) a szféra, hogyan jött létre belőle fokozatosan a tizenegy rend és állt meg az Aktív Intellektusnál, amelyből nem jött létre (a továbbiakban) sem angyal, sem szféra.

Ezek a dolgok kevésbé meggyőzőek, mint a Jezíra Könyve. Mind¬ezek¬ben jelen van a kétely, nincs bennük megegyezés két filozófus között, mégis minden¬esetre meg kell érteni őket; meg kell köszönni nekik a puszta következtetéseik segítségével elért eredményeiket. Jót akartak, kidolgozták a gondolkodás törvényeit, elvonultak a világtól. Őket mindenesetre el kell ismernünk, már csak azért is, mert számukra nem kötelező elfogadni azt, ami nálunk van (a tudásból), de nekünk el kell fogadnunk a tanúságot és a hagyományt, ami olyan, mintha (mi magunk) láttuk volna.

15. A Kazár mondta: Ha ismertetnéd röviden a karaiták közt „a kalám híveinek” nevezett dogmatikusok által kidolgozott nézeteket.

16. A rabbi mondta: Nincs annak semmi haszna, legföljebb az elme élesítése a kalámban vala-mint a segítség abban, amit mondtak: légy óvatos annak megtanulásában, amit Epikurosnak válaszolsz. Az egyszerű tudós – ilyenek például a próféták – keveset tud bárkinek is átadni tanítás útján és nem tud a kalám segítségével válaszolni kérdésre. A kalám művelőjén azonban látszik a tudomány fénye, ezért a hallgató előnyben fogja őt részesíteni azzal az egyszerű, gáncstalan (tudóssal) szemben, akit a hittételek ismeretétől semmi sem tud el¬fordítani. A kalám művelőjének célja mindenben, amit tanul és amit tanít, az, hogy saját maga és tanítványa lelkében ugyanazok a hittételek legyenek meg, amelyek, annak az egyszerű (tudósnak) a lelkébe természettől vésődtek be. Esetleg a kalám tudománya számos helyes vallási tételnek okoz kárt azzal, hogy megismertet velük számos kételyt és máshonnan származó nézetet. Láthatunk ilyeneket azok közt, akik behatóan foglalkoznak a versek prozódiájával. Nagy zajt és meglepő szavakat hallunk egy olyan tudománnyal kapcsolatban, amelyik a természetes képességekkel megáldottak számára könnyű. Az ilyenek élvezik a versmértéket és semmiképp sem követnek el hibát. Amazoknak viszont az a céljuk, hogy hasonlókká váljanak ezekhez, akik a prozódiában tudatlanoknak mutatkoznak; mert nem képesek azt tanítani miközben azok alkalmasak a tanítására. A természetes képességgel meg-áldott viszont egy másik természetes képességekkel megáldott embert néhány utalással is meg tud tanítani. Hasonlóképp a vallási kérdésekben természetes érzékkel rendelkező, Istenhez közeli emberek lelkében a jámborok szavaitól szikrák pattannak, szívükben fény gyúl. Akiben nincs meg ez a természetes képesség, annak szüksége van a kalámra, jóllehet előfordulhat, hogy az nem is hasznára, hanem kárra lesz.

17. Mondta a Kazár: Nem kérek tőled semmit, ami ennek a kérdésnek a mélyére hatolna, hanem csak a vallás elemeinek foglalatát emlékeztetőül. Ugyanis már hallottam róla és vágyik rá a lelkem.

18. A rabbi válaszolt: Először bizonyítani kell a világ teremtett voltát, cáfolni kell azt, hogy a világ öröktől fogva lenne.

Ha a múltnak nem lenne kezdete, akkor azoknak az egyedeknek a száma, akik korábban egészen a mi időnkig éltek, végtelen lenne. Ami pedig végtelen, az a valóságban nem létezik. Hogyan valósulhattak meg akkor azok az egyének, holott sokaságuk miatt a mennyiségük végtelen? Szükségszerű tehát, hogy a múltnak kezdete legyen, a (valóságban) létezett személyeknek pedig véges száma legyen.
Az értelem ugyanis képes arra, hogy megszámláljon ezreket és milliókat kétszeresen is, egészen a végtelenségig, mindezt azonban csak a lehetőség szerint, mert arra nincs lehetősége, hogy mindezt valóságossá is tegye. Ami a valóságban is testet ölt, az egyesével lehet számolni. Ez az a szám, ami aktualitást nyer, de ez föltétlenül véges. De hogyan lehetne valóságos az, aminek nincs vége? A világnak tehát van kezdete, az égitestek forgásának a  száma véges. Ide tartozik az is, hogy ami végtelen, annak fele nincs, kétszerese sincs és nincsenek számszerű viszonyai. Tudjuk ugyanakkor, hogy a  Nap fordulatainak a száma a Hold fordulatai számának a tizenkettedét teszi ki, és a többi égitest mozgásának egymáshoz való viszonya is hasonló: ez valahányad része annak. Ami végtelen, annak azonban nincs valahányad része. Hogyan lehet akkor ezt ahhoz hasonlítani, ami végtelen és ez alatt vagy efölött van, azaz szám szerint nagyobb vagy szám szerint kisebb (ennél).

Továbbá ami végtelen, az hogyan jutott el (végül) hozzánk. Ha előttünk végtelen számú teremtmény élt, akkor hogyan ért el ez a szám hozzánk. Aminek egy bizonyos dolognál vége van, annak föltétlenül kezdetének is kell lennie. Ha nem így lenne, akkor minden egyednek a saját létéig ki kellene várnia az előtte létező végtelen (számú) egyedek létét, következésképp semmi sem léteznék.

Aztán: A világ teremtett, mert test. A test ugyanis föltétlenül mozog vagy nyugalomban van. Ezek azonban olyan járulékos tulajdonságok (akkcidenciák), amelyek létrejönnek rajta és egymást követik. Ami járulékos, az föltétlenül keletkezett, éppen azért, mert hozzá járult. Ami előtte volt, az is keletkezett, mivel ha örökké való lett volna, akkor nem pusztult volna el. Tehát mindketten keletkeztek. Ami nincs járulékok (akcidenciák) nélkül, az maga is kelet-kezett, mert nem létezhetett a járulékok előtt. A járulékok azonban keletkeztek, következés-képp ő maga is keletkezett.

Aztán: A keletkező dolognak föltétlenül szüksége van egy őt létesítő okra. Ami létrejön, annak szüksége van saját időre is, de korábbi vagy későbbi idő is lehetne hozzá rendelve. Az, hogy a saját idejét kapta, és nem azt, amelyik előtte vagy utána van, föltétlenül arra utal, aki ezt meghatározza.

Aztán: Az Isten kezdet nélküli örökké való, nincs kezdete és nincs vége. Ha teremtett lenne, akkor teremtőre lenne szüksége, de ez a láncolat a végtelenségig futna és sohasem jutna el, vagy sohasem érne véget az kezdet nélküli örökkévaló Teremtőnél, aki az első, és akit keresünk.

Aztán: Isten örökkévaló, sohasem szűnik meg. Amiről ugyanis bizonyítjuk, hogy nincs kezdete (örökkévaló), az nem is pusztulhat el. A nem-lét keletkezésének ugyanis szüksége van okra, mivel egy dolog sem pusztul el magától, hanem csakis az ellentététől. Neki azonban nincs ellentéte, sem hasonmása, mivel az, ami minden tekintetben hozzá hasonló, az önmaga, Őt azonban nem jellemzi a kettősség. A pusztulását okozó ellentéte sem lehet kezdet nélkül örökkévaló, mivel az Ő kezdet nélküli örökkévalóságát bizonyítottuk, de teremtett sem lehet, mivel minden teremtett dolgot ez a kezdet nélküli örökkévaló hoz létre, márpedig az okozat hogyan is pusztíthatná el az okot

Aztán: Az Isten nem test. A test ugyanis nem mentes a járulékoktól. Ami nem mentes a járulékoktól, az maga teremtett. Járuléknak nevezni is lehetetlen, mivel a jó az őt hordozó testben létezik. A járulék a test okozata, azt követi, az hordozza őt. Istennek nincs helye, nem jellemezhető az egyik iránnyal, szemben a másikkal, hiszen mindez a testek tulajdonságainak a körébe tartozik.

Aztán: Istennek tudomása van minden nagy és kis dologról, tudását nem kerüli el semmi sem. Bebizonyosodott ugyanis, hogy Ő teremtett, rendezett és rendelt el mindent, ahogyan írva van: Aki a fület plántálta, nem hall-e, aki a szemet formálta, nem lát-e? Továbbá: A sötétség sem borít el előled … mert te alkottad a vesémet …

Aztán: Isten él, mivel bizonyítottuk már róla a tudást és a hatalmat. Ezek bizonyítják, hogy él. Ez azonban nem olyan, mint a mi érzékeléssel és mozgással meghatározott életünk. Ennek az életnek jelentése a tiszta értelem, az egyik azonos a másikkal, a másik azonos az egyikkel.

Továbbá: Istennek akarata van. Minden, amit teremtett, annak megteremtheti az ellentétét, a nem-létét, de megteremtheti a teremtésének ideje előtt vagy után egyaránt. Mindkét lehetőség egyaránt a hatalmában van, következésképp szükségszerűen az akarata az, amelyik a két lehetőség közül az egyiket választja, szemben a másikkal. Közbevetheti bárki, hogy tudása nélkülözheti a hatalmát és az akaratát, mivel tudása a két idő, a két ellentét egyikéhez kapcsolódik, továbbá a kezdet nélküli örökkévaló tudása az oka annak, hogy a keletkezett dolgok olyannak jöttek létre, amilyenek. Ez összhangban van a filozófiával.

Aztán: Akarata kezdet nélküli örökkévaló és összhangban van tudásával. Semmi sem járul hozzá és nem változik rajta semmi sem. Saját lényegéből fakadó, és nem szerzett, élete révén él. Mindenható a hatalmával, akarata van az akaratával, mivel lehetetlen, hogy a dolog egyszerre létezzék az ellentétével. Ezért nem mondják abszolút igazságként, hogy mindenható hatalom nélkül.

19. Mondta a Kazár: Ez emlékeztetőnek elég. Kétségkívül ez az, amit a lélekről és az értelemről mondtál és ezek azok az alapelvek, amelyeket megőriztél mindabból, amit mások mondtak. Én azonban csak a te véleményedet és a te hitvallásodat kérem tőled. Említetted, hogy készen állsz erre és az ehhez hasonló vizsgálódásokra. Azt hiszem, úgy sem tudod megkerülni a végzet és a szabad akarat kérdésének vizsgálatát, mivel ez gyakorlati kérdés. Mondd hát a véleményedet erről.

20. A rabbi így válaszolt: A lehetséges természetét csak a prepotens vagy ingatag ember tagadja, aki azt mondja, amiben maga sem hisz. Készülődéséből láthatod, hogy miben reménykedik, vagy mitől fél. Ez mutatja meg, hogy ő is hisz abban, hogy van olyan dolog, ami lehetséges, amire hasznos előre fölkészülni. Ha a végzetben hinne, akkor megadná magát előtte, akkor például nem védekezne fegyverrel az ellenség ellen, élelemmel az éhezés ellen. Ha az a véleménye, hogy a készülődés szükségszerű annak, aki készülődik, a készülődés elhanyagolása pedig szükségszerű annak, aki nem készülődik, akkor elismerte a közbülső okokat, és azt, hogy a következmény fönnállása ezektől függ. Az akarat a közbülső okokba fog ütközni.

Ha igazságos és nem akaratos, akkor be kell ismernie, hogy szabad döntési jogot kapott a számára lehetséges dolgokkal kapcsolatban, amiket megtehet, ha akarja, de ha akarja, elhagyhat. Ebben a hittételben nincs semmi kényelmetlen sem az isteni döntéssel szemben, mivel minden attól függ, de különböző formákban, ahogy azt mindjárt megvilágítom.

Azt mondom, hogy minden okozat az első okhoz tartozik, mégpedig kétféle módon: vagy az első intenció szerint, vagy egy láncolaton keresztül. Az első módra példa az állatok és növények, valamint az égitestek körében (megfigyelhető) világos rend és rendszer, amit az értelmes vizsgálódó ember nem tud a véletlennel, hanem csakis egy bölcs Teremtő szándé¬kával magyarázni, aki mindent a maga helyére tesz és mindennek megadja azt, ami kijár neki. A másikra példa az, hogy ez a tűz elégeti ezt a fát. A tűz ugyanis egy finom, meleg, tevékeny test, a fa pedig egy széteső, passzív test. A finom, forró, aktív dolga az, hogy hasson a széteső (testre), a forró, száraz feladata az, hogy melegítsen és megszüntesse a passzív nedvességét, míg részei szét nem esnek. Ha keresed ezeknek a cselekvéseknek és elszenvedéseknek (actio és passio) az okait, akkor azokat föltétlenül meg fogod találni, sőt talán még azok okainak az okait is megtalálod, míg el nem jutsz az égitestekhez, majd az égitestek okaihoz, végül az első okhoz. Helyesen mondja valaki, hogy a mindenség Isten rendelése szerint van, és helyesen mondja más, anélkül, hogy Isten elhatározásának köréből bármit is kivonna, hogy minden szabad akaratból és véletlenül van.

Ha akarod, akkor azt a fogalmat közelebb hozhatod ehhez a fölosztáshoz. A hatások vagy isteniek, vagy természetiek, vagy véletlenek, vagy akarattól függőek. Az isteniek az első októl származnak, nekik Isten akaratán kívül szükségszerűen nincs további okuk. A természetiek közbülső és azokra előkészítő okoktól vannak, amik – ha a másik három rész felől semmi sem gátolja azokat – eljuttatják a dolgokat a céljukat jelentő tökéletességhez. A véletlenszerűek ugyancsak közbülső okoktól származnak, de csak járulékosan, nem természetük vagy rendjük szerint, nem szándékuk szerint, nincs meg bennük a fölkészültség valamilyen tökéletességre, amit elérve megállnak annál. A három másik fajtától függenek. Az akaratlagosaknak oka az emberi akarat abban az állapotában, amelyben választ. A választás a közbülső okok cso-portjához tartozik; magának a választásnak is van oka, ez a láncolat egészen az elsőkig tart. Ez a láncolat nem szükségszerű, mert megtalálható benne a lehetőség. A lélek ott áll szabadon egy nézet és az ellenkezője közt, kettőjük közül azt választja, amelyiket akarja. E választása alapján fogják dicsérni vagy elmarasztalni, mindez azonban nem következik a többi közbülső okból. Nem lehet szidni egy véletlenszerű vagy egy természetes okot, annak ellenére, hogy némelyikükben jelen van a lehetőség is.

Nem szidhatsz egy gyermeket vagy egy alvót, ha bajt okoz neked; holott az ellenkezője is megtörténhetett volna. Mégsem szidod őket, mert nem meggondolás alapján cselekedtek. Vajon látod-e, hogy a lehetségesség tagadói nem harag-szanak arra, aki szándékosan kárt okoz nekik, vagy hogy megadják magukat ugyanúgy annak, aki elrabolja ruhájukat, ezáltal kiteszi őket a hideg okozta gyötrelmeknek, mint ahogyan megadják magukat a hideg északi szél okozta gyötrelmeknek, ha az egy hideg napon fúj. Vagy azt állítják, hogy az a harag egy hazug képesség, ami fölöslegesen van meg az em¬ber¬ben, hogy megharagudjon az egyik dologra, de a másikra ne, hogy hasonlóképp dicsérjen és jónak találjon, szeressen és gyűlöljön, és így tovább. A választásnak, mint (szabad akaratból történő) választásnak nincs szükségszerű oka, mert akkor az ember választása szükségszerűség lenne, az ember beszéde éppúgy szükségszerűvé válna, mint a pulzusa. Ez a szemmel látható (igazság) tagadása. Láthatod ugyanis, a beszéd vagy a hallgatás a te hatalmadban van mindaddig, amíg értelmed birtokában vagy és nem vagy kiszolgáltatva más járulékos dolgoknak. Ha a véletlen események az első októl elsődleges akarat alapján szándékosan jönnek létre, akkor minden pillanatban újra lenne teremtve és akkor minden pillanatban az egész világról elmondhatnánk, hogy most teremtette a Teremtő. Ebben az esetben az engedelmes nem lenne jobb a megátalkodottnál, mert mindketten engedelmesen teszik azt, amire késztetve és amire ösztönözve vannak. Nagy nehézségek tapadnak ehhez a nézethez, közülük a legnagyobb a szemmel látható (igazság) tagadása, ahogyan mondtuk.

Azt a kifogást, amit azokkal szemben lehet fölhozni, akik a szabad akarat hívei, azaz hogy ők bizonyos dolgokat kivesznek az Isten hatalmából, azt a korábban mondottakkal lehet elhárítani, nevezetesen azzal, hogy mindezt nem veszik ki teljesen Isten hatalmából, hanem egy (oksági) láncolat réven arra vezetik vissza. Marad azonban egy másik kifogás, mégpedig az, hogy mindezt kiveszik Isten tudásából. Ugyanis az abszolút lehetséges természeténél fogva ismeretlen. A Kalám hívei alaposan megvitatták ezt és arra az eredményre jutottak, hogy ezek ismerete járulékos, valamint egy dolog ismerete nem létoka annak a dolognak, és hogy Isten ismerete a létezőkről nem áll ellentétben azzal, hogy azok lehetőség szerint legyenek vagy ne legyenek.

Annak a tudása, hogy egy dolog majd lesz, nem oka a dolog létrejöttének, mint ahogyan annak a tudása, hogy egy dolog létezett, nem létoka annak, hanem bizonyíték arra, hogy a tudás Istenhez, vagy az angyalokhoz, vagy a prófétákhoz, vagy a papokhoz tartozik. Ha a tudás létesítő ok lenne, akkor bizonyos embereknek az Éden kertjében kellene létrejönniük engedelmesség nélkül, mert Isten tudja, hogy ők jók, másoknak viszont a pokolban, minden bűn nélkül, mert Isten tudja, hogy ők engedetlenek (lesznek). Az embernek jól kellene laknia anélkül, hogy enne, mert az Isten tudja, hogy ő ebben a bizonyos időben majd jól fog lakni. Ebben az esetben értelmüket vesztenék a közbülső okok, ha ezek nincsenek, akkor a közbülső teremtmények sem lesznek.

Helyes tehát a mondat: Isten megpróbálta Ábrahámot, hogy engedelmességét a potenciálisból aktuálissá tegye, és így az boldogságának oka lehessen. Ugyanígy: Mivel te ezt a dolgot cselekedted … meg foglak áldani; stb. Miután a (kontinges) események eredetükben szükség-szerűen Istenre, vagy a fölosztás más tagjaira vezethetők vissza, de ugyanakkor lehetséges az is, hogy mind isteni eredetűek legyenek, ezért a tömeg helyesebbnek találta, hogy mindezt Istenhez kapcsolja, mert ez megszilárdítja és megerősíti a hitet. Aki azonban disztingválni tud, annak meg kell különböztetnie egyes csoportokat más csoportoktól, egyes embereket más emberektől, egyes időpontokat más időpontoktól, egyes helyeket más helyektől, egyes körülményeket más körülményektől. Az ilyen látni fogja, hogy az isteni (eredetű) események túlnyomó része egy sajátos földön, nevezetesen a Szent Földön történt meg, egy nép körében, nevezetesen Izráel fiainak körében, abban az időben és olyan körülmények kőzött, amikor a törvényeket és a parancsolatokat adták, amelyek megtartását jó dolgok, elhanyagolását rossz dolgok kísérik, a véletlenszerű és a természetes dolgok nem mentesítenek az elhanyagolásuk idején és nem károsítanak a megtartásuk idején.

Ezért szolgáinak Izrael fiai bizonyítékul minden nép számára a hittagadókkal szemben, akik a görög Epikuros nézeteit vallják abban, hogy szerinte minden dolog véletlenül jön létre, mert nem nyilatkozik meg benne egy tudatos tervező szándéka. Követőit hédonistáknak nevezik, mert szerintük az élvezet a legfőbb cél és az abszolút jó. A törvényt betartó szándéka a tör-vény¬hozóval szemben az, hogy kedves legyen annak szemében, hogy előadhassa szándékait annak: ha kiemelkedően kegyes, akkor sugalmazott tudást akar kapni, csodajeleket vagy kegyeket akar kapni, ha próféta, vagy ha ő a szeretett nép, figyelembe véve a Tórában említett körülményeket az idővel, hellyel és cselekedetekkel kapcsolatban. Ebben az esetben egy¬ál¬talán nem kell törődni a természetes vagy véletlenszerű okokkal, mert tudja, hogy ezek ártal¬mát távol tartják tőle, akár a készülő rossznál korábban kapott sugalmazás segítségével, akár egy a rossz idején történő csoda segítségével. Ami pedig a véletlenszerű okokból fakadó jót illeti, az nincs megtagadva a rosszaktól, nem beszélve a rosszakról. A rosszak boldogsága épp a véletlenszerű és a természeti okoknak köszönhető, de az ezek okozta balsors nem védhető ki. A jók még ezen okok hatására is boldogok lesznek és védve vannak ezek káros hatásától.

De majdnem eltértem a tárgytól, ezért, hogy visszatérjek hozzá, azt mondom: Dávid három féle okát adta a halálnak, amikor ezt mondta: az Örökkévaló sújt le rá. Ez az isteni ok. Vagy: Eljön a napja és meghal: ez a természeti ok. Vagy: háborúba megy és ott vész el, ez pedig a járulékos (véletlenszerű) ok. A negyedik részt, azaz a szabad akaratból való (halált) elhagyta, mert értelmes ember nem keresi a halált. Még ha Saul öngyilkosságot követett is el, ezt nem azért tette, mert kereste a halált, hanem azért, mert el akarta kerülni az ellenség kínzását és gúnyát. Hasonlóképp van ez a beszéd részeivel: A próféták beszéde, amikor szoros kapcsolatban van a szent lélekkel, akkor egész megnyilatkozásuk az isteni rendet követi, ezért a próféták egy szót sem változtathatnak meg. A természetes beszéd utalás és jelzés azokra a gondolatokra, amelyeket ki akarnak fejezni és amire a lelket ösztönzik korábbi megegyezés nélkül. Ami pedig a szakmai nyelvet illeti, az természetes és szabad választáson alapuló dolgokból áll össze. Ami pedig a véletlenszerű beszédet illeti, az az őrültek beszéde, amikor őrültségükben nem áll össze belőle semmi jelentés sem és nem jut el valami értelmes célhoz.

A szabad elhatározáson alapuló beszéd a prófétáé, amikor nem jövendöl; vagy a gondolkodó értelmes emberé, aki úgy állítja össze beszédét, hogy meg¬válogatja szavait, mégpedig úgy, ahogyan azt szándékához leginkább illőnek tartja. Ha akarja, mindegyik szavát kicserélheti másra, de ha akarja, az egész dolgot elhagyja és másról beszél. Mindezeket a részeket egy láncolaton keresztül Istenre lehet visszavezetni, nem mintha az Ő első intenciójától szár-maznának, mert ebben az esetben a gyermek, a megszállott és a szónok beszéde, a költő éneke (mind) Isten beszéde lenne, ami pedig ezek fölött áll.

Ami a tehetetlennek a határozott (emberrel) szembeni kifogását illeti, miszerint Istennek előzetes tudása volt arról, ami majd bekövetkezik, nem számít érvnek, mert csak olyan, mintha azt mondaná, hogy amiről azt állította, hogy lesz, az kikerülhetetlenül lesz. Az ilyennek azt válaszolhatjuk, hogy „igen, de ez az érv nem tarthat téged vissza attól, hogy a jobbik nézetet válaszd, hogy fegyverrel készülődj ellenségeddel szemben, élelmet gyűjts az éhezés idejére, ha elfogadod, hogy életed vagy halálod a közbülső okoktól függ, összessé¬gük¬től vagy többségüktől, a határozottságtól és az energiától, a tehetetlenségtől és a hanyagságtól. Ne hivatkozz arra, ami csak elvétve és ritkán következik be, véletlenül és járulékosan, ti. hogy elpusztul a határozott, de épségben megússza a figyelmetlen hanyag. A ‘biztonság’ nevében olyasmit jelent, ami nincs meg a ‘veszély’ nevének jelentésében, Az értelmes ember nem fog a biztonságos helyről a veszélyes helyre menekülni, de a veszélyes helyről elmenekül a biztonságos helyre.” Ha van is a veszélyes helyen biztonság, arra azt mondják, hogy ritka. Ha pedig a biztonságos helyen következik be pusztulás, arra azt mondják, hogy nem természetes.

Az összeszedettség kötelező. Az összeszedett viselkedés egyik oka ez a (most előadott) nézetem, ha valaki ezt elfogadja, a hanyag viselkedés egyik oka pedig az ennek a nézetnek ellentmondó nézet. Mindez azonban egy láncolaton keresztül Istenhez nyúlik vissza. Ami pusztán (isteni) elhatározásra történik, az a szokatlan és a csoda. Ebben nem találhatók meg a közbülső okok. Néha talán rá van kényszeríve, mint Mózesnek az éhezéstől való megőrzésére, amikor negyven napon keresztül böjtölt. Ilyen volt Szanherib katonáinak pusztulása minden látható ok nélkül, de isteni okok miatt, amelyek tudatlanságunk miatt nem számítanak oknak a mi szemünkben. Ezekről mondják, hogy „ember tervez, Isten végez”; mivel nem használnak ezekben az esetekben a készületek, a kézzel fogható készületeket értve ezen. Ami azonban a lelki készülődést illeti, értve ezen a törvény titkait, ez annak a számára, aki ismeri és birtokolja azokat, azok hasznosak, jó eredményhez vezetnek és távol tartják a rosszat.

Ha az ember körültekintő a közbülső okokkal kapcsolatban, miután tiszta szándékkal Istenre hagyja azt, amitől fél, az helyesen jár el, nem hibázik. Aki azonban a veszélybe rohan Istenre hagyatkozva, (annak azt mondhatjuk, hogy az ilyen vétkezik az ellen, hogy meg ne kísértsétek az Urat, a ti Isteneteket, aki pedig helytelennek tartja) engedelmességet parancsolni annak, akiről előre tudja, hogy engedetlen vagy engedelmes lesz, annak azt, hogy ez nem fölösleges. Már elmondtuk és bizonyítottuk, hogy az engedetlenség vagy az engedelmesség a közbülső okok révén jön létre. Az engedelmes engedelmességének oka az engedelmességre fölszólító parancs. … Ugyancsak előre tudja, hogy az engedetlen a közbülső okok miatt lesz engedetlen, vagy azért, mert rosszakkal barátkozik, vagy azért, mert a testnedvek rossz keveredése tartja rabságban, vagy azért, mert hajlik a restségre és tunyaságra, tehát megintése engedetlensége csökkenéséhez vezethet. Közismert dolog, hogy az intelem minden esetben hat a lélekre, az engedetlennek a lelke az intést hallva, még ha rendkívül kis mértékben is, de hatását nem kerüli el. Főleg akkor, ha az intelmet egy tömeghez intézik, mert abban minden esetben van egy fogékony, akinek használ, így nem volt hiábavaló.

Első alapelv, amin ez a nézet is nyugszik, az, hogy el kell fogadni az első okot, és azt, hogy Ő a bölcs alkotó, tettei nem hiábavalók, hanem mindegyikük bölcsességet és rendet sugároz, nem homályosítja el azokat semmiféle hiányosság sem. Ez a nézet az (emberi) lelkekben a teremtmények nagy többségének induktív vizsgálata eredményeként alakult ki, innen származva gyökeredzett meg a vizsgálódó (ember) lelkében, hogy ebből alakuljon ki a hite abban, hogy az Ő tetteiben nincs hiba, de ha a legparányibb hibát is találná azokban, az sem rendítené meg hitét, hanem inkább saját tudatlanságának és tanulatlanságának tulajdonítaná azt.

A második alapelv az, hogy elfogadja a közbülső okokat. Ezek azonban nem létesítő okok, hanem olyan módon okok, mint az anyag vagy az eszközök. A mag és a vér az ember anyagai, ezeket a nemző szervek egyesítik. Ugyanakkor a lelkek és a képességek az Isten akarata szerint működő eszközök, Ő teszi tökéletessé alakjukat, elrendezésüket, növekedésüket és táplálkozásukat. Még a teremtett dologban is szükség van közbülső okra, mint például a porra, ami Ádám anyagát alkotta. Nem lehet tehát eltekinteni a közbülső okok elfogadásától.

A harmadik alapelv az, hogy minden anyagnak Isten adja meg a számára elfogadható legjobb és legmegfelelőbb formát. Ő, jóságában nem vonja meg kegyességét, bölcsességét és előrelátását semmitől sem. Bölcsessége például még a poloskában és a szúnyogban is megnyilvánul, és ez nem kisebb, mint az a bölcsessége, amely a szférák rendjében nyilvánul meg. A dolgok különbözősége az anyagukra vezethető vissza. Ezért nem mondhatod azt, hogy ‘miért nem teremtett engem angyalnak’, mint ahogyan a féreg sem mondhatja azt, hogy ‘miért nem teremtett engem embernek’.

A negyedik alapelv az, hogy a létben vannak magasabb és alacsonyabb fokozatok. Mindaz, amiben megvan az észrevevés és érzékelés, az magasabban áll, mint az, amiben nincs meg, mivel közelebb áll az Első Okhoz, ami a magában való értelem. A legalacsonyabb növény a legnemesebb ásványnál is magasabb fokon áll. A legutolsó állat is magasabb fokon áll, mint a legnemesebb növény. A legutolsó ember is a legnemesebb állatnál magasabb rendű. A legutolsó azok közül, akik elfogadják Isten törvényét, magasabb fokon áll annál, aki hitetlen. Az Istentől kapott törvény ad a lelkeknek az angyalok életmódjából és életéből valamit, amit nem lehet (másképp) elsajátítani. Bizonyíték erre az, hogy a törvény állhatatos betartása fölemeli az (embert) a sugalmazás fokára, márpedig az emberi fokozatok közül ez áll a legközelebb az isteniekhez. A törvényt elismerő megátalkodott még mindig jobb a pogánynál, mivel Isten törvénye közelebb juttatja egy, az angyalokéhoz hasonló életmódhoz, amivel közelebb kerül az angyalok rangjához, még akkor is, ha megátalkodottsága megkárosította és megrontotta. Megmaradnak benne annak a nyomai, megmarad a vágyakozás tüze.

Ha azonban meglenne számára a szabad választás lehetősége, akkor nem választaná a tudatlanság fokát. Ugyanúgy, mint ahogyan az az ember, aki megbetegszik és gyötrik a fájdalmak, de ha értelmét – ami az isteni ranghoz viszi ő közel – elvesztve választhatna, hogy fájdalomtól mentes ló, hal vagy gondtalan madár legyen, akkor elvetné ennek a lehetőségét.

Az ötödik alapelv az, hogy a (figyelmesen) hallgatók lelkét a tanítók intelmei befolyásolják, ha azok elfogadható dolgokat tanítanak. Az igazság tanításának minden esetben haszna van. A megátalkodott, még hanem is fog visszariadni gonosz tettétől, lelkében az intelemtől akkor is fölgyullad egy szikra és belátja, hogy az a cselekedet rossz. Ez a bűnbánat része és egyben kezdete.
A hatodik alapelv az, hogy az ember lelkében megvan a képesség arra, hogy megtegye vagy elhagyja a rosszat mindazokban a dolgokban, amelyek a számára lehetségesek. Amik meghaladják képességét, azok azért haladják meg, mert nincsenek közbülső okaik, vagy mert az ember nem ismeri azokat. Példa erre az a szegény, idegen, önuralom nélküli ember, aki egy közösség vezetője akar lenni, az nem tudja ezt megtenni. Ha azonban az okok meglennének és képes lenne azokat elérni, akkor megvalósulna vágya, mint ahogyan megvalósul az a vágya, amelynek az okai megvannak, ismeri és irányítja azokat, amint házában vezeti fiait és szolgáit, vagy még inkább, ahogyan tagjait mozgatja szándéka szerint, vagy ahogyan arról beszél, amiről akar; vagy méginkább, ahogyan gondolata és képzelete, amikor és ahogyan csak tetszik neki, fölidéz távoli és közeli dolgokat. Ezeknek a közbülső okai ugyanis a hatalmában vannak.

Ezért nem fordul elő véletlenül sem, hogy a gyönge sakkban legyőzze az erőset, ezért nem beszélnek a sakkban folytatott küzdelem során szerencséről vagy balsorsról, mint ahogyan ezt megteszi két egymással háborúzó fejedelem. A sakkban a küzdelem okai mind jelen vannak, és az győz, aki azokat mindig jobban kézben tudja tartani. Nem kell természeti októl félniük, ami kivételes helyzetet teremthet, sem véletlenszerű októl, legföljebb attól a ritka októl, ami figyelmetlenségből fakad. A figyelmetlenség azonban a tudatlanság körébe tartozik, ahogyan ezt már mondtuk. Ennek ellenére minden a már említett módon az Első Októl függ. Izrael fiainak története mindaddig, amíg a sekhína köztük volt, az első intenciótól függött.

Ami pedig az utána következő (időket) illeti, kétségessé vált – ha nem is a hívők lelkében – a dolog, hogy az események Isten első akaratának a következményei-e, vagy szférikus, netán vélet-lenszerű okokra vezethetők-e vissza. Döntő bizonyíték nincs erre. Alapvető az, hogy mindent Őhozzá vezessünk vissza, főleg a nagyobb dolgokat, mint a halál, vereségek, jósors, balsors és így tovább.

Zárszó

21. A rabbi mondta: Szép dolog kutatni ezt és az ehhez hasonlókat, valamint azt, hogy milyen parancsolatokat adott szolgáinak, milyen kapcsolata van azoknak ahhoz, amit a próféta jelentett ki: megbünteti az őt gyűlölő atyák vétkét a fiakban, de irgalmas ezrediziglen azokkal, akik szeretik és megtartják parancsolatait: (Exodus, 20/5-6) (Szép dolog) összehasonlítani minden bűnt a neki megfelelő és az Írásban valamint a Bölcsek mondásaiban leírt büntetéssel, azzal, hogy mit lehet bűnbánattal eltörölni és mit nem, mik a bűnbánat föltételei, milyen szenvedések érhetnek minket csapásként és megpróbáltatásként, milyen büntetést kaphatunk korábban elkövetett bűnért, hogyan kell lakolnunk ezen avagy a másvilágon, esetleg apáink vétkeiért; milyen boldogságban részesülhetünk korábbi jótéteményért, vagy apáink érdemeiért, esetleg próbaként vagy kísértésként. Ezek és más szempontok összekeverednek, ez elho-mályosíthatja az értelmüket és esetleg elfedi a vizsgálat előtt annak az okait, hogy miért fizet a jó és miért boldog a rossz. Amit nem lehet kideríteni, azt Isten tudására és igazságosságára kell bízni.

Az embernek ezekkel az (egyébként) nyilvánvaló okokkal kapcsolatban el kell ismernie tudatlanságát, nem beszélve: a rejtett (okokról). Ha a vizsgálódásban eljut az Első Lényig és a neki kijáró tulajdonságokig, akkor visszahúzódik tőle, látva, hogy előtte egy fényből álló, (emberi) szemet elkápráztató függöny van. Nem rejtett volta, nem hiányossága, hanem rövid látásunk és gyönge belátásunk miatt nem tudjuk megismerni Őt. A prófétai látással meg-áldottak számára fényesebb, világítóbb és világosabb annál, semhogy bizonyításra lenne szüksége. Legfőbb célunk lény(eg)ének megismerése során az lehet, hogy a természeti dolgokban megkülönböztetjük azt, aminek oka nem lehet semmiféle természeti dolog sem és azt nem testi, hanem isteni erőre vezetjük vissza. Így beszél Galénos is a képzelőerőről (potentia imaginativa). Ezt a többi képesség fölé helyezi, és azt mondja, hogy nem a (testnedvek) keveredéséből származik, hanem isteni parancsra (jött létre). A csodák közé tartozik az, hogy látjuk: személyek változnak át, természeti törvényeket (szokásokat) hágnak át, teremtmények jönnek létre, mindez azonban nem bonyolult trükkökkel történik. Ez a különbség aközött, amit Mózes keze által művelt, illetve amit a varázslók titkos tudásukkal műveltek. Ha ez utóbbiakat megvizsgálnánk, megtalálnánk a (titkos) fogást, ahogyan Jeremiás mondta: hiábavalók azok, nevetségre való munka. (Jer. 10, 15.) Ennek jelentése: ha alaposan megvizsgálják, akkor semmivé válnak, mint a hamis dolgok. Ha viszont az isteni rendet vizsgálod, akkor azt olyannak találod, mint a tiszta arany.

Ha eljutottunk eddig a fokig, akkor azt mondjuk, hogy föltétlenül kell lennie valamilyen testetlen dolognak, ami minden testi dolgot kormányoz, de értelmünk képtelen arra, hogy (őt magát) kutassa, ezért vizsgáljuk csak cselekedeteit (hatásukban), de lényegének leírásától tartsuk távol magunkat. Ha lényegét meg tudnánk ismerni, akkor ez hiányosság lenne benne. Ne törődjünk tehát a filozófusok szavaival, akik az isteni világot (az intelligibilis kozmost) fokozatokra osztják. Számunkra, mihelyst a testi világtól elválunk, az isteni fokozat kezdődik, és csakis az Isten az, aki minden testet kormányoz. A több isten tételezésére a szférák moz-gásának vizsgálata bírta rá a filozófusokat. Vizsgálódásukban több, mint negyvenig jutottak. Úgy látták, minden mozgásnak megvan a maga, a többiétől független oka. Ebből származik az a nézetük, hogy ezek a mozgások akaratlagosak, nem pedig erőszakoltak vagy természetesek. Szükségszerűen minden mozgásnak lélekre, minden léleknek értelemre volt szüksége, de az az értelem egy anyagtól független angyal. Ezeket az értelmeket nevezték Istennek, angyalnak, másodlagos oknak, de másképp is nevezték őket. A legalsó, hozzánk legközelebb eső fokon van az Aktív Intellektus. Azt tanítják, hogy ez kormányozza ezt az alsó világot. Aztán az anyagi értelem jön, majd a lélek, majd pedig a természet, továbbá a természeti és az animális képességek, végül az egyes testrészek képességei.

Mindezek a vizsgálódások hasznosak az elme csiszolása, de nem az igazság megismerése szempontjából. Aki elfogadja ezeket, az mindenesetre eretnek. Íme a karaiták bizonysága Dávidnak a fiához intézett utolsó intelméből: Te azért, fiam Salamon, ismerd meg a te atyád Istenét, és szolgálj néki. Ebből arra következtettek, hogy Istenről helyes ismereteket kell szerezni és aztán kell neki szolgálni. Arra ösztönözte: fiát, hogy kövesse apjának és őseinek példáját abban, hogy hisz Ábrahám Istenében, Izsák Istenében, Jákob Istenében, akinek gondoskodása elkísérte őket, aki megvalósítva ígéretét megsokasította utódaikat, nekik adta Palesztínát és Isten jelen volt közöttük, stb. Hasonlók a szavai: Istenek, akiket nem ismertek és akiket ti sem ismertek. Ez nem (Isten) lényegének ismeretére céloz, hanem azokéra, akiktől sem jót, sem rosszat nem tapasztaltak, akikben nem reménykednek és akiktől nem félnek.

22. Ez a történet úgy tartja, hogy (a rabbi) elhatározta, hogy kimegy a Kazárok országából és Jerusálembe utazik. A Kazár (király) bánkódott elválásuk miatt, ezért a dologról így beszélt vele: „Mit keres az ember ma Palesztínában, ahol nincs jelen az Isten? Isten közelségét mindenütt meg lehet tapasztalni, ha tiszta a szándéka és erős a vágya. Miért vállalod a veszélyt szárazon és vízen, különböző népek között?

23. A rabbi válaszolta: Isten szemmel látható jelenléte nincs meg ott többé, mert csak egy prófétának vagy egy (neki) tetsző csoportnak mutatkozik meg egy sajátos helyen. Erre várunk szavai alapján: mert szemtől-szembe látják, hogy mint hozza vissza Siont az Úr. (Izaiás 52, 8.) Imánkban ezt mondjuk: Lásson szemünk, amikor visszatérsz lakhelyedre Sionba. Isten rejtett, szellemi jelenléte minden őszinte, tiszta kezű, tiszta szívű, Izrael urával szemben jó szándékú izraelitánál megvan. Palesztína földje különösen hozzátartozik Izrael urához, tettei ennek (a földnek) a révén teljesülnek. Izrael számos vallási parancsa semmis azok számára, akik nem Palesztína földjén laknak. A szándék nem őszinte és a szív nem tiszta másutt, mint azokon a helyeken, amelyeket sajátosan Istenhez tartozónak hisznek. Még ha képletesen és hasonlat szerint is, de bizony igaz az, ahogyan korábban elmagyaráztuk.

Föltámad az iránta való vágy és őszinte a reá irányuló szándék, főleg annál, aki messziről indul feléje, főleg annál, aki korábban vétkezett és keresi a bűnbocsánatot, de nincs módjában meghozni azokat az áldozatokat amelyeket Isten törvényei az egyes szándékos vagy véletlen bűnök esetére elő-írnak. Jól ismeri a bölcsek mondását: a száműzetés elfedi a bűnt, főleg akkor, ha kivándorlása egy (Istennek) tetsző országba vezeti. Ami a szárazon és vízen fenyegető veszélyt illeti, ezek a veszélyek nem tartoznak a meg ne kísértsétek az Urat (Deut. 6, 16.) alá. Veszélykeresésnek például az minősül, ha valakinek áruja van, és a rajta szerezhető nyereség reményében vállalja a veszélyt. Ha azonban nagyobb veszélyeknek teszi ki magát a megbocsátás vágyától és reményétől vezetve, annak megbocsátatik az, hogy a pusztulásnak teszi ki magát, föltéve, hogy elszámolt önmagával, megköszönte addigi életét, azzal beéri, hátralévő napjait pedig Ura megbékítésének szenteli. (Ha Ura megmenti, akkor) dicséretet és köszönetet mond neki, ha pedig bűneivel együtt elpusztul, azt megnyugvással tűri el, mert bizonyos abban, hogy halála révén bűnei nagy részére bocsánatot nyert. Ez a véleményem helyesebb azokénál, akik háborús veszélynek teszik ki magukat, hogy bátorságukat és érdemeiket emlegessék, vagy hogy nagy jutalmat nyerjenek. Ez a veszély kisebb, mint azoké, akik háborúba vonulnak a (szent) háború jutalmáért.

24. Mondta a Kazár: Láttam, hogy szereted a szabadságot, de most látom, hogy (Isten) szolgálatából fakadó olyan kötelezettségeket vállalsz magadra, amelyek csak akkor kötelezők számodra, ha Palesztínában laksz, de nem terhelnek téged itt.
25. Mondta a rabbi: Azoknak a szolgálatától való szabadságot keresem, akiknek ha keresem is a kedvét, nem tudom elérni azt, még ha életem végéig is fáradozom azon, de ha elérném, nem lenne hasznomra. Ezen az emberek szolgálatát és az ő kedvük keresését értem. Annak az Egynek a szolgálatát keresem, akinek a legkisebb fáradsággal lehet elérni a kedvét, ami pedig hasznos ezen a világon épp úgy, mint a másvilágon. Ez az Isten kegye, az Ő szolgálata a szabadság, az előtte való alázatosság az igazi dicsőség.

26. Mondta a Kazár: Ha elfogadom mindazt, amit mondtál, akkor Isten ismeri a szándékodat, szándékod pedig csakis Istenre irányul, aki ismer (minden) szándékot és fölfed (minden) rejtett dolgot.

27. Mondta a rabbi: Ez igaz, még ha a cselekedet túlságosan is nehéz. Az ember szabadon reménykedhet és szabadon cselekedhet. Az embert akkor lehet megfeddeni, ha nem törekszik a látható jó cselekedetért a látható jutalomra. Ezért mondták: azokkal a kürtökkel fújjatok riadót és emlékezetben lesztek az Úr előtt (Num. 10, 9.) és ünnepetek legyen néktek, emlé¬kez¬tető kürtzengéssel. (Lev. 23, 24.) Istennek nincs szüksége emlékeztetésre és figyelmeztetésre, hanem a cselekedeteknek kell tökéleteseknek lenniük, mert akkor érdemlik ki a jutalmat. Az ima gondolatait is szükséges kimondani, hogy a lehető legtökéletesebb könyörgés és kérés legyen. Ha a kellő módon tökéletes a szándék és a tett, akkor van jutalma és akkor tekinthető az emberi jog szerint emlékeztetőnek. Tóra beszéde olyan, mint az emberi nyelv. Ha a cselekedetet nem kíséri szándék, vagy a szándékot nem kíséri cselekedet, akkor, Istenemre, semmis a törekvés, kivéve azt, ha a (dolog) lehetetlen. A szándék fölidézése, a tettre való képtelenség mellett, bizonyos haszonnal jár, mint ahogy védekezünk imáinkban is: bűneink miatt kellett országunkból elmenekülnünk és így tovább.

Folytatás a következő részben.